A magyar pop punk él és virul! – Oli Blaze interjú
A pop punk ugyan világszinten egy elismert műfaj, a magyar zeneiparban sose kapta meg igazán a méltó elismerést. Vajon azért, mert a hazai közönség nem nyitott ilyesmire, vagy csak nem léptek színre a megfelelő előadók, hogy népszerű legyen ez a fajta zene széleskörben? Az elmúlt közel egy évben jelent meg a közösségi médiában Oli Blaze, azaz Szőke Olivér, aki extrém, lázadó kinézetével és szókimondó dalszövegeivel senkit sem hagy szó nélkül. A pop punk stílusú dalait hétről hétre ontja magából és az egyre növekvő rajongói bázisa mindenben támogatja. A színészből lett zenész életútja nem mindennapi, így izgatottan ültem le vele beszélgetni a próbatermében és még egy mini akusztikus koncerttel is kedveskedett nekem. Az interjú végére pedig az is kiderült, hogy az extrém, tetovált külső mögött egy szerény, kedves srác lakozik mély gondolatokkal.
Rockbook: Tavaly lezártad életed addigi legnagyobb fejezetét, a színészetet. Mi juttatott el erre a pontra?
Oli: Mióta az eszemet tudom, viaskodott bennem, hogy a színészetet vagy a zenét válasszam és mindig a színház nyert annak ellenére, hogy mindig voltak zenekaraim. Sokáig folyamatos szorongást okozott, hogy úgy éreztem, nem fejezem ki magam eléggé, nem vagyok önazonos, nem teljesen a saját identitásom élem meg és nagyon sok idő volt rájönni, hogy ez abból adódik, hogy bármennyire is imádtam a színházat, mindig szerepet játszottam. Ha havi 36 előadásod van, akkor egy idő után már nincs időd azon agyalni, hogy te ki is vagy valójában és ez nagyon sok frusztrációt okozott, zavart az, hogy nem voltam igazán önmagam. Az, hogy nem éreztem már magam jól a színpadon, összecsúszott egy teljes magánéleti krízissel. Mély depresszióba estem, amin már nem segített az sem, ha kiírtam magamból a dolgokat és ráeszméltem, hogy sürgős változásra volt szükségem. A kisfiam születése után rájöttem, hogy nem tehetem meg, hogy még egyszer ennyire gyenge legyek és ehhez az kellett, hogy azt mondjam, hogy elutazok egy időre, csak én és a gitárom. Kimentem Londonba utcazenélni és elkezdtem valami olyat érezni, amit előtte nagyon régen nem éreztem. Hiába álltam 1000-2000 ember előtt színpadon színészként, elkezdett jobban önazonosnak érződni az a fajta kapcsolódás, ami akkor történt, amikor az utcán két ember volt tőlem pár lépésre és hallgatták a dalaimat. Ettől sokkal boldogabb voltam. Akkor döntöttem el, hogy végre ne a színház nyerjen az örökös vitában. Ott kezdtem el gyógyulni a zene által. Otthon felmondtam a színházban, elköltöztem.
Rockbook: A környezeted hogyan reagált a váltásra?
Oli: Senki nem reagált jól. Az összes addigi barátomnak hitt embert elvesztettem, a viszonyok elromlottak. Nem tudta feldolgozni a környezetem igazán a váltást. Miután elhagytam a színházat, végre úgy is nézhettem ki, ahogy akartam és ez nem mindenkinek tetszett. A külsőségektől kezdve a zenén át senki sem tudta igazán megérteni a világomat. A régi életemből a kisfiamon és a volt feleségemen kívül senki nem maradt meg. Rájöttem, hogy milyen sokan csak egy státuszt, egy idealizált képet szerettek.
Rockbook: Oli Blaze. Honnan jött a művésznév ötlete?
Oli: Semmiképpen nem akartam a saját nevemet használni, mert ahhoz teljesen más dolgok társulnak, egy sokkal kevésbé őszinte attitűd. Nincsen a névnek konkrét eredete, hanem egyszer csak jött magától. Próbáltam egy olyan vezetéknevet adni magamnak, ami kifejezi azt, ami tényleg én vagyok és amit a zenében is szeretnék jelenteni. A blaze lángolást jelent, számomra ez szimbolizálja, hogy soha többé ne aludjon ki az a tűz, ami afelé visz, hogy megvalósítsam önmagamat.
Rockbook: A rajongótáborodat elnevezted Heartblaze Club-nak. Mi inspirált arra, hogy megalkoss egy ilyesfajta közösséget?
