A ’Drones’ valójában bűnös élvezet, mint megnézni a ’The Daily Show’ egy epizódját, és tudni, hogy Jon Stewart legjobb viccei mások kolosszális hibáival kezdődnek. A hangulat sötétebb még a Muse 2012‑es bolygó‑halál témájú ’The 2nd Law’‑jánál is: a modern hadviselés hosszú távú pusztításával, valamint a lélek és az ideálok járulékos veszteségeivel foglalkozik. A ’Drones’‑ra jellemző a kettősség. „Összetörtek és szétzúztak / Mert szükséged van szabályokra.” Így kesereg Bellamy az elektro‑funk ’Dead Inside’ erőteljes nyitó részében, mintha Bono, Freddie Mercury, és Jason Bourne kínlódó keveréke lenne.

De a ’Drones’ egyben meglepetésszerű visszatérés is a legutóbbi anyagokra jellemző túldíszítettségtől az egyszerűbb, izmos riffekkel operáló 2001‑es ’Origin of Simmetry’‑hez. Miközben kísérteties ütemek és robotos énekeffektek jellemzik a ’Dead Inside’‑ot, és ezzel totálisan a Depeche Mode‑ot idézik, addig Bellamy gitárszólója – mely torz, halálsikolyt idéző – grunge‑os dühvel hatol át a sötétségen. Prüszkölő gitártémája a ’Psycho’‑ban gonosz révületet okoz, amit csak fokoz Chris Wolstenholme maró, mély basszusa, valamint Dominic Howard szíven ütő dobolása. Ahogy Bellamy rámutat áloperás sorában – „A segged már az enyém.” –, az ellenállás hasztalan.

Ennek a velős disztópiának Robert John „Mutt” Lange volt a co‑producere, aki arról híres, hogy a Def Leppard ’Hysteria’ című albumán minden kis űrt kitöltött énekkel és gitárral. De ő volt a producere az AC/DC ’Highway to Hell’ és ’Back in Black’ című albumainak is, és a Muse egyfajta sci‑fi‑Cream‑et idéző kísérleteit ugyanolyan lelkesedéssel támogatja. Alapvetően a nyolcvanas éveket idéző díszítések jellemzik munkáját: U2‑stílusú zongora a ’Mercy’‑ben, vagy a nyilvánvalóan a Queent idéző harmóniagránátok a ’Defector’‑ban. De a legtöbb dal lelkét az ’Origin’című lemezen hallható ’New Born’ és a 2003‑as ’Absolution’‑ön található ’Stockholm Syndrome’ gitár‑basszus‑dob témáinak vaskos továbbfejlesztése adja. Ez az, amit a Muse a legjobban csinál; jó belőle még többet hallani.

Bellamy elbeszélése korai véget ér: a hős hazatér, befejezte a harcot – ez egy kimerültséget idéző gitárszólóban jelenik meg a kiváló ’Aftermath’‑ban. Az utolsó dalok, a ’The Globalist’ és a ’Drones’ tulajdonképpen pusztulás utáni romok: az előbbi a kétségbeesés egy grandiózus himnusza, míg az utóbbi számadás a halottakról, amit Bellamy ad elő hangszerkíséret nélkül úgy, hogy saját hangjával alkot kórust. Elég vakmerő befejezése – eltekintve az érzelgősségtől – egy valós és jelenlegi veszély bemutatásának: amikor egy nagyszerű nemzet feladja az elveit, csak vonalakká válik a térképen, melyért nem éri meg életünket áldozni.

Vásároljátok meg az albumot most! Klikk ide!

MiZo