Bejelentkezés

x
Search & Filters

H.e.a.t. lemezkritika: Tearing Down The Walls (2014)

Nem tudom, hogy olvasóink hogy vannak ezzel, de én lassan kezdem unni magamat. A probléma lényege, hogy nyilván minden embernek megvannak a jellemző szófordulatai (mint pl. egy gitárosnak a begyakorolt futamai, ún. lick-jei), ráadásul a lemezajánló/kritika (jó esetben) egy rövid, lényegretörő és meglehetősen sablonos műfaj, ami nem biztosít túl nagy lehetőséget a sokoldalúságra, sem stiláris, sem tematikus értelemben. Jelen esetben is megkísértett a gondolat, hogy olyan nyilvánvaló kijelentéseket tegyek, hogyaszongya: a skandinávok jellemzően kiváló hangszeresek, verhetetlenek a melodikus hard rock műfajban, és utánozhatatlan dallamérzékkel áldotta meg őket a Teremtő.

A fönti kijelentések bármelyike és mindegyike tökéletesen igaz a svéd H.e.a.t-re, akik 2012-es "Address The Nation" albumukkal - miután az énekes posztra leigazolták Erik Grönwallt, a 2009-es Swedish Idol nyertesét - minden kétkedőt meggyőztek, és azonnal magasabb kategóriába léptek (nem csak a slágerlistákon). Garael kolléga éppen Grönwall teljesítményével kapcsolatban korábban már elmerengett azon, hogy Svédországban miért lehet Skid Row és Iron Maiden dalokkal tehetségkutatót nyerni, míg nálunk egy hasonló produkciót már az első körökben kiszórna a "független", "szakmai" zsűri. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a H.e.a.t negyedik lemezével, a "Tearing Down The Wall"-al valóban falakat rombolt le, nem egyszerűen azért, mert ezúttal kicsit tökösebbre vették a figurát, hanem mert mostanra tényleg beérett a brigád - látszólag játszi könnyedséggel ontják magukból a hard rock slágereket.

 


Azt persze nem lehet mondani, hogy valami újat találtak ki, amit soha, senki előttük még nem csinált. Óriások vállán állva büszkén és szégyenérzet nélkül gyűjtenek inspirációt a glam korszaknak és a '80-as évek dallamos rocklegendáinak eszközkészletéből. A "We Will Never Die" pl. nagyon Whitesnake, talán egy kicsit kényelmetlenül is az, a címadóról meg rögvest a Mr. Big ugrik be, de a dalok többsége nem ilyen lenyomozható, a kislemezes "A Shot At Redemption" pl. annak idején tuti, hogy naponta többször is lement volna az akkor még elsősorban zenével és nem hiszékeny tizenévesek megrontásával foglalkozó MTV-n.

Nem cifrázom tovább, ez a lemez piszkos jól sikerült! Hajlamos vagyok a pszichedeliára, a melankóliára és még több hasonló viselkedéslélektani szempontból aggasztó jelenségre, de néha - sőt manapság egyre gyakrabban - jól esik ilyen "napsütötte", könnyedebb hangvételű muzsikát hallgatni. Kell a változatosság...

 

 

Tartuffe

 

Forrás: Dionysos Rising
 

Címkék: 
H.e.a.t.