Ma 50 éves a Judas Priest 'Sad Wings of Destiny' albuma (lemezismertető)
50 évvel ezelőtt, 1976. március 23-án jelent meg a Judas Priest második lemeze, a Sad Wings of Destiny, amely nemcsak a zenekar, hanem az egész műfaj további fejlődését is megalapozta.
Azzal kezdeném, hogy bár a Judas Priest munkásságát ismerem, és hallottam is a lemezeiket, de igazán nem ástam bele magam a zenéjükbe. Ez egészen addig volt így, amíg évekkel ezelőtt el nem olvastam Rob Halford 'Vallomás', majd rögtön utána K.K. Downing 'Éjjel-nappal Judas Priest' című könyvét. Innentől valami megváltozott bennem: elkezdtem visszanyúlni a korai lemezekhez, és már sokkal mélyebben tudtam elmerülni a zenekar világában.
A Sad Wings of Destiny készítésének idején a Judas Priest egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Egy alulértékelt, rosszul menedzselt, bizonytalan és anyagilag is nehéz helyzetben lévő zenekar volt. A Rocka Rolla sikertelensége után komoly nyomás nehezedett rájuk: bizonyítaniuk kellett. Pénz híján a tagok kénytelenek voltak dolgozni: K.K. Downing egy gyárban, Ian Hill irodabútor-készítőként, Glenn Tipton pedig hot dog árusként kereste a kenyerét. Rob Halfordnak sem maradt más választása, el kellett adnia a lemezgyűjteményét. És ez még nem volt minden: a dobos kérdése is problémát jelentett. John Hinch ugyanis már nem volt alkalmas a feladatra, így kiszavazták a zenekarból. Az új dobos tulajdonképpen egy régi ismerős lett, hiszen visszahívták Alan Moore-t, aki a banda korai időszakában már játszott velük. A komoly nehézségek ellenére a zenekar egy erős lemezt készített, amellyel elmozdult a blues alapú hard rocktól a heavy metal irányába.
A producer és a hangmérnök kérdése is érdekes történet. A kiadó Jeffery Calvertet és Max Westet kérte fel, akik őszintén bevallották, hogy a heavy metalhoz nem igazán értenek, viszont a technikai részhez annál inkább. Ennek a zenekar kifejezetten örült, mert így nagyobb beleszólásuk lett a hangzás alakításába, és gyakorlatilag társproducerekké váltak. Ezek után nézzük, milyen lett a Sad Wings of Destiny.
A Victim of Changes története kifejezetten érdekes, hiszen valójában két dalból gyúrták össze. Az egyik egy korábbi szám, a Whiskey Woman, a másik pedig egy Rob Halford által írt dal, a Red Light Lady. A szükséges részeket kivették, összeillesztették őket, és így született meg a végleges verzió. Ettől ugyan több részből álló, összetettebb szerkezetű lett, mégis egységes egészet alkot.
A The Ripper az elejétől a végéig libabőr: fenyegető hangulatú, alulról építkező, folyamatosan feszültséget generáló darab. A Dreamer Deceiver is nagyon működik: lassabb, érzelmesebb tétel, ahol Halford hatalmasat énekel – az elején visszafogottabban, majd fokozatosan egyre magasabbra emeli a hangját. A Deceiver ezzel szemben egy markáns, erőteljes szám, a Tyrant pedig ismét a kiváló dalok közé tartozik: tempós, karakteres, lüktető, remek ikergitáros megoldásokkal és váltott szólókkal.
A Genocide-ot Halford feszes, helyenként már agresszív éneke és a sodró dalstruktúra teszi emlékezetessé, az Epitaph-ról pedig, ha nem tudnám, hogy Judas Priest játssza, meg nem mondanám.
Erősen Queen-hatású, zongoraközpontú, drámai darab. A záró Island of Domination pedig a pattogós részek és a súlyos belassulások váltakozásával teszi fel az i-re a pontot.
Az előadói teljesítményt nézve: Rob Halford hangja itt még nem annyira éles, mint később, de így is kiváló teljesítményt nyújt. A Tipton–Downing gitárduó egymást erősítve ezen a lemezen rakja le a Judas Priest védjegyévé váló ikergitáros hangzás alapjait. Ian Hill basszusgitáros nem törekszik az előtérbe, viszont stabil alapot biztosít, Alan Moore dobolása pedig feszesen illeszkedik a dalok szerkezetéhez.
A lemez kritikai fogadtatása egyöntetűen kiemelkedő volt. A Sad Wings of Destiny-t a heavy metal egyik legfontosabb korai mérföldkövének tartják, amely meghatározta a zenekar és a műfaj későbbi irányát is. Ha volt is kritika, az inkább a vékonyabb hangzásra, a még formálódó stílusra és a dalok epikusságára vonatkozott.
A rajongók körében azonban a mai napig hatalmas tisztelet övezi, sőt sokan egyenesen a Judas Priest első mesterművének tartják.
Kereskedelmi szempontból a megjelenése idején nem aratott nagy sikert, főként a gyenge promóció miatt, később azonban az újrakiadásoknak és a zenekar növekvő népszerűségének köszönhetően egyre szélesebb körben ismertté vált. A brit listán egy hétig a 48. helyen szerepelt – Halford ezt úgy kommentálta, hogy legalább felkerültek egy listára.
A Sad Wings of Destiny nem feltétlenül a Judas Priest legjobb lemeze, de mindenképpen az egyik legfontosabb. Itt fektették le az alapokat – nemcsak saját maguk, hanem a heavy metal egészének számára. A zenekar egyértelműen szintet lépett, és ezzel az albummal megmutatta: nem követi a metal szabályait, hanem ő maga írja azokat.
A Sad Wings of Destiny dallistája:
01. Victim of Changes
02. The Ripper
03. Dreamer Deceiver
04. Deceiver
05. Prelude
06. Tyrant
07. Genocide
08. Epitaph
09. Island of Domination
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
