Cserna-Szabó Andrást, mint József Attila-díjas magyar írót, újságírót és szerkesztőt ismerhetjük, akinek tavaly szeptemberben jelent meg legújabb könyve, a 'Sömmi'. Most azonban egy új szenvedélyéről rántjuk le a leplet, mégpedig a metal zene iránti rajongásáról. Az interjúból többek között megtudhatjátok mi is az a "macskametál" és hogyan paktált le az Ördöggel.

Rockbook: Jelen interjúnkban egy olyan arcoddal foglalkozunk, amelyről ugyan tudhatnak az olvasóid, ám elsősorban nem erről ismernek. Cserna-Szabó Andrást általában nem úgy definiálják, hogy „a metálzenét hallgató író”, uram bocsá’ „metálos író”. Ennek ellenére hangsúlyos része az életednek a metál. Kezdjük a legelején. Kezdetben volt a metál?
 
Cserna-Szabó András: Nem. Az én popzenei szocializációm nagyjából 10-12 éves koromban kezdődött, ebben az időszakban az R-GO meg a Dolly Roll volt a menő. Szerencsére ezeket gyorsan kinőttem. (Nevet.) Aztán kb. 13 éves koromtól fokozatosan váltottam át a keményebb zenékre: Beatricére, Ossianra, Pokolgépre. Emlékszem, még általános iskolás voltam, amikor levélben autogramot kértem Paksi Endrétől, és küldött is. Aztán jött az Iron Maiden, az AC/DC, a Motörhead… Végül a thrashnél kötöttem ki: természetesen a Big Four voltak nekem is a kedvenceim: Slayer, Anthrax, Megadeth, Metallica (az első három lemez). Na és a Testament – ezt soha nem értettem, hogy ők miért nincsenek benne a buliban, tulajdonképpen Big Five-nak kellene lenni. Meg a Kreator, Voivod, Sodom, Sepultura stb. Szeretek én sokféle zenét amúgy, a Rollingtól Zappáig, a Bizottságtól a VHK-ig, a punktól Sickratmanig, de azért nekem a thrash az igazi. Weöres Sándorról szól az a városi legenda, mely szerint utolsó interjúi egyikében a riporternő megkérdezte tőle, hogy egy ilyen hosszú, tartalmas életnek mi a végső konklúziója, mire Sanyi bácsi – állítólag – valami ilyesmit válaszolt: jó dolog a faszverés, de azért a baszás az igazi móka. Szóval, azt kell mondanom, hogy számomra azért a Slayer az igazi móka.

Rockbook: Tehát akkor azt mondhatjuk, hogy egy teljesen normális – irányítatlan – zenei szocializáción estél át. Nem volt semmilyen szülői ráhatás?

Cserna-Szabó András: Volt szülői hatás, csak sokáig nem működött. Apám óriási operaőrült, gyerekkoromban Pavarotti üvöltött a hangfalakból, Kalaf áriája, ilyesmi, na ez számomra akkor vérciki volt. Jártunk rendszeresen operába, halálosan untam. Kábé úgy untam, mint apám másik hobbiját, a pecázást. Ma már nagyon szeretem az operát (és Kalafot is) – de sajnos nem értek a zenéhez (se), vagy elvarázsol, megérint, hatással van rám vagy nem, ennyit tudok mondani róla. Szerintem az opera éppen annyira extrém műfaj, mint a metál.

Rockbook: Szentesen hogyan terjedt a metálvírus?
 
Cserna-Szabó András: Pont most beszélgettem az egyik szentesi haverommal, óriási Metallica-rajongó, és ő mesélte, hogy úgy ismerte meg a Metallicát kb. 30 éve, hogy leadták a rádióban a Kill ’Em All című lemezüket, ő meg felvette magnóra, de sokáig azt hitte, hogy valami jugó banda. A szó hangzása miatt gondolta: pljeszkavica, gibanyica, Metallica… De amúgy is, nekünk Szentesen a jugó dolgok mindig kurvára menők voltak – mi Jugóba jártunk nyaralni, az maga volt a Paradicsom. Na és az újvidéki, szabadkai nájlonmárket: Levi’s farmer, Arena fürdőgatya, dobozos kóla, eurokrém, Donald rágó, Talpraesett Tom és Asterix képregények, Jugoton-lemezek…

Ahogy emlékszem, az én időmben Szentesen a fiúk nagy része metálos volt, ez nem volt kérdés. 2012-ben fél évet éltem Kolozsváron, és ott is ezt tapasztaltam, hogy minden srác metálos. Ismerős volt a képlet… Romániában egyébként is óriási kultusza van a metálnak, ahogy egy székely barátom mondta: itt kenyérről eszik a Deep Purple-t. Ha valaki választásokat akar nyerni, akkor csinál egy AC/DC ingyenkoncertet Bukarest főterén, és akkor a választás meg van nyerve.

