Bejelentkezés

x
Search & Filters

A honi art/metal/rock undergroundban aktívan tevékenykedő emberek: – interjú Dudás Attilával

12 ember 12 kérdés. Havonta jelentkező interjú sorozatunkban a honi art/metal/rock undergroundban aktívan tevékenykedő művészeinket, zenészeinket igyekszünk kicsit közelebbről bemutatni. Mivel a technika ördöge ismét közbeszólt, úgy ebben a hónapban is duplázunk. Beszélgetésünk második részében a sásdi rémet cserkésztük be és faggattuk ki. Beszélgettünk koncertekről, az itthoni helyzetről és fanatikus újságírásról. Interjú Dudás „Dr. Amputator” Attila fanzine szerkesztővel.

Rockbook: A Dr. Amputator eléggé beszédes név. Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a heavy metal zenével és annak különböző válfajaival?

Dudás Attila: Üdvözlöm az olvasókat! Beszédes? Hehe! Egyszerű tradicionális metalos név és a horror filmek iránti tiszteletem jelképe. A szokásos történetet tudom én is csak elmesélni, mint a többi harcos társam, akik ebben a világban élnek. Mivel az emlékek eléggé megkoptak az évek alatt és néha magam sem tudom időrendi sorrendbe állítani a történelmi pillanatokat, így általában a Replika – „Nem leszek áldozat”-tal való találkozásomra szoktam hivatkozni, amit egy osztálytársamtól kaptam, akinek semmi köze nem volt ehhez a műfajhoz. Tudta, hogy nem vagyok normális és egyszer meglepett ezzel az albummal, ami borzalmas minőségű volt már, de tisztán emlékszem, amikor a bátyám hifi tornyába beraktam a kazettát és előtte tág pupillákkal ájuldoztam. Aztán a Sepultura „Blood Rooted” kazija is örök élmény, amit bátyám egyik ivó cimborájától hozott el. Az újjászületésem dátumát 1997-től számolom, amikor is megvettem a Metal Hammer augusztusi számát és onnan kezdve minden világos és egyértelmű volt. Teljesen magába kebelezett ez a világ és a zene csak úgy ivódott belém minden testnedvével együtt. A második eljövetel 2002-ben történt egy vendéglátós gyakorlati kiránduláson, amikor is találkoztam a Stygian Shadows fanzine-nal Pécsett a Metal Patkányban, de lehet már akkor Mobidisc bolt volt, erre már nem emlékszem, de az tudom, hogy az osztálytársak lehurrogtak, hogy minek ilyenre költöm a pénzem, ahelyett hogy piát vettem volna én is, mint ők.  Így a vége az lett, hogy beb*sztunk és még a vonatra valaki be is hányt, de a lényeg a kezemben volt, a Stygian Shadows. Ekkor döbbentem rá, hogy a Metal Hammer csak a felszín és sokkal szebb világ van a mélyben, a föld alatt. Ettől kezdve lehetőségeimhez mérten tanulmányoztam az underground birodalmat, de mint hűséges típus a Hammert is vásároltam, hogy képben legyek és lássam a kontrasztot a két világ közt. Emlékszem, hogy spirálfüzetbe irkáltam össze a hazai zenekarok kiadványait, hogy majd egyszer talán meg tudom őket szerezni. Most büszkén pipálhatnám ki őket, mert rengeteg akkori cuccot be tudtam szerezni utólag. A hazai underground iránti elkötelezett hűségem már akkor is meg volt és véletlenül sem valami felvett divat volt és most sem az. Sokan ebbe belekötnek, de hát nekem az egyik alap hozzáállásom a dolgokhoz, hogy „leszarom mások véleményét”. A harmadik eljövetel 2007-ben volt, amikor is megismerkedtem Káger Balázzsal, a Neverheard Distro vezérével. A többi már történelem, hehe. Innen is hatalmas respect, amiért a kezdetek óta támogat és hisz bennem. És külön köszönet, hogy még mindig elviseli a szeszszagú pofám, hehe. 

