Nikki Sixx: „A mai napig elnyomva érzem magam – és ez tetszik” (interjú)
Nem volt felhőtlen gyerekkora Nikki Sixxnek, hosszú utat tett meg, míg problémás gyerekből a Sunset Strip porondmestere lett és társaival megágyaztak a 80-as évek rockzenéjének. Önéletrajzi könyveiből már szinte az egész életét ismerhetjük, azonban a közelmúltban olyan dologra szánta rá magát, ami nem csak a rajongóknak segít megismerni, ki is ő valójában, de önnön magának is.
2021 októberében jelent meg harmadik könyve, a ’The First 21: How I Became Nikki Sixx’ (Életem első 21 éve: Hogyan lett belőlem Nikki Sixx). A szintén önéletrajzi írásában nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy kiderítse és elmesélje, hogyan is vált azzá az emberré, akire a nagyérdemű ma gondol a Mötley Crüe és a Sixx:A.M. zenekarok basszusgitárosa kapcsán. A lehető legmélyebbre ásott a gyermekkorában, régi ismerősöket, rokonokat keresett fel, megpróbált utána járni, mi is történt az apjával.
Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a ’The First 21’ is nagyon izgalmas olvasnivaló, ez a cikk viszont nem egy recenzió lesz, ugyanis sajnos még nem volt szerencsém a könyvhöz. A zenész a megjelenés apropóján tavaly ősszel adott nagyinterjút a Classic Rock magazinnak, melyben természetesen a múlt több részletére is kitért, de a jövőbeni terveiről is kérdezték. Lentebb a nem kevésbé érdekes, teljes Classic Rock interjú magyar fordítása olvasható.
Classic Rock: A ’The First 21’-ban erőteljesen írsz a gyermekkorodról, különösen az édesapád által hagyott űrről. Hogyan viszonyulsz hozzá most?
Nikki Sixx: Korábbi könyvemben, ’A heroinnaplók’-ban nagyon sokat árultam el arról, mit érzek a családom iránt. Voltak előítéleteim a velem történtekről – beleértve a kábítószereket – ezért elég dühös és zavart voltam és nem tudtam mindenre választ kapni. A mostani könyv írása során igazán mélyre ástam és annyi embert értem el az életemből, amennyit csak tudtam, ez pedig jónéhány ráncot kisimított. Évekig úgy tűnt, mintha apám minden ok nélkül lépett volna le. Mert ezt a történetet sulykolták belém, főleg anyám. Folyton azt hallottam, hogy „az apád egy szarházi volt, és csak úgy faképnél hagyott minket”. De ahogy visszafelé követtem a nyomokat, beszélgettem sok családtaggal és azokkal, akik már a születésemnél is ott voltak – mindezek alapján nem is tudhatjuk, hogy ez feltétlenül igaz-e. Anya… bonyolult személyiség volt, mondhatjuk, rendkívül karizmatikus és keményfejű. Talán tőle örököltem néhány hasonló tulajdonságomat. Lehet, hogy apám nem is elment, hanem elüldözték. Miben különbözök tőle? Nos, én annyiban mindenképp más vagyok, hogy ott vagyok a gyerekeim életében, mióta megszülettek, ő pedig nem volt ott nekem. És hogy mi okból, azt nem tudjuk.
C.R.: Hogyan szólított meg a rock’n’roll?
N.S.: Emlékszem, mindig azt mondogatták nekem, hogy a metal degenerálttá tesz majd. És én arra gondoltam, hogy ez egy elég jó útnak tűnik, szerintem maradok ennél. Például: „választhatsz Donny és Marie, vagy az Aerosmith és a Sex Pistols között”. Hmmm, hadd gondolkodjam ezen egy kicsit…
C.R.: Ahogy nőttél, úgy építetted a tekintélyed. Miért volt ez?