Szóval úgy emlékszem, Szentesen, aki csak számított, metálos volt. Na jó, nem mindenki Venomot, Exodust meg Overkillt hallgatott, volt a macskametálnak is jelentős rajongótábora: Guns ’N’ Roses, Aerosmith, Scorpions, Ozzy, Mötley Crüe stb. – én ezektől egyébként falra mászok. Az AC/DC, a Motörhead, az Iron Maiden, a Black Sabbath azonban közös nevező volt és marad.  

Egy fotó a kölyökmetalista korszakból

Rockbook: Mostanában szoktál koncertre járni?

Cserna-Szabó András: Sok év kimaradt, de jónéhány éve újra járok: Slayer, Megadeth, Iron Maiden, Tankcsapda, Machine Head, Anthrax, Motörhead, Kvelertak, Tribulation, ilyesmi… Egy ideje újra vásárlom a Metal Hammert is. Sok évig „alvóügynök” voltam: hallgattam a régi zenéimet, de nem igazán voltam képben. Aztán kb. 10 éve újraéledt bennem a metalista: emlékszem a pillanatra, a szentesi lecsófesztiválon nem bírtam ki, vettem egy Motörhead-polót, és akkor újrakezdődött minden. Életem legnagyobb koncertélménye egy bukaresti Slayer-buli, fantasztikus élmény volt, akkor lettem újra a thrash metal egyház tagja. Már alig várom a nyári dunaújvárosi Testamentet, őket még soha nem láttam, és a Sodomot se. A metál egy hihetetlen baromság egyébként: agyhalott szövegek kb. 20 szót variálva (kill, death, hell, blood, devil, evil, destruction, fire, black, darkness, apocalypse, beast, witch stb.), a zene sem túl változatos, reszelünk bele a vakvilágba, de én imádom, van benne valami őserő, valami, ami teljesen kimozdít a normalitásból, és büszke vagyok, hogy ehhez a szubkultúrához tartozom. Kell egy csapat, mondta a mosodás, és én ebben a csapatban játszom. Egy jó zúzós koncert felpörget, rázom a fejem és úgy érzem, végre a helyemen vagyok. A múltkor olvastam, hogy bebizonyították (brit tudósok, persze), hogy a metálzene hallgatása nyugtat. Tényleg így van: engem is hihetetlenül megnyugtat – délután lefekszem pihenni, felteszem a fülhallgatót és meghallgatok két Voivod-lemezt félálomban, aztán tiszta nyugi vagyok, és föl vagyok töltve.

Rockbook: És egy metálkoncerten van térérzésed? Tehát a nagyságnak az élménye valamilyen megfogalmazható módon szokott nálad jelentkezni? Érted, mi a fasznak koncertre járni, ha az embernek van egy jó fejhallgatója, amellyel meghallgathatja a kultikus lemezeket, kiváló hangkeveréssel stb.

Cserna-Szabó András: Én direkt nem is megyek ilyen kurvanagy koncertekre. Az, hogy én álljak egy rohadtnagy tömegben, hat kilométerre a színpadtól, és nézzek egy monitort, ahol pálcikaemberek mozognak, szóval ennek semmi értelme szerintem. Ezért nem mentem soha Rolling Stones-ra, ezért nem mentem Metallicára. A Metallicát egyébként is árulónak tartom, 30 éve csinálták az utolsó jó lemezüket (Master of Puppets), mondjuk az máig a műfaj legjobbja, alapműve. A bukaresti Slayer buli azért volt hihetetlen élmény, mert egy direkt erre a célra kialakított nyitott arénában (Római Aréna) rendezték meg, bent maradt a hang, mintha fülhallgató lett volna rajtam, de közben a román baráti kollégák akkora őrjöngést rendeztek, hogy öröm volt velük headbengelni. Az A38-as meghitt koncerteket szeretem, a Kvelertak óriási volt, meg a Dürer is jó, legutóbb a Tribulation-ön voltam ott, pompás volt. Már nem pogózok az első sorban, mint mondjuk 16 éves koromban, de azért végigbólogatom-léggitározom a két órát, és nagyon jól vagyok.

