2014 nyarán fantasztikus koncertet az Alter Bridge az azóta már jobb (vagyis inkább rosszabb) létre szenderült Petőfi Csarnokban, ahol a brutális hőség és levegőtlenség ellenére is végig pazar volt a hangulat, így az év egyik legjobb híre volt, hogy a Livenation jóvoltából a The Last Hero turné is elér minket, immár a Papp László Sportarénában, amelyet kissé leszűkítettek az estére, így inkább egy nagyobb klubra emlékeztetett, amit én a magam részéről cseppet sem bántam.

A 2014-es bulin a The Treatmentnek jutott az előzenekar szerepe, akiket azóta is szívesen hallgatok időről időre, most pedig kíváncsian vártam a londoni illetőségű As Lions fellépését, akiket a többség alighanem arról jegyzett meg, hogy a frontember nem más, mint Austin Dickinson, az Iron Maiden-legenda, Bruce Dickinson fia. Előzetesen nem ismerkedtem meg behatóbban a csapattal, gondoltam, majd a koncerten, és kissé vegyes érzéseim vannak a zenekarral kapcsolatban.

A koncert elején nagyjából félház lehetett, és nem is csinált túl nagy hangzavart a közönség, így tisztán lehetett hallani, ahogy a srácok a színpad mellett oroszlánüvöltéssel (ha már As Lions, ugye) készülnek a bulira. A csapat megjelenése egyébként is szimpatikus, láthatóan lelkes srácokról van szó, és mindenképpen dicséretes, hogy nem Austin híres édesapja révén próbálnak előbbre jutni, és a zenei világuk is igen messze esik a Maidenétől. Azt viszont nehéz lenne megmondani, hogy pontosan milyen is ez a világ, mert az első három dal akár három különböző zenekaré is lehetett volna, és bár később azért egységesebb lett az összkép, az időnkénti hörgés a gitáros részéről, és a néhány billentyűs taktus elég furán hatott. Persze az is igaz, hogy az As Lions csupán két éve létezik és idén jött ki az első albumuk, így még belefér az útkeresés, de kíváncsi vagyok, milyen irányban kötnek majd ki végül. Egy biztos: Austin Dickinsonnal nagy szerencséjük van, mert az egyértelműen kiderült a nagyjából 40 perces koncertjükből, hogy elég komoly hang szorult a srácba.

Az Alter Bridge félig-meddig észrevétlenül vált az utóbbi 10-15 év egyik legfontosabb és legjobb zenekarává, legalábbis abban az értelemben, hogy nincsenek agyonreklámozva, nem hallani balhékról a banda körül, hanem egyszerűen csak remek dalokat írnak, amiket nem mellesleg Myles Kennedy énekel el. A kilenc óra körüli kezdésre már nagyjából megtelt a színpad előtti terület, bár azt azért túlzás lenne állítani, hogy egymást taposták volna az emberek. A koncert rögtön egy új dallal, a The Writing on the Wall-lal kezdődött, amit a Come to Life követett, és itt még kicsit aggódtam a hangzást illetően, ugyanis a dob és basszus erősen túlvezérelt volt az énekhez képest, de szerencsére az Addicted to Pain-től kezdve már minden a helyén volt ezen a téren is, ami nem elhanyagolható tény egy olyan együttes esetén, amelyet négy ilyen kiváló zenész alkot.

Myles Kennedy-t nehezen lehetne azzal vádolni, hogy lyukat beszél a közönség hasába: még ahhoz is négy dal kellett, hogy a mosolyok mellett szóban is üdvözölje a rajongókat, akiket egyébként sem kellett győzködni, hogy hosszas tapsviharokkal és hangorkánokkal biztassák a zenekart, de amikor Myles többször is magyarul mondott köszönetet, és még azt is megkérdezte, jól ejtette-e ki a szót (egyébként hibátlanul), valószínűleg a legszőrösebb szívűeket is megnyerte volna magának. Végtelenül szimpatikus és szerény fickó, aki láthatóan még mindig zavarba jön a közönség szeretetétől, amit nála jóval szerényebb képességű zenészek egyenesen természetesnek vesznek.

Sorra követték egymást a jobbnál jobb Alter Bridge dalok, mint például a Cry of Achilles, a My Champion és a Ties That Bind, amelyekben szinte kivétel nélkül jutott egy-egy emlékezetes és látványos szóló Mark Tremontinak, akinek kétségkívül bérelt helye van napjaink legjobb gitárosai közt, mégis a zenekart jobban megfigyelve arra jutottam, hogy az igazi titkos fegyver Scott Phillips, aki fantasztikus dolgokat üt a dobokon, néha egészen látványos stílusban, Brian Marshall basszusgitáros pedig zseniális fazon, aki hátranyalt hajával egy olasz bűnbandából sem lógna ki.

Az akusztikus blokkok a legtöbb koncerten elég kínosak, kizökkentik a közönséget, és azt az érzetet keltik, hogy csak hely- és időkitöltő szerepük van. Itt azonban a Watch Over You (Myles Kennedy egyedül a színpadon egy szál akusztikus gitárral) és az In Loving Memory (Myles és Mark Tremonti közösen) után csak arra gondolhattunk, hogy csak ilyen akusztikus dalokat is szívesen hallgatnánk reggelig is.

A ráadásban ezúttal sem maradhatott el Myles és Mark gitárszóló-párbaja, amelyben nehéz lett volna győztest hirdetni, végül pedig a Rise Today-jel zárult a koncert. Aki ott volt, bizonyára egyet ért, hogy fantasztikus koncert volt, Myles Kennedy pedig talán a legjobb rockénekes jelenleg, aki pedig nem volt, igazán sajnálhatja, mert 2017-ben kihagyni élőben az Alter Bridge-et olyan luxus, amit nem engedhet meg magának az ember.

A koncerten elhangzott dalok:

01. The Writing on the Wall
02. Come to Life
03. Addicted to Pain
04. Ghost of Days Gone By
05. Cry of Achilles
06. My Champion
07. Ties That Bind
08. Crows on a Wire
09. Waters Rising
10. Watch Over You
11. In Loving Memory
12. Blackbird
13. Metalingus
14. Isolation
15. Find the Real
16. Open Your Eyes

Ráadás:

17. Show Me a Leader
18. Mark és Myles gitár duett
19. Rise Today

Tóth Mátyás

Fotók: Zárdáné Melinda, Jankó Melinda, Csenár Márti