"Számos nagy kedvencet fotózhattam underground előadóktól kezdve szupersztárokig" - interjú Máté Évi koncertfotóssal
Máté Évit sokan ismerhetitek különböző zenekarokból, mint gitárost, de a koncerteken leginkább fotósként lehet vele összefutni. Talán a legszínesebb egyénisége a szakmának, a szó szoros értelmében. Az alábbi interjúban az egyik legkedvesebb hobbijáról, a koncertfotózásról beszélgettünk vele a kezdetektől napjainkig, rengeteg érdekes témát, sztorit és mérföldkövet érintve.
Rockbook: Gitáros, fotós, szerkesztő-újságíró. Melyik vagy leginkább?
Máté Évi: Mindegyik, bár a legjobban a színpadon szeretek lenni, még ha mostanában ez nem is adatik meg elég gyakran, ami miatt rendesen el is vagyok keseredve...
Rockbook: Melyik volt időben a leghamarabb?
M.É.: A zenélés, igaz teljesen más vonalon indult a dolog. Kiskoromban közel nyolc évig jártam egész komoly szinten zenesuliba, furulyáztam majd klarinétozni tanultam, versenyeken is részt vettem és játszottam a helyi fúvószenekarban, akikkel nem csak országszerte, de külföldön is volt jó pár fellépésünk. Gitározni elég későn, 18 évesen kezdtem, de a szerencsének köszönhetően szinte kapásból tagja lettem egy bandának még otthon a Balcsinál, és pár hónapon belül már a színpadon találtam magam.
Rockbook: Most akkor fókuszáljunk a fotózásra. Hogy kezdődött a kapcsolatod a fényképezőgéppel? Mi adta az ihletet és mikor, hogy kipróbálnád magad koncertfotósként?
M.É.: Itt vissza is kanyarodnék az előző válaszomhoz. Volt egy kis kompakt digitális Olympus gépem, amit mindig magammal vittem a saját koncertekre, és ha már nálam volt, a többi fellépőt is elkezdtem fotózgatni, így indult minden. Amúgy fotózni – nem komoly szinten, csak úgy hobbiból – mindig is nagyon szerettem, osztálykirándulásokon, sítáborokban is képes voltam több tekercset is ellőni, míg általában mások pár kockával tértek haza, én már rohantam is előhívatni. Családilag is mindig sokat fotóztunk, videóztunk, nem véletlen lett hamar digitális gép is otthon.
Rockbook: Emlékszel még az elsőre? Milyen esemény volt és milyen volt megélni?
M.É.: Bevallom, így konkrétan nem...De valahol a Balatonboglár-Balatonföldvár tengelyen lehetett, egy jó kis Haddonfield – ez volt az első zenekarom neve – koncert előtt vagy után.
Rockbook: Mennyi idő alatt sikerült bekerülni stabilabban a koncertfotósok közé? Mikor jöttek képbe a nagyobb volumenű események? Mi volt az első nagykoncert, amin fotósként részt vettél és milyen emlékeid vannak róla?
M.É.: Igazából szép lassan alakult minden, kisebb/underground hazai zenekarokat kezdtem fotózni, sokszor akár az első sorokból/közönségből. Akkor még nem voltak (legalábbis ennyire a fókuszban és ilyen széles körben) közösségi oldalak, inkább a különböző fórumok, honlapok pörögtek. Összetákoltam egy saját weblapot – www.photographic.hu –, oda kezdtem feltöltögetni a képeket, majd belinkeltem a fórumokba, felvettem a kapcsolatot a zenekarokkal, elküldtem nekik a képeket. Ezen a szinten viszonylag könnyen be is indultak így a dolgok, arra viszont rá kellett, hogy jöjjek, hogy nagyobb nemzetközi koncertekre, fesztiválokra ez nem lesz így elég.
Akkoriban ismertem meg Majsa Tibit, aki sok egyéb zeneipari tevékenysége mellett a Zenefórum főszerkesztője is, mely magazin az ezredfordulón indult útjára. Kérdeztem, nincs-e szükségük fotósra, kiderült, hogy lenne, de igazából szerkesztőt/újságírót is keresnek épp. Felvetette Tibi, hogy mi lenne, ha első körben be is számolnék azokról a koncertekről, amikre bejutok fotózni, a többi pedig már történelem...Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve tárt kapuk vártak, de megnyíltak a lehetőségek, és szép lassan, a magazinba vetett kemény munkával sikerült egyre előrébb jutnunk.
A különböző fesztiválokra, pl. a Szigetre viszonylag hamar bejutottam – a Szigeten 2003-ban fotóztam először. Fun fact, hogy akkoriban még kezdőként, csupán egy-két év rutinnal is sima ügy volt például a nagyszínpados/headliner fotózás – meg még utána jó darabig –, az elmúlt jó pár évben viszont szinte esélytelen bejutni, főleg a legnagyobb nevekre. (Öröm az ürömben, hogy most már viszonylag kevés is az olyan előadó ott, akiért különösebben fájna a szívem.)
