Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Kezdet és vég minden folyamat elkerülhetetlen aspektusa" – Slipknot: 'The End, So Far' lemezkritika



Azt hiszem az amerikai Slipknot zenekart nem nagyon kell bemutatnom senkinek. Nem most kezdték az ipart, hangzatos szavakkal élve a heavy metal showbusinesst.
 
Visszarepülünk az időben kb. 27 évet, a helyszín Des Moines, Iowa, az urbanlife kiégés netovábbja - alfája és ómegája. Legalábbis egy korai velük készült interjú szerint, Iowa nem az a hely, ahová szívesen visszavágysz, vagy ami rendkívül szerethető különböző pozitív élettani hatásai miatt. A Slipknot muzikális befolyása tagadhatatlan és elvitathatatlan, bármelyik aspektusából vizsgálom. Egyaránt hivatkoznak rájuk underground metal körök és a mainstream vonal, de konkrétan a rock és a pop szakma is felfigyelt rájuk. Elég csak a Machine Gun Kelly-féle (szerintem) generált cirkuszra gondolni. Rádióban nyomták / nyomják a dalaikat világszerte. Akkoriban – és ezt mindenféle túlzás nélkül mondom – iszonyat súllyal ütött szét ez 9 tagú, betegmaszkos, kezeslábasba bújt rémbrigád.
 
 
Sosem felejtem el, amikor Sankt Augustinban a sportcsarnoknyi méretű elektronikapláza közepén az épp aktuális kiadványokat lehetett meghallgatni, egy gigászi CD lejátszó tech-oszlop tövében. Akkor került a kezembe a Slipknot debüt albuma, le is pörgettem elejétől a végéig. A belőlük sugárzó őszinte agresszió és a féktelen, nemesítettlen düh azonnal magával ragadott. A végig headbangelhető nóták, a zúzásra-késztető, fogós dalszerkezetek, az itt-ott lapuló, de fülből kitörölhetetlen dallamok vegyítve a 9 fura csávóból áradó energiával, valami igazán különössé tette őket. Olyan volt, mint egy adrenalin bomba… Akkoriban indult el a nu-metal hullám Közép - Európában, senki sem tudta, hogy ezt most eszik vagy isszák. Ami biztos, hogy hozzánk ez az egész stílus később, bő egy év múlva jutott csak el. Az örökzöld bemutatkozás után az Iowa című lemezük is hozta ezt a nívót, sőt. Talán máig a legsúlyosabb anyaguk tartalmilag, mind pedig zeneileg. Ha lehet azt mondani, több fokot is léptek felfelé azon a képzeletbeli létrán és váltak egyre népszerűbbé. A Vol. 3. (The Subliminal Verses) tudott még csavarni ezen a nyerő formulán, de aztán a zenekar fénye valahogy kezdett megkopni - halványodni. Az All Hope Is Gone már a gyengülés / szétesés jeleit mutatta, a rajta található emlékezetesebb tételek (Psychosocial, Sulfur, Snuff vagy a címadó All Hope Is Gone) bármennyire is voltak súlyosak, nem hozták vissza azt a ragyogást, amiért megszerettük őket. Mintha kezdték volna elveszíteni a kontrollt... Az élet sem volt kegyes hozzájuk: ekkoriban halt meg túladagolásban a csapat basszerosa, Paul Gray, ami igazából szerintem egy „közvetlenül nem érzékelhető, felszín alá behúzódó” önpusztító lavinát indított el náluk. Szépen csendben ment a szenvedés, mint ahogy az lenni szokott. És Joey Jordison-ról még nem is beszéltem… Nem akarok a részletekbe belemenni, oldalakat (sőt, egy könyvet) lehetne ezzel teletölteni, voltak tagcserék, balhék, pereskedések, egyéb személyes tragédiák, még két (számomra felejthetőbb kategória) nagylemez, míg nem eljutunk a jelenlegi kiadványig, amely a The End, So Far néven látott napvilágot. Lássuk – halljuk hát, mivel nyűgöznek le bennünket ezek az álarcos őrültek ebben a közel egy órában! 
 
Adderal: Szokatlanul langyos kezdés, még furább témázgatások, főleg tőlük. Corey Taylor (énekes) hangja itt Josh Homme-ra emlékeztet a Queens Of the Stone Age-ből. A szám simán rajta lehetne egy elveszettnek hitt QOtSA lemezen.  Sokadik nekifutásra sikerült csak megkedvelnem (igazán lehagyhatták volna) másrészt ilyen prelúdiumként funkcionál, ha szerkezetileg vesszük. Amúgy az Adderall egy rendkívűl erős, amfetamin alapú gyógyszer, narkolepsziában és ADHD-ben szenvedő betegeknek adják. 
 
