Mikor megláttam az esemény kiírást, hogy a Blahalouisiana és az Ivan and the parazol együtt lépnek fel, az első gondolatom az volt, hogy ott kell lennem és ez mekkora buli lesz!

Hiába csütörtök este és tanítási idő, már egy héttel a koncert előtt nem lehetett jegyet kapni. Így mindenki joggal reménykedhetett valami fergeteges jó estében, és valóban. Mindkét zenekar kitett magáért.

Pontos kezdést ígértek, és este nyolc után nem sokkal már egy csinos énekesnő és négy jóképű srác, a Blahalouisiana foglalta el az A38 színpadát.

Sokszor voltam már itt kisebb-nagyobb koncerteken, bulikon, de ennyi embert én még nem igazán láttam a hajón, így akármennyire is próbálkoztunk, a nézőtérre csak valahogy közép tájra sikerült beverekednünk magunkat, de végre ott voltunk, sörrel a kezünkben és élvezettel hallgattuk a székesfehérvári zenekar könnyed, pörgős, táncolható gitárzenéjét.

Ha a közönség nagy része nem is feltétlen miattuk jött, azért szerencsére megalapozták az est hangulatát. A mostanában a rádiók setlistjén gyakran hallható Bluebird vagy a My Baby Wants To Live This Cityn kívül elhangzott az a dal is, amivel Schoblocher Barbaráék belopták magukat a közönség szívébe, a Wanderer, illetve egy eddig csak akusztikus verzióban hallott dal is felcsendült, ami a Moving On címet kapta. Ezután az igen erős kezdés után kíváncsian vártam, mi lesz, mikor a fő zenekar lép majd színpadra.

Blahalouisiana - Tonight I'll dress in blue

Gyors áthangszerelést követően nem sokkal 9 óra után kezdtek az est sztárjai. Rögtön belecsaptak a zúzós rock and rollba a Let go-val. Az első pillanattól őrjöngött a közönség, repkedtek a sörök, néha az emberek is, a tinilányok sikítoztak és igyekeztek minél szexisebben táncolni, hátha egyiküket hazaviszi az éjszakára valaki. Eközben a srácok pogóztak és lég gitároztak, a zenekar pedig együtt élt a közönséggel. Lemezbemutatóhoz híven a teljes második albumot végigjátszották. A korong előfutáraként, a rádióban többször is hallott, slágeres Baby Blue még azokat is megmozgatta, akik amúgy nem szeretnek táncolni. De akik a lassabb, kevésbé zúzós zenét szeretik, nekik a nagyon hangulatos I Won't Make It All Alone tudnám ajánlani. Egyik személyes kedvencem lett az akusztikus gitárral kísért Love Is Like (Bourbon On The Rocks). Az énekes hol angolul, hol magyarul konferált a számok között, elsütött néhány poént és persze adta a tőle megszokott laza, Mick Jagger stílust.

Az átlag életkort úgy 16-ra saccoltam, majd feltűnt, hogy a kicsit idősebb generáció tagjai is képviseltetik magukat, (és biztos nem mind a fiúk szülei voltak), persze nem kérdés, hogy miért, hiszen egész zenekar kiállása, játéka abszolút a 60-as éveket idézi. Mikor a Girl című számuknál egy pillanatra megálltam, becsuktam a szemem, és élveztem a basszus dübörgését, a hajó ringatását, simán eltudtam képzelni, hogy valahol egy angliai kiskocsmában állok, ahol valami feltörekvő zenekar játszik, és akiket talán Rolling Stonesnak hívnak.

Ivan & The Parazol - Take My Hand

A koncert második részében következtek a már kötelezőnek számító dalok, amik nélkül nincs Ivan and the parazol koncert, mint a Take my hand vagy a Jól áll nekem az élet, és felcsendült a korábban beígért Arctic Monkeys szám, az Arabella is. Ekkora már a közönség végképp megőrült, velük együtt a fiúk is.Őrület és tombolás a színpadon és a közönség soraiban egyaránt. Az est stílusosan a Sellin' My Soul -al zárult, és nekem fel sem tűnt, hogy már vagy másfél órája ugrabugrálok.

Így első hallásra a Mode Bizzare egy jóval kidolgozottabb, menőbb lemez lett debütáló albumukhoz képest.

Vitáris Iván úgy búcsúzott, hogy a hazai közönség jobb, mint az amerikai. A pocsék hangosítás ellenére ők pedig mind itthon, mind az USA-ban fantasztikusak. Összefoglalva, magáról az új korongról, az estéről és a koncertekről egy idézetet tudok mondani, amit egy középkorú hölgy szájából hallottam: „Ez világszínvonalú”.

Kaiser Vivien

Fotók: Müller András