 

Mivel későn kerültem bele (1997-ben 12 éves voltam) a fém világba így sokkal nehezebb dolgom volt, mint az idősebb generációnak, akik egyszerre nőttek fel a műfajjal. Szóval nekem lehetett előre és hátra is menni az időben. Akela, Moby Dick, Kreator, Slayer, Cannibal Corpse, Deicide, Sepultura, Pantera stb. bandákkal kezdtem és nem voltam hajlandó lassú és dallamos zenéket hallgatni. Természetesen, ahogy minél jobban ástam el magam ebben a világban, úgy lassan-lassan nyitottam is más irányokba is, nem csak a sebesség volt a lényeg már. Ma, 20 évvel később tárt karokkal fogadok be sok mindent. A Metal mellett jöhet ambient, neofolk, industrial, EBM, film és klasszikus zenék, minden, amiben látok valamit, ami az énemnek és a hangulatomnak szimpatikus. Rap, grunge, glam és a mai transzszexuális, nemi identitászavarban szenvedő egyének muzsikájától okádni tudok és a „matek metalok”-tól is. De még biztos van jó pár, csak nem ugrik be, de ilyenekre nem is pazarlom az időm, mert inkább hasznosabb dolgokra fordítom, mint például erre a beszélgetésre, amire elég szűkös határidőt kaptam, hehe. Ugye Lupus barátom? Háhá! (Igaz! – LC)
Emlékszel, mikor Pécsett a Stunczorgóban a Gholgoth-tal játszottatok (2004 – nem most volt az biztos! - LC) és beszélgettünk, hogy te mennyire bírod a Ministry és a Die Krupps bandákat és én meg csak értetlenül álltam, vagyis ültem, hogy én nem tudok ilyen zenéket meghallgatni, aztán sok-sok évvel később ismét találkoztunk és boldogan meséltem neked, hogy én is rágerjedtem az ilyen cuccokra? Sose felejtem el és ez k*rva jó érzés!            

Rockbook: Ennek igazán örülök! Jelenleg két fontos dolog is a Te nevedhez fűződik: a Fekete Terror Productions független kiadó, illetve a most 5. számát hamarosan megünneplő Tales Of The Morbid Butchers magazin. Beszéljünk először az FTP-ről. Mi a fő profil? Ha jól tudom ilyen néven valaha egy fanzine is létezett.

Dudás Attila: Igen, a Fekete Terror neve először 2009-ben bukkant fel a földalatti köztudatban kézzel fogható fanzine formájában. Legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy csak hazai, vagy határon túli magyar bandákkal készültek az interjúk. A recenziók között voltak csak külföldi hordák. Ez eddig két számot ért meg, aztán előbb a Vorarefília utána a Tales Of The Morbid Butchers fanzine kezdte el zaklatni a földalatti népet. A Fekete Terror fanzine-ből jó pár évvel később spontán megszületett a kiadó, mivel kitartó és elkötelezett támogatója vagyok a hazai színtérnek, így mertem nagyot álmodni és belevágtam, mert már szereztem annyi tapasztalatot, ismertséget, kapcsolatokat, aminek köszönhetően volt annyi önbizalmam, hogy belevágjak, mint Size a… tudjátok, hehe. Amúgy is az underground világban ezek a dolgok egyértelműek, aki nem zenél az írásokkal, kiadásokkal támogatja a bandákat, persze van, aki mindent csinál. Az ilyen dolgok is hatással voltak rám. Szóval, a fő profil, mint már sejthetitek és tudjátok is, ugyan az, mint az újságé. Hazai bandák demóinak, albumjainak a kiadása, de szigorúan csak kazettán.    

 

 

Rockbook: Miért éppen a kazetta formátumot preferálod? Hányadik kiadványnál tartasz?

Dudás Attila: Még 1997-ben ezzel a formátummal kezdtem a Metal zene hallgatását, persze előtte is hallgattam mindenféle zenét és ez a formátum volt elérhető. Bakelit lemezek is voltak a családi birtokban, de nem csak zenei témában. Szóval, én a kazettával ismerkedtem meg és szerettem is bele. Mélyen szántó gondolatokat senki ne várjon tőlem ez ügyben. Számomra ennek a formátumnak van a legelragadóbb bája. A bakelit lemezeket is imádom, de azok túl nagyok, hehe. Persze a borítók a méret miatt gyönyörűek, de nekem a kazetta, ahogy megfogom, kinyitom, megfogom a kazetta testet, ahogy egy gyönyörű… na, szóval értitek. Ok, kényelmi szempontból nem a legmegfelelőbb, de az ilyen sose érdekelt. Röviden annyi, hogy a bája, ami elragadott. Természetesen van rengeteg CD-m is, de azokat mindig csak azért vettem, mert más formában nem lehetett kapni az adott kiadványt épp. Nekem a vékony futurisztikus lemez, mindig is egy rideg, lélektelen modern szar volt. Félre ne értsen senki, nem ellenzem és a jövőben is biztos fogok venni, de vele a kapcsolatom nem olyan, mint a kazettával. Nekem alapban bajom van a felgyorsult modern világgal, amihez persze alkalmazkodik az ember amennyire muszáj, de csak módjával. Saját bőrömön tapasztalom a káros hatásait, de ez egy másik téma. Nem tagadom, hogy a neten is szoktam zenét hallgatni, mert lehetetlen mindent beszerezni és kényelmi szempontból is jó, ha éppen olyan dolgom van, amihez nem tudok mindig oda menni, mint ahogy a kazettához vagy a vinylhez kell. Szóval, a kazetta szerelem egy ősi szerelem, egy ősi rituálé, ami örök, egy belső személyes kapcsolat. Az okoskodó vájt fülű véleményekre meg nem vagyok kíváncsi.

