Ma 30 éves a Scorpions 'Pure Instinct' albuma (lemezismertető)
30 éve, a mai napon, 1996. május 21-én látott napvilágot a Scorpions 'Pure Instinct' albuma, egy korszakidegen, balladákba hajló lemez, amely a kilencvenes évek közepének zajos és modernizálódó metalvilágában inkább egy fáradt, önmagát kereső zenekar lenyomatának hatott.
Az olyan hosszú pályafutású zenekarokat, mint például a Scorpions, nem mindig követem albumról albumra. A csapat tizenkilenc lemezt adott ki, a fénykor pedig 1972-től 2000-ig tartott. Ebben az időszakban tizennégy albumuk jelent meg, míg az ezredforduló utáni huszonöt évben már csak öt. Most, hogy több régebbi lemezüket is újrahallgattam, látom, mennyire megérdemlik, hogy újra elővegyem és komolyabban foglalkozzam velük. Jómagam a nyolcvanas évek sikerkorszakában kapcsolódtam be a zenekar munkásságába, de a kilencvenes években, mondjuk a Crazy World után, már nem igazán hallgattam őket. Úgyhogy a Pure Instinctet biztosan nem hallottam akkoriban, illetve egyetlen dalát igen, az album legnagyobb slágerét, a You and I-t. Abban biztos vagyok, hogy a húszas évei közepén járó énem valószínűleg meg sem hallgatta volna ezt a lemezt. Azóta viszont eltelt harminc év, és ma már nem utasítom el csípőből a Pure Instinctet.
De mielőtt levenném a keresztvizet a német zenekarról, nézzük meg, milyen körülmények között született meg az album.
1996-ban a rock- és metalvilágot a brutalitás, a kísérletezés és a modernizáció uralta. Ebben a közegben kellett volna maradandót alkotnia a Scorpionsnak, amely ekkor már nem trendformáló erő volt, hanem egy nagy múltú, hűséges rajongótáborral rendelkező, a korszak fő áramlataitól elszakadt veterán zenekar. A banda ekkor már inkább a saját balladaközpontú világában mozgott, miközben a rock- és metal színtér teljesen más irányokba fordult. Ráadásul a zenekar egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Az 1990-es Crazy World után a rajongók újabb slágereket vártak, az 1993-as Face the Heat viszont már jelezte a banda lendületvesztését. A zenekar lefelé tartó pályán volt, ráadásul dobosuk sem maradt, mivel Herman Rarebell távozott. A Scorpions nem igazán tudta, merre menjen tovább, a dalszerzés kifáradt, a kiadó pedig rádióbarát, lírai anyagot várt, így került ennyi ballada a lemezre.
A kritikusok finoman szólva is vegyesen fogadták az albumot. Sokallták a balladákat, és kevesellték a keményebb dalokat. Nehéz lenne velük vitatkozni. Az album legjobb dala egyértelműen a You and I. Minden olyan klasszikus Scorpions-féle lírai elem megtalálható benne, amitől ezek a szerzemények működni tudnak: fülbemászó dallamok, Klaus Meine érzelmes éneke és erős hangszerelés.
A Stone in My Shoe a zenekar energikusabb arcát mutatja, lendületesebb és tipikusan Scorpionsos dallamokkal dolgozik. A többi dal inkább kellemes rockzene: ilyen a nyitó Wild Child, a szellősebb, fokozatosan építkező But the Best for You, vagy a háttérzenének kiváló Soul Behind the Face. Az Oh Girl (I Wanna Be with You) pedig azt bizonyítja, hogy a zenekar nem felejtett el jó dalokat írni.
Az albumnak azonban megvannak a mélypontjai is. A szirupos Where the River Flows olyan amerikai vidéki hangulatot áraszt, amely egyáltalán nem áll jól a Scorpionsnak. A Time Will Call Your Name pedig átcsúszik egy sablonos AOR-dal világba. De talán nem is ez a legnagyobb probléma. Hanem az, hogy a lemeznek nincs valódi íve. A rengeteg ballada megtöri az amúgy sem túl erős dinamikát, és a koncepció sem igazán érződik, az egész kissé széteső benyomást kelt.
A rajongók, legalábbis a keménymag, szerette a lemezt, de nem feltétlenül a minősége miatt, hanem azért, mert Scorpions. Mások viszont hiányolták a zenekarra jellemző klasszikus energiákat, és inkább egy átmeneti albumnak tartották.
Kereskedelmi szempontból, a zenekar mércéjével nézve, az egymilliós eladás nem számított bukásnak, de így is visszafogott teljesítmény lett.
És volt még valami. Nem ez volt az első eset a Scorpions történetében, hogy a borítóval főleg Amerikában problémák akadtak. A meztelenség nem tetszett a tengerentúli bürokratáknak, így azt is módosítani kellett. Mintha nem lett volna elég bajuk.
A lemez tisztán, de sterilen szól. Klaus Meine éneke továbbra is technikailag hibátlan, különösen a balladákban nyújt kimagaslót. Rudolf Schenker és Matthias Jabs gitárosok eléggé visszafogottak, inkább kísérik a dalokat, igaz, ezen az albumon nem is a gitárokon volt a hangsúly. Ralph Rieckermann kevés karaktert mutat, a dobokat pedig a stúdióban Curt Cress játszotta fel profin, de kissé személytelenül. Végeredményben a Pure Instinct dallamai szépek, a produkció tiszta, de a korszak fő irányaihoz képest súlytalan.
Viszont.
A lemezt utazás közben hallgattam, és a fent leírtak ellenére kellemes élmény volt. A május végi zöld táj harmonikusan simult össze a zenével, és hát én is idősebb, higgadtabb lettem azóta.
Egy rajongó fogalmazta meg talán a legjobban a lemez lényegét:
„Nem rossz, de nem is emlékezetes, háttérzenének viszont jó.”
A Pure Instinct dallistája:
01. Wild Child
02. But the Best for You
03. Does Anyone Know
04. Stone in My Shoe
05. Soul Behind the Face
06. Oh Girl (I Wanna Be with You)
07. When You Came Into My Life
08. Where the River Flows
09. Time Will Call Your Name
10. You and I
11. Are You the One?
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