N.S.: Szerintem megtanultam túlélni. A könyvben egy halom olyan cselekedetemről olvashatsz, amikre egyáltalán nem vagyok büszke. De fiatal voltam. Füvet árulni egy lehetséges módja volt, hogy zenei felszereléseket vásárolhassak. Le voltam égve, úgyhogy a zálogba adás, a véradás, alkalmanként a lopás, bármi, amit meg kellett tennem akár csak egy nyamvadt gitárkábelért, közelebb vitt a célom eléréséhez, hogy egy rock’n’roll bandában játszhassak. Ez lázadás lett volna? Elitellenesség? Vagy egyszerűen csak tettem amit tennem kellett? Senkim nem volt, akitől pénzt kérhettem volna. Nem ezüstkanállal a számban születtem. De úgy van kábelezve az agyam, hogy ha egyszer valamit elhatározok, nincs az az isten, sem ember, aki megállíthatna. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig ez a legjobb út a siker felé. Idővel máshogy láttam a dolgokat. De a siker, az mindig is nagyon fontos volt számomra.
C.R.: Milyen emlékeid vannak az iskolai zaklatásról?
N.S.: Kint laktunk a semmi közepén, Anthonyban, Új-Mexikóban. A gyerekek pedig csak gyerekek. Kegyetlenek tudnak lenni. Ötgyermekes apa vagyok. Sok mindent láttam. Így működnek az emberek. Amikor végül visszavágtam, azt hiszem, két dolog történt. Egyfelől átvettem az irányítást a helyzet fölött. Az emberek többé nem baszakodtak velem. Másfelől hajlandó voltam szembenézni a következményekkel. Szóval, amikor a nagyapám felkapott és berakott a kocsiba, azt hittem, hulla vagyok. Nem üthetsz ki csak úgy senkit, nem verheted ki a szart is más gyerekekből az iskolában, mert a végén te leszel a rosszfiú. Nem ők. Az ő orruk véres, nem a tied. De emlékszem, ahogy nagyapám azt mondta nekem: „Büszke vagyok rád, fiam, hogy kiálltál magadért.” Ez nagy hatással volt rám. Kiállni magamért. Kiállni mindazért, amiben hittem. Mélyebbre lehet ásni. Ez egy fontos pillanata volt az életemnek.
C.R.: A könyv alcíme ’How I Became Nikki Sixx’ (Hogyan lett belőlem Nikki Sixx). Nikki egy karakter, vagy inkább egy alteregó?
N.S.: Nem, Nikki egy lélegző, élő ember. Frank Ferrana pedig egy kissrác volt. A 70-es évek végén a kettő összecsapott. Valóban nem a születési nevemet használtam, az anyámtól kapott információk miatt. A helyzet miatt feldühödött gyerekként nem tartottam meg apám nevét, aki elhagyott. Azt hiszem, abban a pillanatban, amikor törvényesen megváltoztattam a nevemet Nikki Sixx-re, leszámoltam Frank Ferannával. De az évek alatt, ahogy saját gyermekeim lettek és megismertem dolgokat apámról, a kör lassan bezárult. A húszéves lányom neve Frankie. Van egy másik lányom, akit Rubynak hívnak, de a középső neve Feranna. A könyvhöz visszamentem és beszélgettem minden gyerekkori barátommal, volt zenésztársammal, még az első barátnőmet is megtaláltam, ami észbontó volt. És mindez tényleg arra emlékeztetett, hogy Frank egy álmodozó volt – Nikki Sixx pedig a gyilkosa.
C.R.: Mesélj nekünk arról, hogyan érkeztél Los Angelesbe a 70-es évek közepén.
N.S.: 17 voltam, amikor L.A.-be érkeztem egy Greyhound busszal és totális, őrült intenzitással indultam neki a városnak. Itt vagyok, a messzi Kaliforniában. Fiatal vagyok és a magam ura. És a korai zenekarok – Lizzie Grey-vel a Londonban, vagy Blackie Lawless mellett a Sisterben – olyanok voltak, mint valami varázslat. Mert ebben benne volt minden, amit a fejemben elképzeltem, amikor beleszerettem a rock’n’rollba az AM/FM rádióban. Ezek a bandák voltak az igazi családom. Ezért nagyon fájdalmas számomra, ha egy zenekarban vagyok és úgy érzem, nem áll össze minden. Mert ők a testvéreim. A Sunset Stripre merészkedve könnyen keveredhettél balhéba, különösen a Starwood klubban.
