Ma 45 éves az Iron Maiden Killers albuma (lemezismertető)
1981. február 2-án jelent meg, vagyis idén 45 éves az Iron Maiden 'Killers' albuma. A brit heavy metal hajnalának karcos, nyers dokumentuma. A zenekar ekkor még nem volt monumentális: inkább lendületes és kiszámíthatatlan.
Az Iron Maiden 'Killers' lemeze számomra azok közé tartozik, amelyekkel, jóval a megjelenésük után találkoztam. Egyrészt akkoriban még gyerek voltam, nem fertőződtem meg a keményebb zenékkel. Másrészt itthon egy feltörekvő külföldi heavy metal banda albumához hozzájutni szinte lehetetlen volt. Így a későbbi lemezeiket hamarabb ismertem meg, mint a csapat második albumát. Abban az időben a brit zenei színtér forrongott, robbanásra kész volt. A punk kifulladni látszott, a rádiókat a new wave uralta, az Egyesült Királyságot sújtó ipari és gazdasági válság pedig felszínre hozta a NWOBHM-mozgalmat.
A Killers újabb lépést jelentett a zenekar számára. Egyrészt ez volt az utolsó lemez Paul Di’Anno énekessel, ugyanakkor az első Adrian Smith gitárossal, valamint Martin Birch producerrel, aki tisztább, határozottabb hangzást adott az anyagnak. Az albumon tizenegy dal található, az Egyesült Államokban fél évvel később megjelent kiadás viszont tizenkettőt tartalmazott, ide került fel a Twilight Zone is.
Nézzük a dalokat.
A történet The Ides of March-al indul: irányt mutat, egy vészjósló vihar előtti csend. A Wrathchild-ban Steve Harris basszusa azonnal beránt, komor hangulatú darab, középen remek töréssel. A korai éra egyik legerősebb száma. A Murders in the Rue Morgue egy bevezető után karaktert vált, felpörög, megelevenedik, nekem azonban kevésbé működik. Nem úgy, mint az Another Life, amely több váltással, pontosan odaillő gitárszólókkal és dallamokkal operál; tempós, az album egyik legkeményebb tétele.
A Genghis Khan esetében érdemes Clive Burr dobolására figyelni: színes, technikás játéka húzza a dalt. Egyébként olyan instrumentális szerzemény, amely már előrevetíti a Maiden későbbi, hosszabb és epikusabb darabjait. Az Innocent Exile – főleg a verzékben – magán viseli a korszak zenei lenyomatát, ugyanakkor már ott rejlik benne a zenekar jövőbeli karaktere, afféle átmeneti hibrid. A Killers nálam libabőr: baljós indítás, figyelemre méltó gitárjáték, itt érezni igazán, mennyire működik a Murray–Smith duó. Erős dal.
A Prodigal Son egy líraibb szerzemény Iron Maiden-módra: ízléses, eltérő dallamvezetésű, váltott szólókkal átszőtt, kissé furcsa, melankolikus sziget. A Purgatory szintén előremutató, az egyik legpörgősebb korai „Vasszűz”-dal. Az albumot záró Drifter hasonló energiát hordoz, talán még nyersebb formában.
Érdemes a zenészi teljesítményre is kitérni. Mint említettem, Paul Di’Anno ezen az albumon énekelt utoljára – bár ezt akkor még nem lehetett tudni. Hangja nyers, karcos, és tökéletesen illett a zenekar világához. Ez a lemez egyértelműen Steve Harris basszusgitárosé: folyamatosan a frontvonalban van, néha talán túl dominánsan is. A Dave Murray–Adrian Smith gitárpáros már itt megmutatja, mennyire jól működnek együtt, bár játékuk ekkor még nem teljesen kiforrott. Nálam Clive Burr nyújtja a lemez legjobb teljesítményét: feszesen, színesen dobol, ő adja az album pulzusát.
A rock- és metalzenekarokkal szemben általában szigorú brit kritikusok meglepően egységesen fogadták a Killers-t. Pozitívumként emelték ki az erőt és a jól érzékelhető fejlődést. Ugyan nem akkora mérföldkő, mint a debütáló album, de érettebb anyag. Negatívumként azt rótták fel, hogy kevés az igazán ikonikus dal, sok az instrumentális rész, és az egész lemez kissé átmenetinek hat.
A rajongók viszont két táborra szakadtak. A többség szerint a Killers nyersebb, erősebb a ritmusszekció. A kisebbség úgy vélte, az Iron Maiden energikusabb volt, Paul hangja itt már fáradtabbnak hat, és kevés az igazán nagy dal. Egy rajongó így fogalmazott:
„A Killers az az Iron Maiden-lemez, ahol még veszélyesek voltak.”
Kereskedelmi szempontból is jól teljesített: több országban – az Egyesült Államokban, Kanadában, Nagy-Britanniában és Németországban – aranylemez lett. Bár a zenekar felfutása miatt nem tartozik a legjobban fogyó Maiden-albumok közé, stabilan jól szerepelt. A tavalyi budapesti koncerten a The Ides of March, a Murders in the Rue Morgue, a Wrathchild és a Killers is felcsendült. A YouTube-on is ezek a dalok viszik a prímet: a Killers-t 4,4 millióan, a The Ides of March-ot 2,2 millióan, a Murders in the Rue Morgue-ot pedig 2 millióan nézték meg.
1995-ben és 1998-ban is újra kiadták az albumot, bónuszdalokkal, remaszterelt hangzással.
Összességében a Killers az idők során kultikus státuszba emelkedett. Nem lett olyan sikeres, mint a későbbi Iron Maiden-albumok, átmenetet képezett a Dickinson-korszak lemezei felé, a jelentősége pedig vitathatatlan. Nem utolsósorban pedig ezen az albumon jelentek meg azok a zenei megoldások, amelyek később a zenekar védjegyévé váltak.
Az albumion szereplő dalok:
01. The Ides of March
02. Wrathchild
03. Murders in the Rue Morgue
04. Another Life
05. Genghis Khan
06. Innocent Exile
07. Killers
08. Prodigal Son
09. Purgatory
10. Drifter
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
