Sokat gondolkodtam, hogy vajon ismerek-e más lengyel gitárost, aki pusztán instrumentális zenében utazik. Amennyiben kiveszem a képből a szintén újabb vonulathoz tartozó Zyteckit, akkor nemleges választ kell adjak. Pedig nem első albumos a szerző, szám szerint ez a harmadik korongja. Az első két lemezt ugyan nem ismerem, de a későbbiekben pótolni fogom, ugyanis az "Univerum" nálam nagyon betalált.

Na, nézzük csak mivel állunk szemben! Szerintem Marco Sfogli és Fabrizio Leo vendégszereplők neve már nyújthat némi iránymutatást, az "Italian Heart" számcím viszont valószínűleg már be is lőtte a stílust. Igen, a most futó divatos, ultradallamos, ultratechnikás dél-európai, instrumentális rock vonatra sikerült ráakasztani még egy szerelvényt. Az egyediség szót maximum azért emlegetem itt fel, hogy növeljem a cikk hosszúságát, az albumon ilyesmit nem kell keresni. Mindez persze semmit nem számít azoknak, akik az elektromos gitárt felsőbbrendűnek tartják a zene világában, mert bizony ezek a számok ütnek.

A dalok két csoportba oszthatóak, csakúgy, mint Fabrizio Leo mester lemezein. Túlnyomórészt lírikus, giga dallamokkal operáló rock, esetenként metálos tételek. Ez alapján ugyan emlegethettem volna Marco Sfoglit is, viszont itt van néhány kőkemény fusion tétel, ami Marcora nem jellemző, annál inkább Fabriziora.

A címadó "Universum" jó kis hetes riffel indít, progos őrlés, megkapó dallamokkal, amolyan Petrucci iskola. Két vendég is szerepet kapott az egyik a már fentebb említett nápolyi zenész, illetve Alex Argento billentyűs klasszis, akik markánsan rátették kézjegyüket a szerzeményre. A következő három dal a himnikus, stadion-rock melódiákat felvonultató kategóriába tartozik, igazából egyik jobb, mint a másik. Nem is tudom, melyiket emelném ki, talán a "Sky Or Die" tetszik legjobban a megkapó klasszikus gitáros intro és szóló miatt, bár a dolce vita életfelfogást árasztó "Italian Heart" is nagyon bájos. Ahogy arrafelé mondják: Bravo!

Az egyensúlyt a "Kidnapper Thoughts" billenti helyre, klasszikus thrashre hajazó tempósabb ritmus témák, neoklasszikus villantásokkal, megtörve ezzel az eddigi melódia dömpinget. A "Let's Stay" a poén kedvéért nyom egy padlóféket és ismét a burjánzó lírikus témák kerülnek előtérbe. A "Boogie Boo" az első fúziós darab a lemezen, elég kíméletlen az eljátszott hangok mennyiségét tekintve, a "Juicer" némileg barátságosabb megfogalmazása a stílusok vegyítésének. A két vegyület között árválkodik az "Andy", ami talán utalás lehet valamelyik példaképre. Nem gondolom, hogy különösebben nehéz volna Andy kilétének megfejtése az instrumentális műfaj kedvelőinek ;). A "Lost Soul" is hozza a lemez színvonalát, úgy látszik nincs gyenge pont, a "Blues For You" pedig az egyetlen énekkel megtámogatott szerzemény a korongon. Tisztelgés minden idők egyik legnagyobb blues gitárosa, Gary Moore előtt. Erőteljes a fő téma, nagyon jó az énekes, szép, autentikusra sikeredett alkotás.

Sajnos van egy nagyon rossz szokásom: amennyiben egy számot "Intro" vagy "Outro" névre keresztelnek a muzsikusok, általában jó magasra földobom ezeket a témákat és nyugodtam szemlélem, miközben parabolikus ívben aláhullanak a szemetesbe. Mekkora szerencse, hogy polák hősünk a "Clock Of Life" címet adta a finálénak, ugyanis kifejezetten élvezetesre sikeredett a zárás. Summa summarum, a világ megváltása elmaradt, de cserébe egy bitang jó lemez készült, ami hallgattatja magát.

Mádi N.

Forrás: Dionysos Rising