Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Steel Panther ért a dalszerzéshez: Lower The Bar (2017) lemezkritika

Idézni csak klasszikustól... – szól a mondás. Nos, akkor azonmód ide kopipésztelem egy korábbi kijelentésem: "Ez már tényleg kezd ciki lenni; hagyjuk meg a popzenének azt a kétes jellemzőt, hogy csak fülledt erotikával, lufi nagyságúra fújt műmellekkel és fedetlen hátsók hisztérikus rángatásával (vagy manapság már egymás színpadi leokádásával) tudják eladni azt a terméket, ami e közönséges körítés nélkül csupán tartalmatlan, gyorsan lebomló hulladék. Ha a fémpárduc nem rúgja le – inkább előbb, mint utóbb – ezt a lompos cicababa imidzset, menthetetlenül eltűnik a süllyesztőben, mint valami rossz ízlésű, pancser epizodista."

A lényegi mondanivalóhoz továbbra is tartom magam, de megjegyzem, hogy a Steel Panther jeleit sem mutatja annak, hogy készülne valamiféle süllyesztőben eltűnni. Talán kopott valamit a közönség lelkesedése, talán múlóban az újdonság hatása, de elképzelhető, hogy a beszédes: "Alább a színvonallal!" címet viselő anyag majd új lendületet ad ennek a botrányos(an szórakoztató?) jelenségnek. Annak mindenesetre örülök, hogy mind az istenkáromlás, mind a szabadosság területén érezhető egy apró lefelé szabályozás; kb. 8,5 százalék, nem több.

 

 

Az már önmagában örvendetes, hogy a borító ezúttal nem egy alattomos hasba rúgással gyalogol bele 0:0-nál a kereszténység önérzetébe és általában véve az emberi jó ízlésbe. A legszimpatikusabb mégis az, hogy a megszokott hajmetál slágeresség mellett helyet kapott néhány eddig hanyagolt zenei megoldás: pl. a "Now The Fun Starts" enyhén pszichedelikus rockja, vagy az 1982-es Cheap Trick nóta, a "She's Tight" határozottan The Cars-os hangulata.

Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezek a hosszú évekig csak kallódó zenészek soha nem tettek volna szert ilyen népszerűségre, ha értelmes, vagy legalább közömbös, hétköznapi dolgokról énekelnek. Ma már olyan magasan (vagy olyan alacsonyan?) van az emberek ingerküszöbe, hogy trükk, botrány, sokkterápia nélkül aligha arathat valaki sikert. Az én ingerküszöböm mellesleg elég magasan van – úgy értem zeneileg – és az acélpárducok szerencséje az, hogy kiváló hangszeresek, értenek a dalszerzéshez, és egy olyan korszak, egy olyan műfaj ihlette meg őket, amihez éltes korom miatt kedves emlékek fűznek… Nem tudom őket nem szeretni…

 

 

Tartuffe

Forrás: Dionysos Rising