C.R.: Miért gondoltak az emberek provokatívnak?
N.S.: Úgy értem, nem hiszem, hogy például az öltözködésem segített volna. Tudod, az összes punk ott van egy punk buliban, ugye? Aztán kiszúrnak egy őrült, glames, Johnny Thunders-Stiv Bators stílusú „csajt” – tudod, mi erre a reakció. Na, pont ezért mentem oda. Ez a tetves oka, hogy mindenhol megjelentem. Nem tudok beállni a sorba, egyszerűen nem akarok. Soha még csak nem is értettem a beilleszkedés fogalmát. Azt hiszem, a Mötley Crüe ezért változtatgatta állandóan a logónkat, az imidzsünket, a hangzásunkat, minden egyes albumon. És emiatt történhetett az is, hogy amikor a Mötley Crüe a korai koncertjein az emberek lepattintottak minket – mi imádtuk. Úgy éreztük, így helyes. A mai napig elnyomva érzem magam – és ez tetszik.
C.R.: Ki volt a legtehetségesebb a csapatban?
N.S.: Mind kurvajók voltunk. Tommy (Lee) a dobok mögött egy igazi szörny. Mick (Mars) az egyik kedvenc gitárosom. És Vince (Neil) rendelkezik valami olyan kisugárzással, amihez foghatóval senki más. Hát nem ezt keresi mindenki – olyan arcokat, akiknek megismételhetetlen a hangzása? Nem vagyok kimondottan jó zenész. Ha mondjuk fél évig megállás nélkül gyakorlok, akkor egészen okés vagyok. De ha más stílusú basszusgitáros lennék, már nem illenék a zenekar hangzásába. Érdekes csapat a Mötley Crüe, mert ha kiveszel egy random tagot, máris teljesen más hangzást kapsz. Ráadásul egymás ellen is játszottunk. Vince sokszor panaszkodott, hogy túl sok szöveget pakoltam a dalokba. A ’Shout At The Devil’ jó példa erre. De ez azért volt, mert tinédzserként beatgenerációs írókkal nőttem fel, és megmártóztam ebben a ritmikus tombolásban. És ahogy Vince énekelt, az tette a hangját is kiválóvá. Olyan volt a hangja, mint egy Gatling-géppuska. Bang-bang-bang. Emlékszem, az első közös próbánkon a ’Live Wire’-t nyomtuk. Megfordultam, hogy tekerjek a basszuserősítőn, mire Tommyval összekacsintottunk: „Itt valami különleges történik.”
C.R.: A kezdetekkor milyennek képzeltétek el a Mötley Crüe-t?
N.S.: Nem akartunk hasonlítani senkire. Nem érdekelt senki véleménye. Persze mindannyian utánozzuk az idoljainkat. Ilyen az emberi természet. Veszel egy kicsit innen, egy kicsit onnan. De közben hozzáteszed a saját részed és zsigerileg működsz. Oda voltunk a punk szorongásáért. Buzzcocks, Sex Pistols vagy Ramones – és még folytathatnám a sort reggelig – mind kiváló dalszerzők. Nyers. Egyszerű. Ezt felsorakoztatod a Black Sabbath grandiózus, mégis egyszerű riffjeivel szemben. Majd pedig az egészet meghinted egy kis Cheap Trick-kel – igazán szórakoztató, nemde?
Az első fotó a Mötley Crüe-ról (1981)
C.R.: Mi volt a legnagyobb polgárpukkasztás, amivel felhívtátok magatokra a figyelmet a zenekar klubkorszakában?
N.S.: A válasz: nem a figyelemfelkeltés miatt csináltuk. Azért csináltuk, mert elbaszott eszelősök voltunk. Újra és újra rá akartunk tromfolni magunkra. Nem úgy működött, hogy Vince odafordult hozzám: „Hé, Nikki, mi lenne ha felgyújtanálak, hátha erre majd felkapja a fejét mindenki?” Sokkal inkább csak jó bulinak tűnt felgyújtani engem, aztán láncfűrésszel levágni egy kibaszott próbababa fejét. „Nyomjuk!” Saját magunk szórakoztatására feszegettük a határainkat. A ’Live Wire’ klipje sok szempontból nagyszerű példa erre: „Videoklipet fogunk forgatni. Nem tudjuk, lesz-e még egy ilyen lehetőség az életünkben. Oké, pakoljunk bele mindent, ami eszünkbe jut.” A Mötley Crüe végül mégis megtalálta a közönségét.
