Hogy a f*szba’ van az irónia? – Döbbenet: 'Párolog a szeretet' lemezkritika
Aki ironizál, vékonyka jégen táncol. Mert sokkal többen vannak azok, akik nem értik az iróniát, mint azok, akik igen – ergo többen fogják őt félre-, mint megérteni. Az irónia dekódolásához intellektus szükségeltetik, hülye ember meg sok van. Vigyázni kell továbbá arra is, hogy ne feszítsük túl a húrt. Mondjuk, erre korábban én sem gondoltam. Azt hittem, az ironikus beszéd feneketlen kút, a kötél pedig – amin leereszkedünk belé – végtelen hosszúságú. Mígnem egy kedves költő ismerősöm rám szólt egy fehérvári kocsmában: „most még sikerült eltalálnod a helyes arányokat, de ha nem vigyázol, át fogsz csúszni a gunyoros beszédmódba, a gúny pedig undorító. Molière meg kapja be!”
Nyilván azt hiszitek, hogy túlságosan távolról közelítek a cikk tárgyához, ami történetesen a Döbbenet zenekar első lemeze, a Párolog a szeretet. De az igazság az, ha az ironikus beszédmódról, ezzel együtt a kritikai hangnemről diskurálunk, gyakorlatilag máris felfedtük ezeknek a daloknak (és az óbudai punkegyüttes eddigi munkásságának) a leglényegét. Mondhatnánk azt is, hogy a Párolog a szeretet az irónia hét árnyalata (hét szám szerep ugyanis a korongon) – a társadalomkritika megnyilvánulásának hét, egymástól eltérő minősége. És ez már önmagában is kedvessé, szerethetővé teheti a lemezt számunkra.
Az elkövetkezőkben erről a hét árnyalatról írnék egyet, s mást, lehetőség szerint nem szájbarágósan, de fel-felvillantva a dalok/dalszövegek erősségeit és gyengeségeit.
A mondanivalóját tekintve talán a leginkább támadható a lemezkezdő és -címadó szerzemény, mert egy olyan klisére épül, amelynek már az említésére is többen kényszeresen megborzongunk. Hiszen, ha jól megfigyeljük, az ünnepekhez társuló narratívával párhuzamosan mindig működik egy, az ünnepek létjogosultságát, kiüresedését, álságát megragadó narratíva is. Például a karácsonyra való készülődéssel együtt jelennek meg a “minden nap karácsonynak kellene lennie” tartalmú szólamok, illetőleg az aggodalom afelett, hogy a karácsonyt a marketing teljes egészében megfosztotta annak lényegétől, hogy tudniillik a szeretet ünnepe lehessen stb. A Döbbenet dala is a látszatszeretetről szól, az ünnephez kapcsolódó színjátékról és rituálékról – az ünnep másnapjáról. A “másnap” az, amikor az ember a saját (szerepektől mentes) énjét képes adni, mert másnaposan védtelenek vagyunk, tökéletesen alkalmatlanok a színjátszásra (persze, hisz’ a túlélésért küzdünk, és ez a küzdelem minden mástól elveszi az energiát). Ez az az időszak, amikor lecsorog a smink, és előkerül alóla az igazi vadállat. Az irónia itt abban mutatkozik meg, ahogyan a szövegíró a tisztességes polgári magatartáshoz társítja az erőszakot: “minden tisztes állampolgár felpofoz egy gyereket”. Ezzel mintegy az erőszak társadalmi elfogadottságát fricskázza ki.
A lemezen két olyan dal is szerepel, ami a forradalmak kritikáját adja: az Őszköszöntő, illetve a Tüntetés van nálunk máma. Lényegében mindkettőnek az a fő üzenete, hogy nem kell pattogni. Hogy nincs értelme, és csekély a társadalomformáló szerepe a forradalmaknak, tüntetéseknek. (Aki szerint ez nem igaz, próbáljon meg nagyobb történelmi távlatokban tekinteni az „elzúgott forradalmakra”! Az idézőjeles rész Petőfitől.) Az előbbi dal címéből is a forradalmak időszakára következtethetünk, hiszen a tavasz és az ősz kedvez leginkább az ilyen eseményeknek (lásd például: március 15. és október 23.), ugyanakkor itt vannak a forradalom, a társadalmi zavargások képei: a népirtás és a hulló töltényhüvelyek. A korántsem idillikus forradalommal szemben a dal beszélője a langyos tétlenséget, a ellazító mámort választja. Miért is tenne mást? Hiszen a hűvös szélben semmi dolga, a borcsapok mellett pedig mindig akad némi elintéznivaló.