 

Jelenleg öt kiadványom jelent meg eddig. Az első katalógus számot a Goatdominator – Temple Of The Goat/In Goat We Trust kazettája foglalja el, ami végül is negyedikként jelent meg. Második sorszámot a Princeps Daemonum/Hell Icon split kapta, a harmadikat az Ygfan – Köd műve, negyediket pedig a Solus/Vrag split kazetta foglalja, amit a Neverheard Distroval közösen adtunk ki. A Fekete Terror Productions debütálása az utóbbi hárommal robbant be az underground világba 2015-ben. 2017-ben pedig tető alá hoztam egy korábbi részeges konzultáció eredményét, amit Hajnali Sándor barátommal folytattam. Ez volt a Gutted – 1996-2013 Tape Collection kazetta boksz. Erről van egy kedves emlékem még. A Dürer Kertben voltunk valamilyen rendezvényen és miután áldást ittunk a közös munkára Sanyi komával büszkén dicsekedtem el Káger Balázs barátomnak, hogy mire készülünk, erre Ő csak ennyit mondott: „A k*rva anyád”. Háhá. Büszke voltam rá, hogy az egyik mentorom irigykedik rám, hehe. Ez mindössze 30, kézzel sorszámozott példányban jelent meg és jelenleg talán kettő kapható még a zenekarnál. A jövőben is várható ilyen jellegű kiadvány, de ez legyen meglepetés, hogy mi, főleg, hogy ebben a világban semmi sem biztos már. Az ötös sorszámot egy Aornos/de profundis split kazetta foglalja, ami már jó ideje csúszik egyéb okokból, de hiszek benne, hogy egyszer ez is meg fog jelenni. Szeptemberben ismét jön egy közös támadás az NHD-val, ami nem más, mint Dávid (Earth Plague, Solus) barátom új zenei megnyilvánulása a Hamvak, ami a Solus korszak lezárása és egy új kezdet. Vannak még tervek, de ezek maradjanak még homályban.      

Rockbook: Szerinted volna igény itthon bakelit kiadványokra? Arra gondolok, hogy lehetne sokkal több honi zenekarnak vinyl-en is kiadványa, nem csak a CD és a magnószalag. Mit gondolsz erről? Az Old Hunter az egyetlen próbálkozás hazai szempontból, ami egy szűkebb tételben vág acetát lemezre hangbarázdákat, de nem volna létjogosultsága végre itthon egy igazi 7”, 10” és 12”-es lemezgyártó manufaktúrának?

Dudás Attila: Hát ez egy nagyon érdekes, izgalmas kérdés és próbálok úgy válaszolni, hogy külső szemmel is nyilatkozzak, ne csak magamból induljak ki. Nézzük a száraz általános témákat először. A hazai fizetéseket szokták elsősorban felhozni, hogy nem elegendő rá a havi fizetés. Ez nézőpont kérdése és egyszerű a válasz, mégpedig az, hogy kinek mi a fontos az életben, ki mire költi a fizetését. Azt aláírom, hogy havi szinten nem lehet tonna számra vásárolni, de ha már egy-egy lemezt vásárolna mindenki havonta, már más lenne a helyzet, de ezt én nem mondtatom meg, hogy kinek mi a fontos, és hogy mire költsön. Lehet jönni, itt azzal, hogy el kell tartani a családot, gyereket stb., de érdemes lenne megnézni, hogy milyen mértékű pazarlás megy egyes családoknál, de alapban, az egész világban. Szörnyű. Tehát, aki sír, hogy nincs pénze rá, az előbb nézzen körbe otthon, hogy miért is nincs. Természetesen van, akinek tényleg nincs ilyenre pénze, ezt is aláírom, de most nem róluk van szó.