C.R.: Hogyan emlékszel az áttörés pillanatára?
N.S.: Valahogy mindenki elkezdte élvezni a zenénket. Emlékszem, hogy Dead Kenndys és Fear rajongók is kezdtek feltűnni a koncertjeinken. Valószínűleg ennek a valószínűtlen punk-rock, glam és power-pop kombónak volt köszönhető, melyet heavy metalként adtunk elő. Az emberek éltek-haltak a rockzenéért. De a biztonságiak ezt sosem fogták fel. És a lemezkiadók sem fogták fel soha, mert a jól bejáratott úton akartak haladni: A Flock Of Seagulls, The Knack, The Plimsouls, The Go-Go’s. Ami teljesen rendben volt – de mi nem ezek voltunk. Senki nem akarta szerződtetni a Mötley Crüe-t. Ahogy senki nem akart leszerződni a Londonnal sem – pedig akkoriban mi voltunk a legnagyobb produkció Los Angelesben. Így esély sem volt arra, hogy egy nagy kiadóhoz kerüljünk. De nem szükséges ilyenek miatt aggódnod. Nem kell aggódnod a sajtó miatt. Nem kell valami huszonkét éves A&R srácra gondolnod, aki csak a lemeztársaság elnökéért aggódik, és hogy kirúgják-e, ha hibázik. Csak ki kell mondanod, hogy „nincs vesztenivalóm, és végig fogom csinálni”. A történelmet pedig többnyire ilyen emberek írják. Így tehát megalapítottuk a saját kiadónkat. Miután elkeltek a ’Too Fast For Love’ első példányai (1981-ben), és mindenhol teltház előtt léptünk fel, valaki egy lemeztársaságnál azt mondta: „tudjátok, lehet, hogy tudunk pénzt keresni ezeken a fiúkon”. És meg is tették.
C.R.: Szerinted melyik dal tett titeket piacképessé?
N.S.: Tudod, emlékszem, valaki azt mondta nekem, hogy egy phoenixi rádióállomás lejátszotta a ’Live Wire’-t, és annyi betelefonálójuk lett, amennyivel évek óta nem találkoztak. Volt egy másik rádió Arizonában, ahol ugyanez történt. Mi meg csak néztük, ahogy ez történik ezzel a nyers, arcbamászó dallal. Szóval egyre több városban ugyanazt a reakciót láttuk, amit már korábban L.A.-ben is. Izgalmas időszak volt. Minden zenekar számára emlékezetes lehet az első ilyen alkalom.
C.R.: Amikor a Mötley Crüe aranykorára gondolsz a 80-as években, nem jut eszedbe, hogy szexista banda voltatok?
N.S.: De, mai értelemben véve valószínűleg azok voltunk. Ahogy mindenki más is. A 70-es években, amikor felnőttem, csak az üzenetek jöttek át, mindenki a hőseit utánozta. Emlékszem arra a sorra az első Aerosmith albumról: „Heading out to New York Slitty”. (Kopnak azért azok az emlékek, de Nikki itt valószínűleg a ’Pandora’s Box’-ban hallható „slitty licker” = puncinyaló/puncifaló kifejezésre utalhatott.) Én persze kibaszott menőnek találtam. de veszélyes volt, tudod? Amikor valaki fegyverekről, szexről és drogokról beszél, azért úgy vagy vele, hogy „ember, ez kurvanecces. Ez nem anyuci és apuci zenéje.” Szóval más idők voltak ezek. Nem hamisíthatod meg a történelmet, baszod. Nem írhatod csak úgy át a 60-as éveket. Nem radírozhatod ki az 50-es éveket. Megpróbálhatjuk… de mi a picsáért?
