Bejelentkezés

x
Search & Filters

James Hetfield interjú: "az én történetem"

James Hetfield közel 40 éve énekel és gitározik a világ legnépszerűbb metal bandájában, ez alatt pedig sok mindent megélt, kapott hideget és meleget. Dőljetek hátra, mert most maga a Metallica frontembere kalauzol el bennünket az iskolás éveibe, vezet be a zenekar szárnypróbálgatásaiba és magyarázza el, hogyan alakítja energiává a dühét!
 
Los Angelesben születtél James Alan Hetfield néven, 1963. augusztus 3-án. Vannak testvéreid?
 
Igen, két féltestvérem van, Chris és Dave, és van egy húgom, Deanna. Anyám második férje volt az apám. Elég bonyolult gyerekkorom volt. A húgommal állandóan cicaharcokat játszottunk, aztán mikor a szüleim hazaértek, segítettünk egymásnak feltakarítani és fedeztük egymást. De a fivéreim majd’ egy generációval idősebbek voltak, így nem igazán kötődtünk egymáshoz. Nem voltak elég idősek ahhoz, hogy megmondják, mit tegyek, de már nem voltak elég fiatalok, hogy megértsék, mit szeretnék hallani, ez elég kellemetlen középút.
 
Jó tanuló voltál?
 
Átlagos. Elég csendes, elég visszahúzódó, az a „legyen letudva aztán menjünk haza szórakozni” típus voltam. Imádtam sportolni.
 
 
A szüleid keresztény tudományba vetett erős hite hatással volt az iskolaválasztásra, vagy arra, ahogyan gyerekként kezeltek?
 
Nem, az iskolára nem hatott. Nem olyan volt, mintha mondjuk katolikus iskolába mentem volna. Természetesen rám hatással volt, jobban, mint a testvéreimre – én igazán személyesen éltem meg. A szüleink nem hordtak minket orvoshoz. Gyakorlatilag bíztunk abban, hogy a vallás spirituális ereje meggyógyít vagy megvéd minket a betegségektől és a sérülésektől. Az iskolában pedig nem látogathattam az egészségügyi órákat, nem tanulhattam a testről, betegségekről és hasonlókról. Azt kell, mondjam, hogy amikor kipróbáltam magam a focicsapatban, ahová ugyebár jó fizikum, orvosi igazolások szükségesek, el kellett magyaráznom az edzőnek, nos, hogy tudod, a vallásom ezt és ezt mondja. Úgyhogy eléggé kívülállónak éreztem magam, a többiek persze jókat nevettek rajtam. Amikor az egészségügyi óra elkezdődött, én kiálltam a folyosóra, ami egyéb esetekben büntetésnek számított. Mindenki, aki elsétált mellettem, úgy nézett rám, mint valami bűnözőre.
 
Ez azért elég nehéz lehetett.
 
Az volt, de e nélkül sosem váltam volna azzá az emberré, aki ma vagyok. Fiatalon ugyanolyan akarsz lenni, mint mindenki más, nem akarsz különleges lenni. De most már látom benne az egyediséget és segített megérteni és megragadni az egyéniségemet.
 
 
Úgy gondolod, ez hosszú távon segített abban, hogy végül kimondd: „Nem, én nem fogok beállni a sorba”?
 
Hiszem, hogy így volt. Még a spirituális része is segített, hogy megtaláljam a saját utam, kölyökként ugyanis nem igazán fogod fel a spiritualitást, számomra elég különös volt, hogy nem jártunk orvoshoz. Csak annyit láttam, hogy ülnek a templomban az emberek a törött csontjaikkal, amik rosszul gyógyulnak. Nem igazán jelentett számomra semmit. De a későbbiekben megértettem a mögötte húzódó lelki elképzelést, és már láttam benne az erőt, természetesen az orvostudománnyal együtt, így kialakulhatott a saját spiritualitásom.
 
Először zongorázni tanultál kilencévesen, aztán elkezdett érdekelni a bátyád, Dave dobcucca. Klasszikus zenei órákra jártál?
 