Oli: Ha valamit nagyon megtanultam az eddigi életemből az az, hogy mennyire fontos a csapat. Amikor elkezdtem ezt az egészet, nem az volt bennem, hogy magamat szeretném „sztároltatni”. A színpadról valójában már menekültem akkoriban, nem akartam emberek előtt lenni, de ha zenélsz, akkor az ezzel jár persze. Sose csak magam miatt csináltam ezt az egészet, mindig azt szerettem volna, ha másoknak is legalább annyit tudnának adni a dalaim, mint amennyit nekem adnak. A Lonely című számommal, aminek az a jelentősége, hogy emlékeztessen arra, hogy a legmélyebb pontról is van kiút, például nem csak magamnak akartam üzenni, hanem másoknak is. Ebből pedig következik az, hogy nem egyedül vagyok ebben az egészben innentől kezdve. Azok az emberek által, akik kapcsolódnak a dalaimhoz, kapcsolódok a legőszintébb énemhez és nem szeretném, ha azt éreznék, hogy én egy idegen vagyok számukra. A Heartblaze Club-al pedig ezt szerettem volna egy kicsit formálisabban is megjeleníteni és éreztetni a hallgatókkal, hogy nem csak én és ők vannak, hanem vagyunk mi, akik hallgatunk egy zenét és ugyanúgy érzünk általa. Ha tudják, hogy nincsenek egyedül, létrejön egy közösség, amiben már kevésbé érzik maguknak magányosnak.
Rockbook: Hogy reagáltál arra, amikor realizáltad, hogy már vannak rajongóid?
Oli: Nyilván elképesztően jól esik. Mivel a színházban is folyamatos visszajelzéseket kaptam, ott is megtapasztaltam hasonlókat, hogy például képet kértek tőlem, de sose éreztem igazán magaménak az elismerést. Mert oké, tök jó, hogy szereted a karaktert, akit éppen játszok, akinek a szájába adták a szavakat az írók, de nem önmagam miatt szeretsz. De most az első hangtól az utolsóig végre minden teljesen én vagyok.
Rockbook: Mind a dalaidban, mind közösségi médiában brutálisan őszintén vallottál életed legmélyebb pontjairól. Miért érzed fontosnak, hogy tudjon ezekről a közönséged?
Oli: Azt éreztem, ha ezt akarom csinálni, akkor vagy 100%-osan őszintén, vagy sehogy. Ha elhangzik egy mély állítás egy dalszövegben, fontos, hogy akik hallgatják, tudják, hogy nem csak a levegőbe beszélek és van alapja a szavaimnak. Ugyanakkor még így is úgy érzem, hogy sokkal kevesebbet adok ki, mint amennyit ki kellene. Ha magamról kell beszélni amúgy elég introvertált vagyok, de ezt muszáj megugranom ahhoz, hogy tudják az emberek, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, hogy félek, hogy nem lesz holnap.
Rockbook: Elsősorban a magyar közönségednek szeretnél zenélni, vagy idővel külföldön is szeretnél bemutatkozni?
Oli: Ez érdekes, mert képzeld el, hogy Spotify-on látom, hogy a hallgatók fele egyébként külföldi.
Rockbook: Milyen országokból?
Oli: Teljesen vegyes. A Dél-Afrikai Köztársaságból például két hallgatóm is van. Múltkor Spanyolországból kaptam egy kedves levelet. Ez ugye az angol nyelvű dalaim miatt lehetett. Nem az volt a célom, hogy meghódítsam külföldet, hanem Londonban egyszerűen angolul gurultak ki belőlem a dalok, nem volt tudatos döntés. Az első magyarul megjelent dalom után nagyon megváltoztak a hallgatók reakciói. Az első két hét alatt például megháromszorozódott a számuk és elkezdett élni az egész közösség, és ez abszolút a magyar nyelvű szövegnek köszönhető. Ezért is szeretnék most ráállni erre a vonalra. Mégiscsak magyarul tudod igazán megszólítani a magyar közönséget. Ugyanakkor a hazaiaktól sokkal több negatív is jön kommentek formájában. Ha például szembe jön egy magyar nyelvű videó, az sokkal jobban dekódolható és könnyebb beleállni.
Rockbook: Nemrég zenekarral egészült ki a projekt. Milyen velük a közös munka?
Oli: Amikor említettem, hogy nagyon sok embert elvesztettem, szeretném hozzátenni, hogy nagyon sokat nyertem is és nem akármilyeneket. Hetek alatt lettünk legjobb barátok, testvérek a srácokkal, hamar megvolt az összhang, amit a zene szeretete kötött össze először. Nagyon egyszerű a közös munka, hasonló a zenei érdeklődésünk és az egész felfogásunk arról, hogy mit szeretnénk képviselni. Nincsenek kompromisszumok. Nem tudnék olyan emberekkel együtt zenélni, akikben nem bíznék meg annyira, hogy ne mondjam el nekik azokat a mögöttes történeteket, amiket a nyilvánosságnak például nem mernék feltétlenül. A zenei munkamegosztás még komplikált, mivel az eddig kiadott számokban nekik még nincs benne a kezük munkája, viszont élőben a koncerteken abszolút ott vannak a kreatív ötleteikkel. Nyilván idővel majd elkezdjük felvenni azokat a dalokat is, amiket együtt csináltunk a nulláról.