C.R.: Zavar, ha az emberek még mindig első sorban pokolfajzatokként tekintenek a Mötley Crüe-re és csak másodsorban zenészekként?
N.S.: Szerintem ez attól függ, kivel beszélsz. Nyilvánvalóan kapóra jött a médiának, hogy volt miről írniuk. Emlékszem, hogy az Elektra Records sajtósa, Bryn Bridenthal marhára unta a zenekarokat, melyekről korábban beszéltünk. Tudod, egyik bandát követi egy másik, függöny fel, függöny le, taps, kérem a következőt. Besétált az irodájába – ez volt az első alkalom, hogy New Yorkba utaztunk – én meg ott álltam talpig fekete bőrben és épp lehugyoztam valami szobanövényt. A többiek asztalra tett lábbal sörözgettek, ez volt reggel tízkor. Szóval Bryn belépett, meglátott minket – ekkor már tudta, hogy mi vagyunk a kiadó új partnerei – és csak ennyit mondott: „azt hiszem, újra beleszerettem a rock’n’rollba.” Tudta, hogy ez a csapat egy másik bolygón él. Saját küldetésüket teljesítik. Zúzós dalokat írnak. Kibaszott vagányul néznek ki. Képtelenek beilleszkedni. Bárhogy is történjék, kilógunk a jól megszokott sávból.
C.R.: Gondolod, hogy ti is az általános romlottság szekerét toltátok?
N.S.: Az Elektrának már akkoriban is volt egyfajta hírlevele. Mindig olyasmi szalagcímek futottak benne, hogy „A Mötley Crüe kidobott egy tv-t az ablakon!”, vagy „Tommy golfkocsival hajtott a szálloda medencéjébe!” Ezek persze a rádiókhoz és a médiához is eljutottak. És mivel a 80-as években voltunk, az egész jó móka volt. Mert a 80-as években mindenki izgatottan várta, hogy élőben láthassa ezeket az anyaszomorítókat. Mert a 80-as években miután befejeztétek a vacsorát, valaki elővett egy kis kokaint, körbeadta, és ez senkit nem érdekelt. Mivel a 80-as évekről beszélünk, mindenki kurvajól érezte magát. Így utólag visszagondolva, amit Bryn felnagyított, az az volt, hogy mi önmagunkat adtuk. És fiatalok voltunk, nem igazán gondoltunk a következményekre, és nem gondolkodtunk hosszú távú karrierben sem. Ebből lesz aztán a ’The Dirt’, a ’Hammer Of The Gods’ (Stephen Davis Led Zeppelin-könyve). És az emberek a zenéddel és a bohóckodásaiddal együtt gondolnak rád. Nem hiszem, hogy a kettőt el lehetne választani. Úgy gondolom, hogy miközben az emberek a zenénket hallgatják, arra gondolnak: „szép idők voltak. Ez egy vad rock’n’roll banda volt. Jókat szórakoztunk.” A Rolling Stones zenéjét sem választom el a bohóckodásaiktól. Ezek kéz a kézben járnak.
C.R.: Az 1989-es ’Dr. Feelgood’ volt a zenekar legnagyobb dobása – szerinted is ez a legjobb lemezetek?
N.S.: Szerintem voltak ragyogó pillanataink. Úgy gondolom, minden albumunknak vannak ragyogó pillanatai. Minden albumnak megvan a maga erőssége, például a ’Kickstart My Heart’, a ’Shout At The Devil’, a ’Live Wire’ vagy a ’Wild Side’. Mindegyiken van legalább egy ilyen nóta. De ezek albumok. Még a kedvenc bandáimnál is inkább egyben tekintek az egész csomagra. Teljes lemezeket hallgatok. Nem hallgatok kislemezeket. A ’Kickstart My Heart’ egyébként egy igazán érdekes dal. Emlékszem, akusztikus gitáron alakítgattuk. Kicsit inkább punk-rock ötlet volt. A dalszöveggel kicsit túl elegáns voltam, mert a rádiók és az MTV kezdtek egyre idegesebbé és pénzorientáltabbá válni. Így kezdődik: „When I get high, I get high on speed, Top fuel funny car’s a drug for me.” Kibújtam a saját elvárásaim alól, érted? Elég közel, de azért mégsem túlságosan közel merészkedtem a tűzhöz.
