Ma 30 éves az Accept 'Predator' albuma (lemezismertető)
1996. január 15-én jelent meg Predator címmel az Accept 11. stúdióalbuma az RCA / BMG Ariola gondozásában, amely egyben a zenekar utolsó nagylemeze volt Udo Dirkschneider énekessel. A lemez elkészültekor a banda komoly külső és belső problémákkal küzdött, a tagság is megfogyatkozott, gyakorlatilag csak vergődtek a kilencvenes évek túlburjánzó divathullámaiban.
A kilencvenes évek közepe még az olyan sikeres zenekarok számára sem volt könnyű, mint az Accept. A dicsőséges nyolcvanas évek után a metal a mainstreamben visszaesett, Amerikában pedig egyenesen mélypontra került. Európa valamivel jobban tartotta magát, a műfaj túlélését gyakorlatilag az öreg kontinens biztosította. A keményebb zenék átalakulás előtt álltak. A német Accept háza táján is egyre inkább a szétesés jelei mutatkoztak. Ekkorra már csak hárman maradtak: Udo Dirkschneider énekes, Peter Baltes basszusgitáros és Wolf Hoffmann gitáros. Dobosuk nem volt, hiszen Stefan Kaufmann a Death Row után egészségügyi okokból távozott, az őt váltó Stefan Schwarzmann pedig ekkorra már szintén nem volt a zenekar tagja. Végül egy vendégdobos, Michael Cartellone dobolta fel az albumot.
A Predator a zenekar tizenegyedik stúdióalbuma volt, és egyben az utolsó Udo Dirkschneiderrel a mikrofonnál. A háttérben komoly zenei nézetkülönbségek húzódtak: Udo nem akart amerikanizálódni, míg a többiek nem kívántak visszatérni a nyolcvanas évek stílusához. Az énekes már az előző Death Row idején sem érezte igazán jól magát a zenekarban, és tisztában volt vele, hogy ez lesz az utolsó Accept-lemeze. Nem meglepő módon a Predator zeneileg sem egységes album. Bár több irányba is próbálkoztak, a kísérletezés összességében nem tett jót a lemeznek.
Az első csoportba tartozik a Making the Scream, amely egy kemény, tempós és harapós tétel, valamint a tipikus Accept-jegyeket felvonultató Take Out the Time. Ilyen dalokból kellett volna több. A zenekarnál mindig is jelen voltak az AC/DC-s gyökerek, amire a Don’t Give a Damn is jó példa – maga a dal ráadásul kifejezetten erős. Szintén említést érdemel a Run Through the Night, bár ezen már erősen érezhető a tengerentúli hatás, egyfajta „érzelmesebb” heavy metal hangulat.
A következő csoportba, a jó dalok közé sorolható a szigorúbb, lüktető Crossroads, a kemény gitáralapokra építő Diggin’ in the Dirt, a menetelős, súlyos, Peter Baltes által énekelt Lay It Down, valamint a gyors és feszes Crucified.
Végül következnek a kevésbé sikerült számok. A nyitó Hard Attack erős AC/DC-utánérzést kelt, az ugyancsak Peter által énekelt It Ain’t Over Yet hard rockos, de meglehetősen sablonos. A címadó Predator szaggatott ritmusú, súlyos és komor darab, a lemez mélypontja azonban egyértelműen a Primitive. A basszus a Queent idézi, a hangulat sötét és rituális, a gépies dobhangzás pedig kifejezetten bántó. A zenészi teljesítmény is megér néhány szót. Udo profin hozza a kötelezőt ebben a számára idegen közegben, de ennél sem többet, sem kevesebbet. Wolf Hoffmannál érezhető a kísérletező kedv, vannak ötletei, ám ezekből ritkán születik igazi Accept-dal. Peter Baltes sokkal hangsúlyosabb szerepet kap, és ezzel nem is vall szégyent. Michael Cartellone magabiztosan, rutinosan dobolja fel a lemezt – korrekt munka, de nem több.
A kritikusok azon része, akik meglátták a pozitívumokat, az alábbiakkal érveltek: egyedi, sötét atmoszféra, bátor kísérletezés, meglepően erős Peter Baltes-vokálok, valamint egy félreértett és alulértékelt album. Akik viszont inkább a negatívumokra koncentráltak, azt emelték ki, hogy a lemez tele van felesleges, groove-os töltelékszámokkal, sok a felejthető szerzemény, és kevés az igazán emlékezetes pillanat. Szerintük a Predator a zenekar hanyatló korszakának dokumentuma.
A rajongók véleménye is megoszlott. Egyesek szerint jobb, mint a híre, nem rossz, csak más: kreatív ötletekkel teli és egyedi. Mások úgy vélték, hogy ez már nem Accept: túl amerikás, nem hozza a klasszikus Accept-érzést. Udo hangja idegen ebben a környezetben, kevesebbet is vállal, míg Peter Baltes többet. A dalok nagy része felejthető, nincs igazi Accept-sláger, az album iránytalan és szürke.
A Predator kereskedelmileg sem volt sikeres, és a YouTube-nézettségek sem kiemelkedőek. A lemezről a legjobban teljesítő dal a Run Through the Night, amely jelenleg körülbelül 23 000 megtekintésnél jár.
A Predator tehát egy változatos album, ám éppen ez válik a legnagyobb gyengeségévé: hiányzik belőle az egységesség. Az album az Udo-korszak lezárását jelentette, az Accept egyik legmegosztóbb lemeze lett, és sem művészileg, sem kereskedelmileg nem bizonyult sikeresnek. Ebben az időszakban a zenekar jövője bizonytalanná vált, és nem sokkal később egy hosszabb szünet is következett: az Accept átmenetileg feloszlott.
Az album dallistája:
01. Hard Attack
02. Crossroads
03. Making Me Scream
04. Diggin’ In the Dirt
05. Lay It Down
06. It Ain’t Over Yet
07. Predator
08. Crucified
09. Take Out the Crime
10. Don’t Give a Damn
11. Run Through the Night
12. Primitive
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