Igen. Anyám egyszer látott, amint egy barátomnál szórakozok a zongorával, és rögtön azt gondolta, hogy „ebből a gyerekből zenész lesz, oké, beíratjuk zongorára”. Néhány évig nyomtam és eléggé hidegen hagyott, mert, tudod, klasszikus darabokat tanultam, amiket nem hallgattam a rádióban. Emlékszem, egy idősebb nő házában voltak az órák és a végén a sütivel jó üzletnek tűnt. De hálás vagyok érte, hogy erőltették, mert az, hogy a bal és a jobb kezemmel eltérő dolgot játszottam, miközben énekeltem is, felkészített arra, amit most csinálok. Az éneklés és a gitározás sokkal nehezebben menne, ha nem jártam volna zongorázni.
 
 
Mikor megismerted a Metallica dobosát és társalapítóját, Lars Ulrichot, tinédzser voltál, gitároztál és már volt némi zenekari tapasztalatod is – Obsession, Phantom Lord, stb. Hasonlított bármelyikük is arra, ami később a Metallica is lett?
 
Nem, az Obsession egy középsulis banda volt, csak jammelgettünk az egyik haverom garázsában és Thin Lizzy, Black Sabbath, Robin Trower, Led Zeppelin feldolgozásokat játszottunk. Csaptunk néhány bulit is, ennyi volt az egész. Nem emlékszem, hogy valaha is gitározni tanultam volna, haha! Csak arra emlékszem, mikor először felkaptam egy gitárt és arra gondoltam, „vajon hogyan csinálhatják ezt a sok zajt”.
 
 
Amikor te és Lars először összejöttetek, barátként tettétek, vagy kimondottan bandát akartatok alapítani?
 
Az egész a zene miatt történt. Soha még csak nem is hallottam róla korábban. Az Obsessionben játszottam, vittem nekik egy saját dalt, de senkinek nem tetszett, így ott is hagytam őket. Amikor megismertem Larst, épp egy másik taggal kezdtük tető alá hozni a Phantom Lordot. Lars is érdeklődött néhány zenekar iránt, akiket hallgattunk – Saxon, Judas Priest, Scorpions, meg ilyesmik, akik befutottak az Államokban.
 
Lars Ulrich és James Hetfield a '80-as évek elején
 
Tehát az egész a zene miatt kezdődött. Aztán egész elképesztő páros lett belőletek. Sok házasság nem bírja addig, amióta Lars és a te kapcsolatod tart. Még mindig első sorban a zene határoz meg titeket, vagy jó barátok is vagytok?
 
Nagyon sok mindenben egymás ellentéte vagyunk – kivéve, amikor együtt zenélünk. Tudod, mindig, amikor szünetet tartunk és mondjuk, hat hónap után újra összejövünk, elkezdjük megvitatni, merre haladt az életünk, és mindig az a vége, hogy „oh, meghallgattam ezt, felfedeztem azt”. „Ne bassz, én is!” Úgyhogy sok mindenben egyezünk, de más dolgokban nagyon is különbözünk. Ez a szép az egészben. Ez nagyon sok mindenen átsegített minket együtt, de olyan extrém különbségekhez vezetett, amikből mindig tanulhattunk.
 
Amikor Cliff belépett a bandába, kétségtelenül nagy hatása volt, nem csak zeneileg, de emberileg is…
 
Tökéletesen így van. Amellett, hogy jobban bevezetett minket a zeneelméletbe, ő volt közülünk a legiskolázottabb, főiskolán is tanult zenét, úgyhogy elég sok dolgot átadott nekünk. Mikor Lars és én láttuk őt a Traumában [Cliff Burton előző zenekara; a szerk.] játszani, leesett az állunk, azonnal meg akartuk szerezni a tagot. Vele közelebbi barátságot alakítottam ki, legyen szó közös tevékenységekről, zenei ízlésről, politikáról, világnézetről, nagyon egy hullámhosszon voltunk. De igen, megvolt a maga karaktere, nagyon erős személyisége volt, mely mindnyájunk bőre alá bekúszott. És nagyon-nagyon hiányzik ennek a srácnak, aki most itt ül.
 