A másik említett szerzeményről, a Tüntetés van nálunk máma címűről pedig bátran elmondhatjuk, hogy nemcsak az album, hanem az év(tized) legjobb punknótája lett – persze, szigorúan szubjektív mérce alapján. Ebben a dalban koncentrálódik a legtöbb irónia, és (éppen ezért) ez volt az a dal, ami a leginkább megnevettetett. Szereplői legfeljebb a Facebook-művészet terén érezhetnék magukat forradalmároknak, hiszen számukra egy-egy társadalmi megmozdulás, utcára vonulás tétje, hogy készülnek-e róluk előnyös fotók, amelyek később felkerülhetnek a profiljukra. Elhatározottságuknak és kitartásuknak csak egyetlen dolog szabhat gátat – ha lemerül az akksi. „A felhevült nép szembe szegül, / míg a nótbuk le nem merül” – hallhatjuk a második versszak végén. Sok mindent megmutat ez a dal az eszmék kiüresedéséről, és az értékrend devalvációjáról, illetve arról, hogy a valódi célok elérése felett érzett öröm helyére hogyan passzírozódik be a magamutogatás nyálkás derűje. A dal zárlata pedig egy ugyancsak ironikus, nyolcvanas évekbeli bajai ska zenekar szerzeményét idézte föl bennem (amit később a magyar Presley is feldolgozott): „csak az a biztos, ha tele a has”. Na, persze, éhes elnyomottakkal nem illik viccelődni! Legalább is addig, amíg le nem nyelték a műanyag-krumpli, és a Big Mac utolsó falatjait. (Lásd az idevágó sorokat: „hazafelé elnyomottak / Mekdonácba beugrottak”.)
A korongon két olyan track is szerepel, amelyeknél az irónia megzavart. Pontosabban nem tudtam eldönteni, hogy szó szerint kell-e a szövegeket, illetve a szándékot érteni, vagy pedig az ellentétét annak, amit hallok és tapasztalok. Az egyik a „nagy nemzeti stadionrombolás himnusza”, avagy az Augusztus van, izzadok című nóta, ahol nem volt számomra világos, hogy a dalban megszólaló negligálni vagy erősíteni próbálja-e a „futballkultúra” (már elnézést a káromkodásért!) „értékeit”. Ha pedig ez nem egyértelmű, akkor az azt is jelentheti, hogy nem működik szerencsésen az irónia, mint alakzat. Jómagam inkább tartózkodnék a kinyilatkoztatástól, mert finoman szólva nem sok jót tudnék mondani – sem a futball-huliganizmusról, sem pedig a labdarúgásról.
A „bajuszos feministákhoz” címzett dal (Asszonyok) azonban ugyancsak mosolyt csalt az arcomra. Az alapgondolat jó, miszerint a feminizmusra egy olyan verssel válaszolnak, amely az elmúlt század női szerepfelfogását hivatott tisztázni, de… Szabolcska Mihályt itt még a vicc sem tudná tisztára mosni. Mert ha a középszerűt akár csak eszközként is használjuk, már legitimáljuk az értékét, és létjogosultságát. Abban viszont korántsem vagyok biztos (sőt!), hogy Szabolcska bármilyen értéket képviselne. Mindezzel együtt mégis üdítő volt a dal. Talán a hegedű, és a zenei kísérlet sikere miatt, amely a teljes albumra jellemző. Az ugyanis vitathatatlan, hogy a Párolog a szeretet dalai kivétel nélkül jól szólnak. (Na, jó, talán az első dalban a kelleténél egy kicsit több a wah.)
A lemezzáró szerzemény (27-es klub) amely némileg rokonságot mutat a korábban nem említett Tévhitek a magyar történelemről cíművel – pedig a mítoszrombolás kísérlete, ugyanis azoknak a zenei szcénában ikonikusnak tekinthető figuráknak az emlékét kezdi ki, akik a legtöbb (magára valamit adó) tini életében meghatározó szerepet töltöttek be zenei eszmélésük során. Némi kesernyés ízt is érzek miközben ezeket a sorokat írom, mert pár órával korábban találtam rá egy olyan videofelvételre, amely – az ugyancsak 27 évesen elhunyt – Amy Winehouse életének utolsó koncertjét örökítette meg, ezzel együtt az énekes pszichikai hanyatlásának végső stádiumát. Talán nem véletlenül létezik az a mondás, hogy halottról jót, vagy semmit. És akkor még hátra van egy bagatell kérdés: mit keres a negyven évesen elhunyt Lennon a 27-es klubban? (Lehetett volna ez is a cikkünk címe.)
Szóval, lehetnek kételyei a hallgatónak a Döbbenet szerzeményeinek meghallgatása közben, de ez nem feltétlenül baj. Sőt, igazából mindez arról árulkodik, hogy a korongon szereplő dalok jók, mert megszólítanak, gondolkodásra késztetnek, és megfelelő atmoszférát teremtenek a vitához. Még akkor is, ha ebben a vitában a másik fél (tisztán technikai okokból) nem hallgattatik meg. Az egyik beharangozó cikkben olvastam, hogy a Döbbenet „a punk intellektuálisabb, progresszívabb vonalát képviseli”. Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, mert a Párolog a szeretet dalaiból egyértelműen leszűrhető (vagy stílusosan: lepárolható), hogy itt bizony „okospunkkal” van dolgunk. Jó is, hogy van ilyen. És bízunk benne, hogy hamarosan érkezik az idén tavaszra beígért új lemez is.
A zenekar tagjai:
Ambrózy György (ének, szöveg)
Háklár Tamás (gitár)
Bencze Tibor (basszusgitár)
Keresztesi Áron (dobok)
A hangfelvétel a Nortyx Hangstúdióban készült. Kiadja a Nortyx Records © 2017
A Döbbenet zenekar Facebook oldala itt elérhető!
Barlog Károly
Támogatónk az NKA Hangfoglaló Program.
Támogatónk az NKA Hangfoglaló Program.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