 

A másik dolog ezzel kapcsolatban, az az, hogy tudatosan ölik ki az emberből azt, hogy megbecsüljön egy kézzel fogható érteket, ami képvisel valamit. Egy nagyon egyszerű és látható jelenségről beszélek, ami arra neveli az embert, hogy semmilyen kézzel fogható dolgokhoz ne ragaszkodjon. Könyv, festmény, CD, kazetta, vinyl stb. „Minden fent van a neten”, „bármikor elérhető”, töltsd fel a dolgaid”, „itt biztonságban van” és a többi hangzatos agymosásos dumával etetik az emberiséget. Miért? Mert így majd mindenkiről tudnak majd mindent, és ha valakinek nem tetszik valaki annak hamar utána is tudnak nézni. A legdurvább az az, ha valaki gondol egyet és szisztematikusan elkezdi törölni a világhálóról például az olyan zenéket, amikről, úgy gondolják, hogy bomlasztják a szép új világrendjüket, (direkt kis betűkkel írtam) akkorra már a társadalom ott fog tartani, hogy senki sem rendelkezik semmi magántulajdonnal és most szűkítsük le a kört, mondjuk a lemezekre, könyvekre, festményekre. 

 

Bocsánat, elkalandoztam nagyon. Szóval, engem nem érdekel, hogy ki milyen módón állítja elő a lemezét, de az biztos, hogy az Old Hunter Records mellett a Turanian Honour Productions, a Southland Records, a Terranis Productions, és a Neverheard Distro is és még vannak kisebb hazai kiadók, akik adtak ki lemezeket, igaz nem itthon lett gyártatva, mivel itthon nincs gyár és nem is lesz szerintem, mert nincs rá kereslet. Sajnos ez van, ezen felesleges is agyalni. Ilyen gazdasági háttérbe meg nem megyek bele, mert nincs rálátásom és nem is érdekel. Személy szerint nagyon örülnék neki, de én már annak is örülök, hogy kazettát lehet még itthon gyártatni.
Visszatérve a legfontosabb témához. Az emberek nagy részét nem érdeklik az ilyen jellegű dolgok. Ez nem menő, ez nem trendi, ezzel nem lehet sznob társadalomban érvényesülni stb. Fontosabb, hogy kinek milyen telefonja, kocsija, ruhája és a többi valódi értéket nem képviselő szarja van.  
     
Rockbook: Beszéljünk főművedről, a Tales Of The Morbid Butchers-ről. Mondj, el róla kérlek minden fontos információt, ugyanis sokan szerintem még a létezéséről sem tudnak ennek e földalatti lapnak.

Dudás Attila: A Fekete Terror második száma után kezdődött minden, ugyanis egy remek korlátot húztam magam köré, azzal, hogy csak hazai bandákat rakok bele, így most már tisztán látom, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor lesz valami más, amiben nem csak hazai bandák lesznek. Mellesleg a hazai színtéren is láttunk már hasonló dolgokat, akik a saját korlátjaikba botlottak, hehe, de ezzel semmi gond. A Tales elődjének a Vorarefília számít, amit Dr. Lorenz cimborámmal csináltam, de magánéleti elfoglaltsága miatt nem volt rá ideje a továbbiakban és kiszállt az újságból. Itt volt egy kis törés, de jött Maniac az Oral Climaxból és megszületett a Tales Of The Morbid Butchers. Sajnos Ő is csak egy darabig tudta vállalni a kötelezettségeit a stábban és az előző dupla szám (3-4) után fájdalmas búcsút vettünk tőle. Ebben már csak minimális munkával tudott beszállni.  Ekkor már Size barátom is részt vett a történésekben, ami életem egyik legjobb kapcsolatává fejlődött, csak az a k*rva távolság, ami még életben tart minket, hehe. Hihetetlen, hogy mennyire egy intelligens fanatikus embert ismertem meg a személyében, aki olyan változatos arc, mint az időjárás, szóval semmiképpen sem egy unalmas tag. A humorérzékével néha nem tudok mit kezdeni, mert nekem nincs, háhá, de ha valami lelki nyavalyám van, Ő fel tud vidítani. Az első SzegeDEATH feszten ismerkedtünk meg Hanyi Tibi (Mörbid Carnage, Tyrant Goatgaldrakona, Coffinborn, Cryptworm, Gravecrusher) barátunk jóvoltából, ami megérne egy külön rovatot is, hehe. Csak röviden:

 

Tibi: -„Dudi, lesz egy lakótársad.”
Dudi: -„Jó arc, bírni fogjuk egymást?”
Tibi: -„Biztos.”