De hát van ebben azért valami retró-érzés, valljuk be. 16 éves koromban nem láttam a Megadeth-t meg a Motörheadet, mert vagy itt se voltak, vagy nem tudtam volna kifizetni a jegyet. 35-40 évesen néztem végig a kedvenceimet. Emlékszem, egyetemista voltam már Budapesten, mikor jött a Metallica, de nem volt pénzünk jegyre. Felmásztunk egy villamosmegálló tetejére és onnan hallgattuk, sőt, egyszer még láttam is a színpad szélére kifutó Kirk Hammettöt. De retró ide vagy oda, azért megborzongtam, amikor Lemmy a Szigeten azt hörögte alulról a mikrofonba: „We are Motörhead, we play R’n’R.” Nem csoda, akkor hallottam őket először előben.

Rockbook: A metálzenét te csak mezei hallgatóként fogyasztod, vagy van rád esetleg inspiratív hatása. (Pl. mint Garaczira a Rammstein)? Szóval, van neked valamilyen rejtett perverziód, hogy teszem azt, Megadeth-t hallgatsz, miközben gasztro-esszét írsz?

Cserna-Szabó András: Szoktam hallgatni metált írás közben, de nem mondanám, hogy ennek igazán inspiratív hatása lenne rám. Mást is szoktam hallgatni. A metál azért jó, mert teljesen leszigetel a külvilágtól. Könyvtárban például kurvajó metált hallgatni, pl. a Szabó Ervinben, az egy kicsit nyüzsisebb, mint a Szecska. Meg kávéházban. Ezek a zenék néha (ritkán) azért nyilván beleszűrődnek a szövegeimbe. Például a Szíved helyén épül már a Halálcsillag című regényem főhőse beváltotta az én gyermekkori vágyamat, és a Metal Hammerbe ír lemezkritikákat. Aztán: Motörhead és Nietzsche a könyv mottói. A főhős Slayert hallgat és System of a Downt. A Veszett paradicsomban pedig van egy novella, amiben a terrortámadás előtt a hentesnél két barát beszélget, az egyik fizikus, a másik rockzenei újságíró, gyakorlatilag a halálról cserélnek eszmét. Az egyik elmondja azt a fizikai elméletet, ami szerint nincsen halál, a másik meg elmeséli a Mayhemnek a sztoriját, ahogy ugye ezek kinyírták egymást. Egy másik novellában (Inger) előkerül a Slayer, Dave Lombardo és a Christ Illusion című lemez. És biztos van még példa. Tehát ez úgy néha beszivárog a novellákba vagy a regényekbe, de alapvetően nem érzem úgy, hogy ha a Slayer holnap feloszlana, akkor nem tudnék többé írni.

Rockbook: És ha teszem azt valamelyik rock sajtó felkérne, hogy írj monográfiát valamelyik zenekarról, bevállalnál egy ilyet? Tudnál keríteni olyan zenekart, akiknek szívesen megírnád a monográfiáját?

Cserna-Szabó András: Nem, mert semmilyen zenei képzettségem nincs, nem értek a zenéhez. Egyébként Szentesen csináltunk anno egy metálzenekart. A nagymamám padlásán volt a „próbatermünk”, az volt a neve az együttesnek, hogy Metaxa. Ugye, akkor még a Garaczi-regénynek híre-nyoma sem volt, kb. 90 környékén lehetett, apám ivott Metaxát, onnan a név. Bementünk Szegedre és vettünk egy használt elektromos gitárt meg valami szar erősítőt. De az Örömóda első pár hangján túl nem jutottam. Az egyetlen zenélni tudó tagja a Metaxának Czirbus Olivér volt (ma agrármérnök), a dobosunk, aki az Iron Maident simán le tudta dobolni, de sokra nem jutottunk, és feloszlottunk gyorsan. Egyetlen négysoros maradt fenn a zenekartól. Vásárhelyi Gábor, az unokaöcsém írta, ő most az Uzsoki Kórházban sebész: „Van egy piros gomb a földön, / ne nyomjátok meg, könyörgöm, / mert kipusztulnak az emberek, / s ti sem lesztek rockerek.” Van azért ebben egy pici Pokolgép-áthallás, de akkor is gyönyörű.

Rockbook: Említetted, hogy gyermekkorod kultikus zenekarait csak 35 éves korodban láthattad színpadon. Van-e bakancslistád, hogy kik azok a zenekarok, akiket még mindenképpen látni szeretnél? Milyen koncertre mennél el mindenképp?

