Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ízig-vérig mediterrán hangulat - Fabrizio Leo: Spectrum Of My Past (2014) lemezkritika

Friss megjelenés Bicio mester legújabb lemeze, sorban immár a harmadik. Nem tartozik az új generációhoz, tapasztalt sokat foglalkoztatott zenészről beszélünk, de még mindig relatív ismeretlen, idehaza legalábbis biztosan. Az olasz gitáros erősorrend nálam a következőképpen néz ki, Sfogli, Leo és a többiek, így kötelező írnom a korongról. Elnézést ezért a végletekig szubjektív és szemtelen kijelentésért, ugyanis a többiek halmaz is tartalmaz minimum 20-25 olyan varázslót, amilyenből nem sok futkorászik a világ metropoliszainak utcáin.

A Jellybeards cég gondozásában jelent meg a lemez, tehát váltás történt ezen a fronton. Teljesen új kiadó, még elég kevés kiadvánnyal, de annál izgalmasabb új arcokkal, fogunk még csemegézni tőlük. Leo mester elmondása szerint a három korong közül ez sikerült a legjobban, ezt érzi a legerősebbnek, lehet benne valami, szerintem is jó cucc. A stílus, az irányvonal nem változott, maradtunk a jazz-rock fúzió világában, bár lehet érdemes megcserélni a két szót, mert szerencsénk(m)re a rock a domináns, a jazz csak amolyan dresszing (néhány daltól eltekintve).

A kezdés erős, az "Alien Abduction" rögtön berántja a hallgatót, pont úgy, ahogy a földönkívüliek sugárnyalábja az óvatlan áldozatot (úgy látszik, nem csak magyar rock sztárokat rabolnak...). Fabrizio a legmagasabb szinten műveli a gitározást, mindenben toppon van, az egyik, amit kiemelnék, az a rendkívül érett, finom tremoló használat, számomra ez azonnal felismerhetővé teszi játékát. A már említett nyitó tételben is jelen van végig a karozás, érdekesen nyúlóssá, ragadóssá teszi azokat a hangokat, amelyeket lebegtet, tényleg hozza ezt a "harmadik típusú találkozás" hangulatot. A fő dallam nagyon könnyen bennragad a fülben, nem kevésbé megjegyezhető a "Spectrum Of My Past", rövidke, ám annál megkapóbb, megint tökéletesen képiesre sikerült, vagy jó a címválasztás.

 


Az "I Remember You" könnyed, húzós, egyértelműen a '80-as évekből táplálkozó dal, a "Sardegna"-t fülledt, nyári napok, talán a szigeten eltöltött nyaralás ihlette, hiteles zenei festmény a riviéráról. Számomra a lemez csúcspontja a "Laura" című tétel, a fő motívum zseniális, képtelenség nem újrahallgatni, szintén tökéletes a klasszikusnak ható kíséret a vonósokkal és zongorával. Millió réteg, el lehet benne mélyedni, tökéletesen passzolna mind hangulatban, mind szerkezetben egy fekete-fehér klasszikus, romantikus mozihoz, egyszerűen kötelező meghallgatni!

A "Sir Giuliani" egy pillanatra megtréfált a diszkós kezdéssel, de minden hamar sínre került, kapunk egy jazz-rock egyveleget, húzós dallam, komplex futamok, döngölős riff. Ismét egy fél gondolat a "Liquid"-del, hasonlatosan rövidke a "Rufus", előbbi egy dallamocska, utóbbi egy jazzes darab, kromatikus és mindenféle vad futamokkal bolondítva. A kettő közé ékelődik be a "Thirty Nights Fever" és "Marziana" páros, egy zakatoló rock n' roll tétel, ill. ismét egy a lemez első harmadához hangulatban passzoló dal, kicsit sejtelmes, kicsit keserédes. A "Pálinka Szerelem" hoz egy blues-jazz vegyületet, a "Zombie Science" egy metálosabb szám, amit megtámogatott a mester egy kántáló férfikórussal ill. egy csipetnyi neoklasszikus íz is került bele. Az utolsó két darab sikerült a legelborultabbra, latin-jazz-rock fúziós hármas, rengeteg váltással, kiállással; van benne anyag, ahogy szokták mondani.

Valóban a legjobb munkáját szállította le Fabrizio, az előző két lemez ismertetőjében elhangzott hatások már finomodtak, az összkép is sokkal egységesebb. Ízig-vérig mediterrán hangulat árad a korong minden egyes dalából, életvidám, mélyen rétegzett, mint egy jó bor. Mindenkinek csak ajánlani tudom a beszerzését.

 



Mádi N.

Forrás: Dionysos Rising

Címkék: 
Fabrizio Leo