A többi történelem, hehe.

 

Ehhez a dupla számhoz csatlakozott még egy mészáros, aki csendben meghúzódik és a magán és zenei élete mellett irkálgat. Ő Sörös „sorger” Gergő, a Larrnakh vezére, ami egy neofolk formáció, de mivel a Blasphemy és a kanadaiak által elszabadított kórt imádja így ebben a formában szeretne tisztelegni előttük, persze egyéb más földalatti stílusok mellett. Hihetetlen, hogy milyen recenziókkal emelte a lapunk színvonalát. Az ötödik számban debütál Pordán „Sz.” Szilárd barátom, akinek a történetét elolvashatjátok a szeptemberben megjelenő legújabb számban.

 

Pár szóban az újság koncepciójáról és egyéb dolgokról, annyit mondhatok el, hogy a négy Mészáros hozza a saját zenei világát az extreme vonal határán belül, de persze mindig akad olyan írás is, ami ezt a mezsgyét átlépi, mert mindannyiunk szereti a határokat feszegetni, ki ilyen ki olyan formában. Próbálom úgy alakítani a képet, hogy ne én tűnjek a diktátornak, demokrácia van a szerkesztőségben, kisebb nagyobb sikerrel, hehe. Mindannyiunk azt szeretné, ha éves szinten megjelenne egy vaskosabb szám, de ebbe sok minden külső tényező beleszólhat, de ez nem kell senkinek sem ecsetelgetni. Ez egy underground lap, amit fanatikusok csinálnak fanatikusoknak a szabad idejükben, mindenféle nyomás, kényszer nélkül. Én úgy gondolom, hogy négyen nem nagy dolog 20 interjút és 200 recenziót összehozni egy, másfél év alatt. Na, akkor ki is a diktátor? Háhá!   

 

 

Rockbook: Hogyan szoktatok dolgozni? Hányan alkotják a szerkesztői stábot?

Dudás Attila: Az előbbi kérdésnél kifejtettem, hogy kik is alkotják a stábot, de van egy ötödik személy is, aki csendben meghúzódik és csak a rajzaival emeli a színvonalat, aki nem mást, mint Anvil Kvlt, aki a kezdetek óta velem van. Munkája kifogástalan elég csak megnézni az aktuális borítót. Káger Balázst is megemlíthetem, aki szintén a kezdetek óta önzetlenül, maximálisan segít mindenben. Sose fogom tudni meghálálni neki.

 

Hogyan szoktunk dolgozni? Semmi extra, mindenki elmondja, kivel szeretne interjút készíteni és megcsinálja. A fanzine érdeklődési köre ismert, szóval senki nem jön ide nem illő zenekarral. A recenzióírásnál is ez a helyzet, annyi, hogy jelenleg az én postacímem van jobban elterjedve, de reméljük ez hamarosan változni fog, ugyanis hozzám szoktak befutni a promóciós anyagok, vagy a cserélgetéseimből származó cuccok, amiket szívesen szétosztok a stáb között. Eddig a Size kapta a legtöbbet, a többiek el vannak a saját bizniszeikkel. Size a legéhesebb közülünk, követeli az áldozatokat, hehe. De olyan is szokott lenni, hogy amit megvásárolok magamnak, azt adom neki és mikor kész van vele, visszaadja. Szóval ilyen témában semmi extra dologról nem tudok beszámolni. Annyira haladtunk a korral, hogy a legnépszerűbb közösségi oldalon létre hoztunk egy csoportot magunknak, ahol kommunikálunk egymással, mutogatjuk a dolgainkat, munkáinkat vidám hangulatban. Nagyon trendiek vagyunk, háhá. Viszont az már sokkal érdekesebb, mikor megbeszéljük, hogy egy adott koncerten beszélgetünk az újságról, megbeszéljük a dolgokat vele kapcsolatban. Na, hát ez mindig totális alkoholocaustba szokott fulladni és másnap kérdezgetjük egymást, hogy mi is volt, háhá. DE, mint hiteles újságírók rengeteg koncerten jelen vagyunk szerencsére és szerencsére mindenki más-más koncertre jár így tetemes mennyiségű beszámoló is készül, persze, néha nem sikerül egyéb okokból, de ebben a stábban ez nem bűn! Ezzel kapcsolatban azért szeretném megemlíteni Szilárd és Size aktív koncertlátogatókat, akik általában papírra is vetik gondolataikat és nem kicsit teszik izgalmassá, fenzájnabbá a lapot. Semmi okoskodás, semmi májerkodás, csakis a fanatizmus árad a beszámolóikból.      