Rockbook: A készülő debütáló lemezed mellett csinálsz még egy „DIY” albumot is. Hogy képzeljük el ezt a koncepciót?
Oli: A nagylemez azokból a dalokból készül, amiket már a zenekarral együtt csinálunk. A „DIY” (do it yourself) album pedig azokat a számokat tartalmazza, amik már évek óta fel vannak véve és csak arra várnak, hogy kiadjam őket. Jövő májusig ez 99 dalt jelent, amiből már kijött pár, de a legnagyobb része még hátra van. Észrevettem, hogy a magyar zeneiparban kevesen foglalkoznak eléggé különböző mentális vagy társadalmi témákkal, amikről nem beszélni bűn. Ezért is szerettem volna kiadni a régóta őrizgetett, legsötétebb gondolataimat tartalmazó számaimat, amik között van, ami függőségekről, társadalomkritikáról, vagy a propaganda árnyoldaláról szól.
Rockbook: Nemrég elkezdtetek aktívan koncertezni is. Vidékre is mentek, hogy népszerűsítsétek magatokat, vagy a budapesti bulik vannak előnyben?
Oli: Egyelőre, ahol van lehetőség, oda megyünk, de mindenben benne vagyunk. Nemrég például meghívtak egy emós szülinapi bulira fellépni, de ez még titok, mivel még nem történt meg az esemény. Van már egy-két leszervezett, illetve szervezésben lévő koncert, köztünk több vidéken, de budapesti dátum is van. Nagyon szeretnénk egy házibuli szerű koncertet is adni például, amilyeneket a The All-American Rejects is szokott csinálni rendszeresen.
Rockbook: Kik inspirálnak zeneileg?
Oli: Bármennyire is sok előadó inspirál, a legfelső trónon a Green Day-es arcok ülnek és ültek mindig is. Nem tudom, hogy valaha lesz-e olyan zenekar, aki hozzájuk fel fog érni számomra. Nem csak zeneileg, de emberileg is fontosak, hiszen ritka, hogy egy banda annyi év után is hű tudjon maradni az elveihez és saját magukhoz is emberileg. Miattuk kezdtem el gitározni is. Utánuk nagy ugrással következik a My Chemical Romance, a The All-American Rejects, All Time Low, Simple Plan, valamint MGK és Yungblud. Az utóbbi kettőt csak később kezdtem el hallgatni, de azért is említem meg őket, mert a karrierem során hatalmas emlékeztetőt adtak számomra a frissességükkel, hogy mit is szerettem annyira csinálni a zenében és hogy lehet, hogy tényleg vannak még olyan emberek, akiknek szüksége van a zenémre és erre a műfajra manapság. Reményt adtak, hogy vannak olyanok, akik még életben akarják tartani a pop punk stílust.
Rockbook: Tini korodban is voltak már zenei, vagy akár rocksztár ambícióid?
Oli: 13 évesen léptem be az első zenekaromba. Mindig is zenéltem bandákban és szerettem volna, ha egyszer elmondhassam magamról, hogy a zenélésből élek meg, zenész vagyok. Viszont sokáig nem mertem meglépni, hogy mindent egy lapra tegyek fel, pedig sokszor belekóstolhattam ebbe az érzésbe, például amikor a Hooligans vagy a Republic előtt játszottunk. Ezeket az érzéseket sokáig elnyomtam, mert mindig közbe szólt a színház, de már többet nem fog. Ha pedig egy nap ebből majd meg fogok tudni élni, a világ legboldogabb embere leszek.
Rockbook: Top 5 zenei album?
Oli: Ez viszonylag egyszerű. Első helyen az American Idiot áll a Green Day-től, ezt követi a The Black Parade a My Chemical Romance-tól, harmadik a When The World Comes Down a The All-American Rejects-től, negyedik a Nothing Personal az All Time Low-tól és végül a Tickets To My Downfall MGK-től.
Rockbook: Igaz, hogy volt egy Alkonyat fanoldalad tizenévesen?
Oli: Ezt nem láttam jönni, erről honnan tudsz? Amúgy igaz, de muszáj leszögeznem, hogy előtte meg Green Day fanoldalam volt. Nagyon rácsúsztam a vámpírokra és a sötétebb történetekre, szerettem a filmek keserédes, dark-os, emós atmoszféráját, amik később a zenémben is inspiráltak.
Dézsi Bettina
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