The Dying Song (Time To Sing): Gyorsan elgurult az a gyógyszer… Ősklasszik Slipknot nyitás, signature move no.1, Corey illedelmesen beénekel aztán nincs megállás. A refrén fogós / ropogós, Mick Thomson és Jim Root (gitárosok) tekernek, mint a vaddisznó, J azaz Jay Weinberg (dobos) pedig hozza feszesen a kétlábgépes darákat. 8 éve már, hogy ő ül a dobcucc mögött és ez a harmadik album vele. Remekül beilleszkedett. A számot hallgatva, úgy vélem, hogy a derékból headbangelés nagymesterei még mindig. Nem egy Pulse Of the Maggots, de érezni az igyekezetet.
 
The Chapeltown Rag: Signature move No.2, azaz védjegykezdés (némi d’n’b sampling plusz Corey búgó vokáljai) majd átmegyünk csörömpölős Slipknot-féle death metal kaszabolásba. A refrén továbbra is ragadós (ezek tudják, hogy kell) a pulzálás marad, a Paul helyére került V, azaz Alessandro Venturella basszustémái kifinomultak. Mondanom sem kell kib*szott letisztultan és erőteljesen szól a lemez, talán az eddigi legdögösebb hangképet kreálták hozzá. Kifejezetten tetszik. Főleg a húros szekció az, ami pompásan – gonoszan duruzsol. Gyorsan tisztázzunk valamit még az elején: az új tagokat már nem számokkal jelölik, mint ahogy eredetileg 0-tól 8-ig. A koncepció maradt nagyjából a régi, de módosult kicsit. A track amúgy nem rossz. 
 
Yen: A szám, amit szándékosan nem hallgattam végig amikor single-ként kijött. Szajkóztam is magamban: „Mi ez már? Most ez miért? Mi van?” Aztán persze beadtam a derekam. Önmagukhoz képest talán a legdallamosabb számuk. A modernkori Csúszócsomó sláger. A gitárosok csodálatosan riffelnek, rutinosan felépített szám, majdhogynem rádióbarát. Újabb signature move-ok: a frankó Sid Wilson scratchelés és Corey éteri éneke azért adja rendesen a flash-t.
 
 
Hive Mind: Az első pusztítóbb hangvételű szerzemény. Van benne grind? Van. Aprítanak a gityósok? Aprítanak. Hörög az énekes? Hörög. Tudom, furának tűnik, de nekem mindig is a death metal egyik pionírja, a Morbid Angel ugrott be náluk a durvább részeknél, talán a gitárhangolás / riffek miatt. A színesítő elektronikák és samplerek (ami Craig Jones érdeme) többnyire a háttérben duruzsolnak, itt azért ez közvetlenebb, extra layer-t ad a számnak. A Hive Mind a lemez egyik legizmosabb nótája, a Vol. 3-s Three Nil-hez hasonló intenzitással rombol. Tömör, velős és imádnivaló. Még! Még! Még!
 
Warranty: Újra domináns a kétlábgép. Jay méltó utódja szegény megboldogult Joey Jordison-nak. Joey váratlan 2021-es halála előtt szerintem a metal világ máig teljesen értetlenül áll. Páratlan zenei legációt hagyott maga mögött, gyakorlatilag pótolhatatlan eleme volt a ’Knot gépezetnek. Viszont Jay ténylegesen felnőtt a feladathoz, annyira, amennyire csak lehet. Érezhetően elég komolyan veszi ezt a pozíciót és alázattal van Joey emléke iránt, és én ezt nagyon becsülöm benne. Tuti nem lehetett könnyű dolga, Joey ugyanis világklasszis ütősnek számított a szakmában. A Warranty húzós, odamondogatós ’Knot nóta, brutál benne a tamozás. Vélhetően Shawn Crahan azaz Clown (perkás, de valójában hidden boss) és a Chris Fehn (másik perkás) után érkező Michael Pfaff alias Tortilla Man is kivette a részét belőle. A régi kaotikus ritmika a múlté, a metronómot simán melléjük lehetne most rakni. Ez is az energikusabb szerzemények közül való, igazi koncerthimnusz válhat belőle. 
 
