Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Lemmy élt, Lemmy él és élni fog!” - Motörhead: 'On Parole' (újrakiadás) lemezkritika

A Motörhead neve fogalom, csupa nagybetűvel: egy zsigeri életérzés, egy megismételhetetlen attitűd a zenetörténelemben mely párját ritkítja és egy olyan zenekar, mely az örökkévalóság rock and roll Pantheonjában kapott dicső helyet. Az hogy Lemmy Kilmister ikonikus alakja máig beragyogja az eget s földet, szerintem mindent elárul a Motörhead által hátrahagyott örökségről, klasszikussága olyan zenekarokkal vetekszik, mint a Beatles vagy a Black Sabbath. Jobbnál jobb kiadványokban bővelkedő diszkográfiájuknál csak életútjuk volt gazdagabb, de ennek bárki utána olvashat, van rengeteg sztori erről. Recenziónk tárgya a nemrég megjelent On Parole korong újrakiadása, ami eredetileg 1976-ban jött volna ki, mint első album, de a United Artists managementje visszadobta arra hivatkozva, hogy nem minőségi anyag. Később ebből a session-ből született meg újra felvéve-feljátszva a legendás Motörhead debüt nagy része, a zenekar pedig sosem tekintett hivatalos lemezként az On Parole-ra, pont a kiadói huza-vona miatt és ezért elhatárolódtak tőle. Lemmy frusztrációjának adott hangot:
 
„Mi a faszom történik itt? Mikor jön ki az album? És mikor fogtok nekünk koncerteket szervezni? Mi történt a bandának intézett ügynökséggel? Folyamatosan csak a szart kapjuk tőletek a borítódesign és a fotóink miatt.”
 
 
A Motör-gépezet eközben beindult, az első albumok (Motörhead, Bombers, Overkill - ezek már más cégeknél jelentek meg) sikere után, szélesebb körökben egyre ismertebbé vált a csapat, 1979-ben azonban a United Artists mégis kihozta hivatalos Motörhead anyagként az On Parole-t, Lemmy-ék nagy „örömére.” A zeneipar csodálatos hegyei-völgyei ugye… Valahol aztán megbékéltek mindannyian a gondolattal és végül ez is megbecsült, szerves részévé vált a Motörhead birodalomnak. Szóval jó pár verzió létezik, nekünk a 2020-as Parlophone Records-os adatott meg, ami néhány bónusz számmal van megpakolva. 
 
Az album egyik különlegessége történelmi fontossága mellett, az eredeti felállás, úgymint Lucas Fox (dobok), Larry Wallis (gitárok) és Lemmy Kilmister (basszus és ének) alapító őstagok. Ez csak és kizárólag ebben a periódusban létezett, de olyan szintű varia (vagy inkább bódulás és ájulás) ment a stúdiózás közben, hogy alig lehetett nyomon követni. A R’N’R életmód miatt fullosan kiégő Lucas helyét a felvételek alatt Phil „Filthy Animal” Taylor vette át, volt váratlan producer csere (Edmunds majd Fryer), káosz a köbön, tényleg volt minden, amit el tudunk képzelni, de valahogy csak sikerült összehozniuk 9 tracket, ami önmagában az On Parole, a többi szám pedig alternatív dalváltozat, illetve a Fools demó verziója. A hangzás időutazáshoz hasonlatos, de ha jobban belegondolunk lassan 45 éves lesz ez az anyag, ami bármennyire is hihetetlenül hangzik, de máig megállja a helyét. Persze ne várjon senki bombasztikus sound-ot, még a remasterelés ellenére sem. A Hawkwind (Lemmy ebben a bandában kezdte a pályafutását a Motörhead előtt) hatás tagadhatatlan, de Jimi Hendrix neve is néhol beugrik. Pőre, végletekig lecsupaszított, dallamos rock and roll, klasszikus trió felállásban, csakúgy, ahogyan senki más.  Az Iron Horse – Born To Lose a kedvencem, amit állítólag Phil Taylor jegyez, az eltalált, „chill” hangulata fogott meg, illetve a roppant feelinges Leaving Here. Az extra felvételek közül 4 már megjelent ilyen-olyan On Parole kiadványokon (rengeteg verzió létezik!) de az Iron Horse – Born To Lose és a Fools exkluzív dalnak számítanak, ráadásul Lucas Fox eredeti dobsávjait hallhatjuk a nóták zömében. A nosztalgia-flash vonat robog tovább, ki tudja hol áll meg…
 
 
A kiadvány másik különlegessége, a csodás gatefold LP-styled borító mellett a speckó 20 oldalas booklet, amibe rengeteg olyan archív fotó illetve újságcikk (!) került, ami csakis kizárólag itt látható, de az igazi kuriózumot Lucas Fox saját szemszögéből elmesélt zenekari sztorija jelenti. Egészen a kezdetekig, 1975-ig megyünk vissza, hogy hogyan ismerkedett meg Lemmy-vel, miután kirúgták az épp amerikai turnéjuk kellős közepén tartó Hawkwind-ból és, hogy utána miként kezdték el közösen felépíteni a Motörhead zenekart. Megtudjuk, hogyan született meg Snaggletooth, hogy honnan ered a 2. VH iránti vonzalmuk (főleg a germán vonal) és betekintést nyerünk kicsit az akkori koncert-kulisszák mögé is. Alapítódobosunk szavaival élve:
 
„Minden egyes fellépés bűzlött a szétlocsolt söröktől, izzadságtól, joint és cigarettavégektől, miközben verettük a 3 perces rock and roll számainkat, gyorsan és keményen, ahogy kell, és még mielőtt magukhoz tértek volna, újból bevittünk nekik egy ütést, amitől totál kiterültek, hogy nótáról nótára tarhasson ez az órányi őrület.”
 
Mindent összevetve, ez egy óriási kiadvány, a külalak is tetszetősre sikeredett, (sőt belül vannak az igazi csemegék) mely abszolút méltó a Motörhead nevéhez. Beszerzése minden valamirevaló Motörfej-fenegyereknek melegen ajánlott. 
 

 

Lupus Canis