Rockbook: Grafikailag nekem nagyon tetszik a lap kivitelezése. Kinek a munkáit csodálhatjuk számról-számra? Honnan jönnek ezek a beteg ötletek? Pinhead-et keresztre feszíteni azért nem piskóta!

Dudás Attila: Köszönöm a stáb nevében is. Mint már említettem Anvil Kvlt mestertől, aki a kezdetek óta hű társam és az is marad, remélem. Az a baj, hogy mostanában egyre többet találkozok vele személyesen és félek, hogy ez árt a csodás kapcsolatunknak, háhá. A beteg ötletek tőlem és az Ő agyából jönnek. Én mondok neki pár dolgot és Ő papírra veti. Ebben a helyzetben lehet, önző vagyok és csak a végeredményt mutatom meg a többieknek. Nem mondom, hogy nem szólhat bele senki, de ebben az esetben szeretem, ha az én akaratom érvényesül, hehe. Mondjuk eddig nem volt panasz, hehe. Mivel horror rajongó vagyok, így ez a témakör érvényesül és oké, kimondom, hogy ebből nem engedek. Bocs fiúk, háhá! Szóval Pinhead… Hadd ne mondjam, hogy Ő nagy tiszteletnek örvend az életemben. Mindig röhögök azon, mikor egy zenekar, mindig a friss lemezét mondja a legjobbnak, erre most én is ebbe beleestem, háhá. A tavalyi Texas Chainsaw Massacre, Hills Have Eyes ihlette borító után márt tudtam, hogy Pinhead mestert kell elővenni, ha überelni akarjuk az előző számot. Mondjam azt, hogy sikerült? Baszki, eddig ez a legjobb borító! Anvil Kvltnak felvázoltam pár dolgot, hogy milyen jellegű képet szeretnék látni és magára hagytam a művész urat. Nekem volt egy olyan ötletem, hogy az Utolsó vacsorát műtse át Cenobite lakomává, ahol Jézus van tálalva. Ment a vakarózás és egyszer bedobott nekem egy szent képet, amire mondta, hogy ez lesz a tökéletes és pillanatok alatt megalkotta a művet, amit előbb utóbb magamra is fogok varratni, az biztos. Zseniális lett! Pinhead a Mi megváltónk! A hátlap kicsit elüt témában, de ez is egy örök klasszikuson alapszik, nem máson, mint a The Thing-en. Hadd ne mondjam, hogy ez is mekkora classick nálam. A belső grafikákkal kapcsolatban is csak minimális látomásokat vázolok fel neki, rá bízom, szeret önálló lenni. Az újságot amúgy én szerkesztem, minimális hozzáértéssel. Szeretem a csicsás, izgalmas szerkesztésű lapokat, de ha például vastag, gazdag grafikájú keretes oldalakat csinálnánk, amit mindannyian imádunk, akkor lenne vagy 400 oldal a lap. Így megoldom a „a kevés néha több” módszerrel és úgy gondolom, hogy semmi szégyenkezni valónk nincs.         

Rockbook: Elég tartalmasra sikeredik minden számotok, a legutóbbiban is vagy 200 db recenzió van a több mint 20 interjú mellett. Mi a legnehezebb része az újságírásnak és melyik szekcióval lehet a legjobban haladni?