Medicine For the Dead: Tetszetős a hangulat, amivel operálnak. Amúgy meg mintha kicserélték volna a zenekart – ez a lemez egészére igaz, néha olyan mintha nem is pont őket hallgatnám, hanem egy súlyos, modern, groove metal bandát 2022-ből. Csak az apró díszítések, bujtatott frazírok, rájuk jellemző signature move-ok, illetve a jellegzetes zenei megoldások miatt rajzolódik ki a Slipknot-féle identitás. Ha ezeket nem veszed észre, akkor simán bele rakod őket a fent említett „skatulyába”. A refrén nehezen fogott meg, viszont a többi rendben van. Lassabb, kimértebb tétel, korai időket idéz, szokni kell azért, nem adja könnyen magát.
 
Acidic: Itt ütközik ki leginkább, amiről az előbb beszéltem. Sokan biztos hátra hőkölnek, hogy ez olyan (sőt, állítólag ez a lemez is sok – sok helyen olyan) mintha a Stone Sour-t egy péniszpumpával nagyobbra vákuumozták volna… De nem! Az Acidic szerintem az album csúcspontja, zseniális szám. Corey itt akkorát énekel, mint egy ólajtó! Nem! Mint egy 666 emeletes felhőkarcoló! A hangulat hömpölyögve ölel körbe, bizarr lovesong-szerű valami ez, a gitárszóló ráadásul elég zsiványra sikeredett. Személyes kedvencem a The End, So Far-ról. Ilyen fenyegető southern feelinget ritkán hallani tőlük. Valamit tuti elszívhattak a stúdióban… Amúgy meg bármelyik Hard Rock Café-ban simán mehetne a háttérben, miközben szürcsölgeted a napindító kávéd, hogy kinyíljon a csipád, aztán persze jöhet a jó pohár hideg sör. 
 
Heirloom: Scratch hegyek alá Sid. Aztán sétálgatunk, riffelgetünk, sétálgatunk, riffelgetünk. Kicsit „let down”-ná vált a hangulat, Corey hozza a szokásos dallamokat, hajlításokat. Még mindig óriási énekes, de a csapat többi tagját sem kell félteni, rendkívül képzettek zeneileg. K*rvára egyben van az egész. Sokkal muzikálisabb lett amúgy a kivitelezése a számoknak. A Heirloom nem egy nagy tűz, de lehet valakinek pont ez fog tetszeni.   
 
H377: A kezdés már eleve a régisulis Slipknot brutalitást vetíti elénk. Signature move halmozás végig: odaverős szövegmondás, tébolyult Corey kacaj, death metal-szerű zúzás és cséphadarás, ördögi csordavokálok. Nincs túl variálva, viszont hatásos. Az eddigi számok tükrében nézve, mintha veszítettek volna a srácok a lendületből. A Hive Mind szintjét (sajnos) nem éri el, de lehet, többször neki kell futni.
 
De Sade: A kakukktojás. Erre már az első listening session-ök alatt is felfigyeltem. Nagyon metal, nagyon epic, de csak árnyalataiban Slipknot. Ijesztően friss. Úgy a felétől aztán kibújik a szög a zsákból (vagy Craig fejéből). Úgy vélem, hogy a The End, So Far kapcsán pozitív értelembe vett ellentmondásokba ütközhetünk. Többször meghallgatva, a Hive Mind, az Acidic és a Warranty mellett ez a legsúlyosabb szerzemény. Aki az old schoolosabb vonalat szereti, az lehet csalódni fog, aki pedig az együttes kísérletezősebb oldalát szerette, annak meg lehet túl kemény lesz. Elég változatos lett a repertoár, hogy őszinte legyek.
 
Finale: Végül kellően mélyre megyünk, alá merülünk. Méltó zárása a lemeznek, amolyan mementó féle. Kissé teátrális, kissé kiszámítható. Lehetett volna hosszabb, mert a főtéma eléggé felkavaró benne. Azért így is kerek a történet. Kíváncsi vagyok innen hova fog vezetni majd az útjuk. 
 
 
És hogy mi a konklúzió? Jó kérdés. A Rockbook-nál nem szokásunk pontozni, viszont ha nullától nyolcig kellene „osztályoznom” akkor ez egy 7-est kapna. Szerintem ez egy erős lemez lett (vizuálisan, design / lay-out terén is hozza a szokásos minőséget) de nem hibátlan – az pedig hogy tetszik-e majd vagy sem, döntse el ki – ki maga. 
 
A Slipknot – The End, So Far dallistája:
 
01. Adderall
02. The Dying Song (Time To Sing)
03. The Chapeltown Rag
04. Yen
05. Hive Mind
06. Warranty
07. Medicine Fort he Dead
08. Acidic
09. Heirloom
10. H377
11. De Sade
12. Finale
 
 
Lupus Canis