Ma 35 éves a a Judas Priest 'Painkiller' albuma (lemezismertető)
35 éve, 1990. szeptember 3-án jelent meg a Judas Priest egyik legjobb albuma, a Painkiller. A zenekar a lemez megjelenése előtt és után is komoly problémákkal küzdött, mégis sikerült a maximumot kihozniuk magukból.
Van, hogy a stresszhelyzet, az elvárások és a nyomás a legjobbat hozza ki az emberből. Az elkényelmesedés, a túlzott önelégültség és a sikerek viszont nem mindig tesznek jót az alkotói folyamatoknak. Ha pedig mindehhez egyéb nehézségek is társulnak, akkor igazán komoly kihívásokkal kell szembenéznie az adott zenekarnak.
Ez történt a Judas Priest-el is a kilencvenes évek elején. Az előző két lemez – Turbo és Ram It Down – finoman szólva is megosztotta a rajongókat. Az elsőt a túlzott szintetizátor-használat, a másodikat pedig fáradt sablonossága és a dobgép alkalmazása miatt kritizálták.
Ha már a dobnál tartunk: ez volt az egyik legnagyobb probléma. Dave Holland játékával nem volt elégedett a banda, ezért nyúltak a dobgéphez. A dobos ezen megsértődött, és rövidesen ki is lépett a zenekarból. A Judas Priest így ütős nélkül maradt – de nem sokáig, hiszen Dave helyére az amerikai Scott Travis érkezett a Racer X-ből. Scott története önmagában is különleges: igazi Priest-fanatikus volt, a dalokat kívülről fújta, sőt évekkel korábban, egy koncertjük előtt a backstage-ben egy demókazettát is átadott nekik. Rob Halford később ugyan azt mondta, igazából sosem hallgatták meg a felvételt, mégis Scottra esett a választás. Már az első próbán bebizonyosodott, hogy ő a legjobb a posztra, egyetlen „hibája” azonban volt: a Judas Priest egy vérbeli brit heavy metal zenekar, ő viszont jenki. Rob szerint azonban hamar észhez tértek, és Scott végül teljes értékű tagként csatlakozott.
Volt azonban még egy nagyobb fenyegetés: megkezdődtek a ’90-es évek. Amerika nyugati partján, Seattle-ben a rock egy új generációja kezdett el mozgolódni, a grunge. Robék úgy gondolták, nincs más választásuk, fel kell venniük a kesztyűt, és minden eddiginél erőteljesebb, elsöprőbb albumot kell készíteniük. Fegyelmezetten és céltudatosan dolgoztak, Scott Travis emberfeletti dobolása pedig új energiát adott a zenekarnak. Így született meg a Judas Priest tizenkettedik nagylemeze, a Painkiller.
Az albumnak új producere lett, Chris Tsangarides. A felvételek a franciaországi Miraval stúdióban készültek, a keverésre Hollandiában, a Wisseloordban került sor, a kiadást pedig a Columbia vállalta. Robon és Scotton kívül a megszokott csapat – a K.K. Downing–Glenn Tipton gitárduó és Ian Hill basszusgitáros – vett részt a munkálatokban. Ian betegsége miatt a basszustémák egy részét ideiglenesen Don Airey szintetizátoron játszotta fel, de a végső verzióban már Ian játéka hallható.
A címadó Painkiller nyitja a korongot. Amikor beindul Scott Travis dobolása, azonnal érezni lehet, hogy itt valami teljesen más következik, mint az előző albumokon. A gitártémák és Rob dühödt sikolyai bombasztikus nyitányt adnak a lemeznek. A Hell Patrol csak fokozza a tempót, más hangulatban: több dallam, főként az ikergitáros részekben, és Rob is visszafogottabb – pont ettől működik tökéletesen. Az All Guns Blazing ismét a Painkiller haragját idézi, a Leather Rebel pedig az album egyik legjobb tétele: Travis elképesztő játéka és Rob dallamosabb éneke tökéletes párost alkot.
A sodró lendületű Metal Meltdown engem kevésbé győzött meg, de a Night Crawler annál inkább. Ez a szám szó szerint földbe döngöl: Halford egyszerű, de hatásos dallamokkal manipulál, a gitárjáték pedig önmagáért beszél. Csúcsdal. Ugyanez igaz a Between The Hammer And The Anvil-re is. Már a kezdésnél érezni a súlyt, a tempó hibátlan, tipikus Priest-szám nagyszerű verzével és Rob által elhadart címmel. A középrészben a gitárok tonnás súlyként nehezednek ránk, miközben kalapáccsal ütnek egy üllőt. Libabőr.
A Touch Of Evil egy kissé kilóg a sorból. Újra felbukkan a szinti, Rob Halford pedig ismét zseniálisan énekel: a refréntől tényleg kiráz a hideg. Annak ellenére, hogy más, nagyon erős szerzemény. A rövid Battle Hymn hangulatosan vezeti fel a One Shot At Glory-t, amely megbújik a lemez végén, közel hétperces játékidejével és grandiózus felépítésével szintén a Painkiller csúcsdarabjai közé tartozik.
A kritikusok egy része a lemezt a Judas Priest egyik csúcspontjának nevezte: vérbeli metal mestermű, amelybe Scott Travis friss energiát pumpált. Mások szerint azonban túlzottan a sebességre és agresszióra épül, egysíkú és eltér a klasszikus Judas-hangzástól.
A rajongók viszont máshogy látták: szerintük a banda újra feltalálta magát. A fanyalgók homogénnek és sablonosnak tartották, de egy frappáns rajongói vélemény mindennél jobban összefoglalja a lemez lényegét:
„A Painkiller nem album, hanem egy nukleáris fegyver, amit véletlenül lemezre vettek fel.”
Az USA-ban aranylemez lett, világszerte pedig milliós példányszámban fogyott. A YouTube-on a Painkiller 90 milliós, a Touch Of Evil 10 milliós, a Night Crawler 4 milliós megtekintést ért el.
Az, hogy ez mennyire erős album, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mai napig öt dal szerepel a koncertprogramban: Painkiller, Hell Patrol, Touch Of Evil, Night Crawler, All Guns Blazing.
Minden adott volt tehát a sikerhez, és mialatt a Painkiller arra várt, hogy rászabadítsák a világra, jött a hír Amerikából: a Judas Priestet beperelték, mert két nevadai fiatal állítólag a zenéjük hatására követett el öngyilkossági kísérletet.
Az album dallistája:
01. Painkiller
02. Hell Patrol
03. All Guns Blazing
04. Leather Rebel
05. Metal Meltdown
06. Night Crawler
07. Between The Hammer And The Anvil
08. A Touch Of Evil
09. Battle Hymn
10. One Shot At Glory
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