Dudás Attila: Szerencsére a brigádban egyhangúan egyet értünk abban, hogy mindig jó vaskos, súlyos számokat hozzunk ki. Inkább ritkábban, de akkor b*sszunk oda. Mondjuk, az ötödik szám hihetetlen gyorsasággal készült el. Bő egy év és itt van majdnem 200 oldal tömény hullagyalázás. Úgy gondolom, hogy ezt a tempót hosszú távon nem fogjuk tudni tartani és lehet nem is szabad, mert akkor rutinná válik és az már káros. Mint mondtam underground szaklap vagyunk, ami többek közt az is jelenti, hogy amikor van rá időnk a magánéletünk mellett, akkor csináljuk. Persze az olvasók, ahogy én is elvárnám, elvárják hogy minél sűrűbben jelenjen meg, de ez nem kívánság műsor, hehe.

 

Legnehezebb? Emlékezni a koncertre, mert tudod, hogy írni kell róla! Háhá! Komolyra fordítva a szót, a magam nevében tudok csak nyilatkozni, de nekem változó, mivel számomra totálisan hangulatfüggő az írás. A szerkesztéssel lehet gyorsan haladni, a többi változó. De hadd mondjak el egy titkot. Nekem a következő számhoz, már van öt bandámhoz készen interjúkérdések, amik fordításon vannak jelenleg. Egyik hétvégén, nem is olyan rég leültem és kapásból hármat megírtam, amik átlagban 30 kérdés csokorból állnak. Amúgy nincs semmilyen szabály, hogy milyen hosszú legyen, ha megkérdezik a kollégáim, akkor mindig azt mondom, hogy minél hosszabb annál jobb. Mi nem ritkítjuk meg, vágunk ki belőle részeket, egy az egyben le van közölve a beszélgetés. Régebben a képekkel spóroltunk, de ezzel a számmal ez is befejeződött, nincs spórolás!    

 

 

Rockbook: Jó pár földalatti kiadvány manifesztálódott az utóbbi pár évben: Metal Catacombs, Blast, Old Skull, Burning Sun, Dögvész, stb. Melyek a legnagyobb motivációs erők egy fanzine készítésekor?

Dudás Attila: Nekem az alkotás, hogy maradandót alkotok, hogy segítem a zenekarokat, hogy részt veszek egy szubkultúrában, az önzetlen támogatás, a fanatizmus és hogy a végén a kezedbe veszed a kis bestiádat.
Én örülök annak, hogy jelenleg több aktív fanzine működik, és ami a legszebb benne, hogy mindegyiknek van saját stílusa. Én még megemlíteném a Voice Of The Night és a Posthuman lapokat is, igaz ők angolul nyomják, de érdemes oda figyelni rájuk. A No Obligation is bontogatja szárnyait, de ők nem a totál underground oldalról közelítik meg a dolgot. Vannak még talán szunnyadó újságok, akik majd talán feltámadnak egyszer, de jelenleg, ők az aktívak, akiket említettünk.
 
Rockbook: Ugyebár szeptemberben jön ki az 5. száma a T.O.T.M.B. -nek, mely köré tematikusan egy fesztivál is szerveződik. Hol tartanak a munkálatok? Mi alapján jött össze a line-up?

Dudás Attila: A munkálatok teljesen készen vannak, minden le van beszélve, de hadd ne mondjam, hogy mekkora feszültség, idegesség van bennem, bennünk. Mondjuk, én nagyon remegek, ahogy egyre közeledik a nap és totális gyomor idegem van néha. De amúgy az összes zenekar segítő kész, nyugtatnak, hogy nem lesz semmi gond, mindenki segít mindenkinek stb. Az öt fellépő névsora elég hirtelen és gyorsan is jött és sajnos Szilárd barátunknak csak annyi jutott, hogy nyugtázta, amit néha részegen meg is szokott említeni nekem, ilyenkor fizetek neki egy sört, hehe. Szóval, az öt fellépő, nem fellépési sorrendben: OS, Ahriman, Paediatrician, Mörbid Carnage, Ygfan. Számomra és a többiek számára is úgy gondolom, hogy egy totál vegyes felhozatal a koncepció, mint ahogy a zenei ízlésünk is és az újság stílusa is vegyes, úgy ennek is annak kell lennie. Mind az öt zenekart ismeri a fanzine stáb, kit jobban, kit kevésbe, de aki jár koncertre az tuti összefutott már több zenekar taggal is a fellépők közül. A szervezés oroszlán részét én vállaltam, de ezt a jövőben, ha lesz még ilyen, komolyabban átbeszéljük, és rendes csapatként fogjuk szervezni. Ez a szervezés így utólag úgy néz ki, mint egy villámcsapás, hirtelen jött és nagyon odab*szott, hehe.  
 