Cliff Burton és James Hetfield
 
Cliff hogy befolyásolta volna azokat az irányokat, amikbe a Metallica ment a ’90-es években? Kezdve a ’The Black Album’-tól egészen a 2003-as ’St Anger’-ig.
 
Határozottan úgy gondolom, hogy lettek volna súrlódások, természetesen. Szerintem a ’The Black Album’ nagyszerű lett és örülök neki, hogy elég tökösek voltunk megcsinálni és felkérni Bob Rockot hogy dolgozzon velünk. Így kellett lennie, tényleg. Tudod, mindig, amikor leülök és meghallgatom az ’…And Justice For All’-t, rájövök, hogy változtatnunk kellett. Szükségünk volt  néhány újabb értő fülre. De szerintem Cliff is közbevetett volna néhány változtatást, hogy hallható legyen a basszusa, legyenek zenei kihívások. Úgy vélem, a ’Load’ és ’Re-Load’ érában lett volna egy szövetségesem az egész ellen – az újragondolás, a Metallica U2 verziója ellen.
 
Amikor azt mondod „szövetséges”, úgy érted, hogy személyesen nem érezted magad jól a ’90-es évek közepi Metallicában?
 
Nem, nem egészen. Született néhány igazán zseniális dal akkoriban, de az a véleményem, hogy semmi szükség nem volt arra az imázsváltásra és a sok szarságra. És a dalok nagy része, nos… felhígította a Metallica mérgében levő potenciált. Cliff is biztosan egyetértene ezzel.
 
Szóval a ’St Anger’ egy új kezdet volt számotokra, vagy egy éra vége amit most írtál körül?
 
Passz. Számomra a ’St Anger’ elég különálló darab. Sokkal inkább egy kinyilatkoztatás, mint egy album. Bizonyos szempontból sokkal inkább a film soundtrackje. Van néhány valóban érdekes és vagány riff, nagyszerű dal rajta. De eléggé darabos a hangzása, ami pontosan rámutat arra, hol tartottunk épp. De ez a tördeltség összehozott minket. Úgyhogy nagyon is szükséges része volt a kirakósnak, ami elvezetett a mai Metallicához.
 
 
Mennyit jelentett az a tény, hogy ’Death Magnetic’ producere Rick Rubin volt, és mennyit jelentett az a tény, hogy már nem Bob Rock (aki a ’The Black Album’ óta minden Metallica lemezt felügyelt) volt a producer?
 
Szerintem a kettő kombinációja számított igazán. Bob… szerintem vele már túlzottan jól kijöttünk, kimondottan a ’St Anger’ munkálatainak érzelmi hullámvasútja után. Jó volt a vérfrissítés. Rick Rubin szöges ellentéte Bob Rocknak. És a tény, hogy leülhettünk egyedül dalokat írni, hogy csinálhattunk bármit Rick Rubin bébiszitterkedése nélkül, az adott nekünk erőt a szárnypróbálgatásokhoz és a szárnyaláshoz zenekarként. Jó döntést hoztunk jó időben. Félreértés ne essék, egy rossz szavam nem lehet Bobra, mert ő meg olyan csúcsokra juttatott minket, amikről korábban álmodozni sem mertünk volna. Sokat tanultunk tőle.
 
A ’Some Kind Of Monster’ filmben nagyon nyíltan beszéltél a dühkezelési problémáidról. Szükséges bizonyos benned ébredő dühöt elnyomni, hogy azzal táplálhasd a zenei kreativitásod?
 
Hahaha! Nos, ez egy igazán jó kérdés. Szerintem mindenki, ami átesett mindazon, amin én is, komolyan aggódik emiatt. De a kreativitás onnan jön, ahonnan jönnie kell. Bármit meg lehet emészteni és aztán metallicásan kiköpni. Nem most fogok elkezdeni virágokról írni. Talán épp akkor írom majd a legkeményebb riffet, amikor boldog vagyok. A boldogság nincs túlértékelve. Ugyanakkor, mindig lesznek kirohanásaim, bármi is történjék. Folyton előkerül a kirakós egy újabb és újabb darabkája.
 
 
Az interjú eredetileg a brit Metal Hammer 192. számában jelent meg.
 
Somogyvári Ákos