C.R.: 1984 decemberében Vince a volán mögött ült abban az autóbalesetben, melyben a Hanoi Rocks dobosa, Razzle meghalt. Hogyan változtatta meg ez az eset a zenekaron belüli viszonyokat?
N.S.: Azt hiszem, ez volt a lehető legrosszabb forgatókönyv minden érintett számára. Azóta nagyon sokat beszéltünk róla. Ez egy olyan dolog, amit mi nem csinálhatunk csak úgy vissza, érted? Nem is igazán szeretnék többet beszélni róla, mert családtagok is érintettek.
C.R.: Vince, Mick és Tommy most közelebbi barátaid, mint amikor elkezdtetek együtt zenélni?
N.S.: Hát, elég jól ismerjük egymást. Ismersz valakit, akivel annyi csúcson és mélyponton mentetek keresztül, mint a Mötley Crüe negyven év alatt? Mert én nem. Ismerem minden erősségüket és gyengeségüket, és igyekszünk ott lenni egymásnak. Ugyanakkor… valaki megkérdezte tőlem a minap: „Mindannyian együtt utaztok, ugyanazon a buszon? Egy öltözőt használtok?" És én arra gondoltam: „Nos, milyen aranyos. Nem élek együtt a bandával.”
C.R.: Szürreálisnak tűnik most visszatekinteni mindarra, amit elértél a Mötley Crüe-vel?
N.S.: Teljesen elfelejted. Tudod, most egy 9000-es város közelében élünk és az emberek csak úgy odajönnek az utcán, hogy „ember, imádom a zenéteket”. És ilyenkor elkezdek nosztalgiázni, hogy ó, tényleg. Mert a pillanatnak élek. Soha nem az a fickó voltam, aki telepakolja a házát arany- és platinalemezekkel. Néhányszor megtettem, de nem akartam, hogy a vendégeim ezzel foglalkozzanak. Azt akarom, hogy az emberek azért szeressenek, aki vagyok. Úgyhogy néha teljesen el is felejtem az egészet. Aztán viszont, mikor eszembe jut, nagyon hálás vagyok, hogy ezt Tommy, Vince és Mick társaságában értem el. Érted, a Mötley Crüe-vel kurvára rengeteg lemezt adtunk el. A világ a lábunk előtt hevert. Elképesztő volt. Mindenünk megvolt, amit csak kívánhattunk. Keményen dolgozó, kékgalléros, vértizzadó zenekar voltunk egészen a kezdetektől. De nem voltunk elég ostobák, hogy elhiggyük, mindenhatók vagyunk. Ahogy szinte mindenkinek, nekünk is kijutott bőven a szerencséből is.
C.R.: Gondoltál-e arra valaha, hogy oly sok tiszta életű ember igazságtalanul fiatalon hal meg, miközben te hatvanhárom évesen még fitt és egészséges vagy?
N.S.: Szerintem ez egy kicsit az egyik korábbi, életmóddal kapcsolatos kérdésed alá tartozik. Sokan nem veszik észre, de több mint 20 éve józan vagyok. De előtte is volt egy hatéves józansági ciklusom. És azelőtt volt négy év, amikor tiszta voltam, igaz? Volt, hogy fent voltam, volt, hogy lent. De számomra tényleg az a fontos, hogy olyan 25-30 éve nem lövöm magam, nem iszok, nem szedek tablettákat és hasonlók. Valójában elég tiszta életmódot élek. De az emberek nem erre gondolnak, mikor belépek egy étterembe. Sokkal inkább arra, hogy „Hé, haver! Hogy ityeg? Pacsi! Vendégem vagy egy feles Jack Daniel’s-re!” Ilyenkor emlékeztetem őket, hogy az bizony már három évtizede volt!
C.R.: Mik voltak az elmúlt évek csúcspontjai?