Rockbook:  A magyar underground mondhatni elég színes, de annyira még nem bővelkedünk kiadványokban és korszakalkotó zenekarokban sem. Tény, hogy születtek az utóbbi időben a külföldi (tőlünk nyugatabbra és még távolabbi) mércének megfelelő albumok, de én mégsem érzem azt, hogy 100 %-osan sikerült volna az európai vérvonalba becsatlakoznunk. Te hogy látod ezt?

Dudás Attila: Bocs, hogy most nem leszek nagyon precíz és részletes, de tudod barátom, szorít a határidő, hehe. Mi több időt adtunk neked, hehe. Na, ezt fogod még hallgatni, háhá. (A dolog pikantériája-érdekessége, hogy a Tales Of The Morbid Butchers 5. számában velem is készült egy interjú. – LC) Ebben a témában tudod, hogy mi a véleményem, aki csak hazai bandák kazettáját adja ki, aki egy újságot szentel a magyar bandáknak, akinek olyan mellénye van, amin csak magyar bandák logói láthatóak, háhá. Korszakalkotó? Kinek mit jelent. Én úgy gondolom, hogy rengeteg jó banda van itthon és aki komolyan is gondolja, az már elért valamit. K*rva sok jó album, demó van itthon! Persze, megint lehet támadni engem, hogy elfogult vagyok stb. stb., de akkor is kiállok az mellett, hogy k*rva jó lemezek születnek itthon és szarrá gyalázzunk sok külföldi anyagot! Persze, az is igaz, hogy rengeteg hazai banda, ha nem itthon élne, hanem más nyugati országban, akkor több lehetőséghez jutna. Ez tény, maradunk sajnos ilyen ország, akik hátrányban vannak még mindig. De sokan elvannak a saját birodalmukban így is és nem álmodoznak nagy sikerekről, mert nem ezért zenélnek.   

Rockbook: Mielőtt felsorolnád a számodra nagyra tartott honi bandákat (meg akik szerinted jó irányba haladnak) kérlek, áruld el nekem, hogy szerinted mi lett volna, ha Rózsa Sándor lova nem botlik meg egy gödörben? Illetve láttál-e már gabonasiklót cipőboltban vásárolni?

Dudás Attila: Mi lett volna? „Armageddon a Fittben”! Üdv Andró! Háhá! A hermafrodita teherbe tudja ejteni saját magát?

Menjünk szép sorban a teljesség igénye nélkül: 666, Age Of Agony, Ahriman, Angerseed, Aornos, Apoptosis, Archaic, Ater Tenebrae, Blizzard, Coffinborn, Cryptworm, Csejtey, de profundis, Depths Of Depravity, Dér, Diecold, Domhring, Dög, Dögkút, Drow, Drünken Bastards, Dunkelheit, Dusk, Earth Plague, Evil Conqueror, Faagia, Fagyhamu, Father Bluebeard, Forest Silence, Formorket, Gholgoth, Gire, Goat Stalker, Gravecrusher, Grimness, Gutted, Heldentod, Hell, Hell Eternal, Hexenwood, Hetumoger, Ionosphere, Jack, Karst, Kill With Hate, Kolp, Koprofaagia, Korog, Krampüs, Kripta, Kuth, Leiru, Lepra, Limb For A Limb, Long Pig, Malediction, Medical Concepts, Morfium, Morgue, Mörbid Carnage, My First Knife, Mystagog, Nadír, Necrosodomy, Niedergang, Öröm, Paediatrician, Purulent Rites, Qassam, Qualm, Sear Bliss, Solus, Spüolus, Terrorfront, Thy Catafalque, Thy Funeral, Tremor, Tymah, Tyrant Goatgaldrakona, Veér, Vérzivatar, Vorkuta, Vrag, Witchcraft, Ygfan, Warkult, Winterheart, hogy csak párat említsek.

Köszönöm a felkérést te nyavalyás! Hehe. Támogassátok a hazai undergroundot mindenki a saját mércéjéhez képest! Gyertek szeptember 22-én a Tales Of The Morbid Butchers #5 fanzine release partijára és ünnepeljünk együtt, igyátok magatok hullára, de a szervező brigádot ne itassátok! Köszönöm a figyelmet, Dudás voltam a sásdi vibrátor mészáros!

A koncert Facebook eseménye itt elérhető.

 

 

A Fekete Terror Productions Facebook oldala itt elérhető.

 

Lupus Canis