Bejelentkezés

x
Search & Filters

Sötét árnyalatokban gazdag power - Triosphere: The Heart Of The Matter (2014) lemezkritika

Az biztos, hogy jól átgondolnám a Sonata Arctica és a Kamelot helyében, hogy a Triosphere-t vigyem el magammal aktuális turnéra – mint ahogy történt –, nehogy aztán felmosás legyen a vége, még akkor is, ha elvégre a nőknek az a dolga. Persze csak akkor, mikor egy olyan bandában zenélnek, amelyik újradefiniálja a rosszemlékű Spice Girls által zenei köztudatba hozott "girlpower"-t, és a felmosás nem ronggyal, hanem a főbandákkal történik, tisztázva a színpadon és a fejekben, hogy ki a király. Izé, királynő. Mert a Triosphere élén süvöltő Ida Haukland maga a megtestesült female power torok, aki hangja alapján kétszer olyan távolra pisil, mint legtökösebb férfi kollégái, és a színtér női énekeseit úgy nyeli keresztbe, hogy szeme se rebben. Ehhez persze kell az a már említett zenei világ, amiben nincsen picsogás, musicales könnyáztatás, az ifjú Werther szenvedéseinek szentimentális lenyomata, van azonban olyan lendület, kivagyi melldöngetés, magával ragadó erőzuhatag, ami egyértelműen és félreértéseket kizárva harsogja a világba, mit is érthetünk északi heavy metal alatt.

Kérdés, ha Daniel Heiman a kissé mélázgatós, merengős Harmony munka helyett ezt az albumot énekli fel, nem találom-e meg a saját kedvenc Heed utódját – azt hiszem, igen. Bár úgy gondolom, nem kell ehhez Heiman, hiszen Ida egy nőstény oroszlán fémbe oltott bömbölésével képes a szikár zenei alapok felett karmokat mereszteni, és bevallom, mikor a felvezető promó számot – The Heart's Dominion – hallgattam, a csapat ismeretének hiányában azt hittem, hogy a szokásos, enyhén feminin hangú euro-power pacsirta veszi kissé mérgesebbre a figurát. A zene persze, mint írtam, egy súlycsoporttal feljebb osztogatja mázsás pofonjait a mézédes refrénekkel operázó Helloween örökösöknél, és inkább rokonítható a svéd hagyományokon nyugvó, a Judas Priest nyersebb megközelítésére emlékeztető bandákkal, olyanokkal, mint a már említett Heed, a Tad Morose, az 8 Point Rose, vagy a Disdain.

 


Attól persze senki ne féljen, hogy a riffaprítás és groove-halmozás mellett nem marad elég hely a dallamoknak, mert Ida nem csak hangban, de refrénalkotásban is emlékezetes dolgokat hoz – ráadásul basszus, a basszust is kezeli –, és a kissé gonoszkás, apokaliptikus hangulatot úgy képes meglágyítani, ahogy a merev vasat az edzés: nem puhává, hanem ruganyossá és pengeélessé kovácsolva azt. A gitárosok modern, groove-orientált tevékenysége teszi fel a koronát a műre, hallgasd csak meg a "Storyteller" élvezetes, klasszikus virgából eredő, de mégis enyhe progresszív hangulatot teremtő tempóváltásos szólóját, és egyből rájöhetsz, itt bizony felsőligás zenészek halmozzák az ötleteket.

Mit ne várj hát az albumtól? Csajos, gótikus-pop nyivákot, álszimfonikus zenei mesét, merengést és muzikális áhítatot, szemforgatós talmi művészkedést, vagy ellenkező esetben söröskorsó emelgetős, unalmasra koptatott refréneket. És mi az, amit kaphatsz? Ravasz, de nem alattomos, északi alapú, sötét árnyalatokban gazdag power monolitot, amitől nem üvöltesz, ha ráesik a fejedre. Sőt, újból felhajítod, hadd zúzzon!

 


Garael

Forrás: Dionysos Rising

Címkék: 
Triosphere