N.S.: Két dolog igazán megváltoztatta az életemet az utóbbi néhány évben. Egyfelől, ott volt a ’The Dirt’ film 2019-ben. Tudod, 73 millió ember – vagy legyen most bármekkora is ez a szám – látta ezt a filmet, és nemcsak a rajongóinkra volt hatással, hanem olyanokra is, akik hallottak rólunk, esetleg ismerték egy-két dalunkat. Fiatalabbak, akik már nem igazán látnak ilyen rockbandákat. Az új rockzenekarok… 
nos, más időket élünk. Valószínűleg helyesen. Tehát a film megszületése és természetesen a ’The Stadium Tour’. Nem gondoltuk, hogy valaha is turnézni fogunk még, a saját döntésünk alapján. De amikor jött az ajánlat a stadionokkal és a Def Lepparddal, elgondolkodtunk: „Hát tudjátok mit? Talán a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, mert ez egy pokoli jó ünnep lesz.”
nos, más időket élünk. Valószínűleg helyesen. Tehát a film megszületése és természetesen a ’The Stadium Tour’. Nem gondoltuk, hogy valaha is turnézni fogunk még, a saját döntésünk alapján. De amikor jött az ajánlat a stadionokkal és a Def Lepparddal, elgondolkodtunk: „Hát tudjátok mit? Talán a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, mert ez egy pokoli jó ünnep lesz.”C.R.: Az új könyvedben arról írsz, hogy futópadon edzel, és felveszel egy dietetikust is a ’The Stadium Tour’-ra való felkészülés idejére. Egyes Crüe-rajongóknak furcsa lehet ezt hallani…
N.S.: Igen, néhányakat valószínűleg meglepett. Azért tettem bele a könyvbe, mert azt akartam, hogy az emberek megértsék annak a folyamatát, hogyan lehetnek versenyképesek. A Def Lepparddal szeretnék színpadra lépni, és ezek a tagok minden egyes alkalommal kibaszottul nagyszerűek. Aztán jön még a Poison is. Bret (Michaels) nagyon tud összpontosítani a teljesítményére. Joan Jett pedig mindig is ász volt. Ránézek a Metallicára, az Aerosmith-re is, és nem hagy nyugodni a gondolat: „Mi a brontot csinál a Slipknot?”* Rajta tartom a szemem az eseményeken, és nem akarok az a srác lenni a színpadon, akiről azt suttogják: „Nos, az öreg Nikki Sixx, úgy tűnik, már nem bírja a gyűrődést, látod?” Azt már nem! Tehát mindenkinél keményebben fogok dolgozni, mert az én történetem nem fog így véget érni. Ezért akartam ezt megmutatni. Hogy ez rock’n’roll-e vagy sem, nem tudom. Már azt sem tudom, mi a tököm a rock’n’roll. Szerintem az, ha egyszerűen csak azt csinálsz, amit mocskosul csinálni akarsz.
C.R.: Természetesen a koncertsorozatot át kellett ütemezni. Mennyire volt ez frusztráló?
N.S.: Nem minden rajongó akarja megérteni. Kérdezgetik, hogy miért nem turnézunk. Nos, ez azért van, mert törődünk veletek. Nem akarjuk azt látni a hírekben, hogy „A látogatók megbetegedtek a ’The Stadium Tour’ során, néhányan el is hunytak.” Nem akarom ezt a rock’n’rollnak sem.
C.R.: Olyan, mintha a Mötley Crüe már néhányszor elbúcsúzott volna tőlünk. Visszavonultok egyáltalán valaha?
N.S.: Végül egyikünk meg fog halni. Viccet félretéve, nem tudom. Mondok valamit – a pandémia óta napról napra élek. Egyszer úgyis beüt a krach.
*Én azért itt megkérdeztem volna, mi a véleménye Vince Neil fizikai és mentális állapotáról.
A ’The First 21: How I Became Nikki Sixx’ magyar nyelvű megjelenéséről én egyelőre semmit nem tudok, de mindenképp tájékoztatunk majd titeket a friss információkról. Ami viszont biztos, hogy a könyv a Nikkitől már megszokott módon saját soundtracket is kap majd ’Hits’ néven.
Somogyvári Ákos
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