Cserna-Szabó András: Gyakorlatilag az elmúlt években minden olyan zenekar koncertjén voltam, ahová el szerettem volna jutni. Mondjuk a System Of A Down-t vagy a Sepulturát nem láttam, őket például jó volna megnézni. Ha minden igaz, nyáron meglesz a Testament és a Sodom – régi adósságaim. A Metallicát direkt büntetem, ameddig egy rendes thrash albumot nem csinálnak. (Nevet.) A filmet (Through the Never) láttam, de nem kívántam meg őket, már a régi thrash-klasszikusaik is macskametálul szólnak. Ezen a Metallica-ügyön egyébként sokat vitatkozom Babiczky Tibor költő barátommal, szerinte az …And Justive for All és a Death Magnetic is nagyszerű albumok, szerintem meg nem. Nem lehet 20 évig nyálasan gügyögni, aztán meg hirtelen újra a kivágni a rezet. Ők a népszerűséget, a pénzt, a kommerszet választották, és 2008-ban (mikor a thrash már kezdett újra visszaszivárogni) hiába próbálkoztak újra keménykedéssel, nem igazán sikerült nekik. Ezért tisztelem nagyon például a Slayert, mert ők minden körülmények között megmaradtak annak, amik.

Rockbook: Igen, a Death Magnetic inkább a tehcnikásabb Metallica albumok közé tartozik, de a technika sokszor olyan a zenében, mint az elmélet az irodalomban…

Cserna-Szabó András: Így van, az egy technikás lemez, de nincs már benne az az igazi, tüzes, mélyről jövő, ösztönös, a lélekben fellángoló reszelés, ami a Metallicát azzá tette, ami. Hetfield hangja se a régi, túl szép, mint egy trubadúr, sokszor úgy nyavalyog-nyafog. A profizmusokhoz természetesen nem fér kétség, de én már nem hiszem el őket. Mondjuk, ha a Kill ’Em All lemezt lenyomnák elejétől a végéig a szentesi ifjúsági házban, arra azért elmennék, elbújnék hátul, és senkinek nem mondanám el.

Rockbook: A fiadnak mennyire sikerült átadni a metál iránti rajongásodat?

Ő már 19 éves, több metálkoncerten voltunk együtt (Kvelertak, Tribulation stb.), többször látta a Motörheadet, szereti a műfajt, de nem hithű metalista. Sokféle zenét szeret, azt hiszem, David Bowie-t a legjobban. Örültem, amikor Jimi Hendrixet hallgatott, vagy Stonest, és tulajdonképpen csak egyet tiltottam meg neki: a lakásba nem léphetett be Nirvana-polóban. Azért van egy határ… Nem? Viszont a 7 hónapos lányomnak van már RAMONES-rugdalózója.

Rockbook: Tavaly jelent meg legújabb könyved, a „Sömmi.”, amely beharangozójának az Ørdøg zenekar írta a zenéjét. Hogyan jött a felkérés?

Cserna-Szabó András: Vörös András, a zenekar frontembere régi olvasóm, így aztán kaptam tőle egy Ørdøg-lemezt. Meghallgattam, nagyon tetszett és közben eszembe jutott, miért ne csinálhatnák ők a zenét a Sömmi. traileréhez, hiszen a regény egyik főszereplője maga az Ördög. Tetszett nekik az ötlet és megcsinálták, szerintem baromi jó lett, már majdnem nyolcezren néztek meg, ami azért nem kevés.

Rockbook: Nyáron a Megadeth is fellép Dunaújvárosban, a Rockmaraton fesztiválon. Megnézed őket?

Cserna-Szabó András: Nem, mert nem vagyok a Megadeth-re kíváncsi. Láttam őket pár éve a Petőfi csarnokban, a koncert feléig azt hittem, még az előzenekar játszik. Az új lemez meg botrányosan szar. Úgyhogy inkább Testament és Sodom!

Rockbook: Hogyan érintett Lemmy halála?

Cserna-Szabó András: Egyik példaképem volt – és marad is – az öreg. Szeretném pont úgy leszarni a világot, ahogy ő tette, és próbálok csak feleannyira önazonos lenni, mint ő. Meggyászoltam. És kitéptem a Metal Hammer közepéből a Lemmy-posztert, és kiragasztottam a mosdóban, hogy minden nap többször is lássam.

Rockbook: Köszi az interjút!

Cserna-Szabó András legfrissebb könyve, a  'Sömmi' megvásárolható a Bookline-on. Klikk ide!

Támogatónk a Nemzeti Kultúrális Alap és a Cseh Tamás Program.