Az első nagy(obb) önálló nemzetközi koncert talán a 2005-ös Dream Theater volt. Nagyon összefolynak már az évek meg az események, de a személyes kedvencek közül az biztos, hogy az egyik első, akiket fotózhattam a Paradise Lost volt a Sportszigeten. Szintén ebben az évben nagy élmény volt fotózni a Slayert nem csak koncerten, de előtte, a meet and great és a Hammeres Kerry King interjú alatt, bár közben nagy szívfájdalmam volt, hogy az előző napi Velvet Revolverre még nem sikerült bekerülnöm fotósként.
Rockbook: Voltak, akik inspiráltak a kezdetekkor? Esetleg konkrét hatások, amelyek formálták a stílusodat?
M.É.: Egri barátnőm, Zsova Rita mindenképp inspirált, vele kezdtem el koncertekre, fesztiválokra járni fotózni, vagyis inkább hozzá társultam, mert ő már fotózott. Kár, hogy a koncertfotózást hamar abbahagyta, de közben jó pár művészeti ágban kipróbálta már magát – és mindegyikben rendkívül tehetséges.
Rockbook: Mit tartasz a koncertfotózás legfontosabb elemének? A hangulat, a pillanatok, vagy a közönség reakciója?
M.É.: Talán a hangulatot. Meg hogy az ember élvezze a zenét, a közeget, az elengedhetetlen. Azért a visszajelzések is nagyon fontosak, baromi jól tud esni az embernek, ha látja, hogy van értelme annak, amit csinál.
Rockbook: Hogyan ragadod meg a pillanatot, amely igazán kifejezi egy koncert esszenciáját?
M.É.: Őszintén szólva nem szoktam ilyesmiken gondolkodni, vagy jön zsigerből, vagy nem...
Rockbook: Mennyire sűrűn adódik olyan telibe talált momentum, amit sikerül elkapni, és amire még te is csettintesz, különösen emlékezetes vagy büszkeséggel tölt el?
M.É.: Az igazán különleges pillanatok viszonylag ritkák. Nagy, nemzetközi koncerteken szinte mindig meg van szabva, hogy mennyi ideig, honnan fotózhatunk, utána el kell tenni a gépet. Az egyes turnék koreográfiái pedig gyakran ugyanazok, így ha az ember el is kap tök jó pillanatokat, azok nem feltétlen lesznek egyediek. Persze nagy élmény lefotózni Paul Stanley nyelvén a KISS pengetőt, de valljuk meg, semmiképp sem egyedi.
Persze adódnak azért kivételek. Ilyen volt, amikor a színpadról fotózhattam az Ugly Kid Joe-t, akik marha lazára vették első budapesti koncertjüket, az egyik kép innen fel is került legutóbbi lemezük borítójára. Tavaly nyáron volt szerencsém meginni pár sört Whittel, és többször is említette, hogy ez a kedvenc fotója, amit még hajlamos is vagyok elhinni – na persze nem magam miatt, nekem csak mákom volt, hogy pont ott lehettem.
Rockbook: Mik a legnagyobb kihívások?
M.É.: Valahol minden egyes koncert egy kihívás, aminek megvan egyben a szépsége is. Milyenek lesznek a fények? Honnan tudunk fotózni? Mennyien leszünk az árokban? Hány számot fotózhatunk majd? Ezek mind felmerülnek szinte minden koncert előtt. Ugyanazon a bulin is előfordul, hogy ég és föld, ahogy meg van két zenekar világítva. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy egyre több nemzetközi előadónál fordul elő, hogy nem fotózhatjuk a színpad előtti árokból, csak mondjuk a keverőtől, esetleg csak az egyik vagy a másik oldalról, vagy a közönségből. Ha egyáltalán fotózhatunk, ami van, hogy akár csak a koncert napján dől el, addig pedig marad az izgalommal – néha gyomorgörccsel – együtt járó várakozás.
Fotós kolleginákkal - Valentin Szilvivel és Hetessy-Németh Tündével
Rockbook: Kiket volt a legnehezebb, legnagyobb megpróbáltatás fotózni? Melyik-miért? Miként tudtad orvosolni, netán csak kozmetikázni a problémá(ka)t?
M.É.: Baromi sok utómunkával, haha. Amit amúgy kifejezetten szeretek, de más egy minőségi képpel játszani, és más „szarból várat építeni”, amikor mondjuk szinte semmi fény nincs, vagy telenyomják a színpadot füsttel.
Megpróbáltatásnak nem nevezném, mert csak nevettünk a szituáción, amikor a Muse-t az Aréna másik végéből, a színpaddal szemben levő szektorban leülve egy-egy székre lehetett „fotózni”. Szerencsére korábban már fotóztam – normális körülmények között, a színpad elől – őket, így nem éltem meg nagy tragédiaként a dolgot, de egészen szürreális volt, amikor leültettek minket oda szembe, a lehető legmesszebb a színpadtól – és még a keverő kábelei is belelógtak a képbe...
Hasonlóan mókás volt az előző, 2022-es Tool koncert a színpad előtti függönnyel – kb. egy tíz centis rés volt a színpad alja és a függöny vége között, ott próbáltunk meglehetősen komikus jelenetek közepette „átfotózni”, közben Maynard természetesen hátul a dobok mellett, fény alig...
Vicces volt, amikor a Szigeten a Skinny Puppynál Ogre az első három számot egy lepel mögül nyomta végig, csak a sziluettjét tudtuk fotózni, majd természetesen ahogy ki kellett mennünk, már elő is bújt.
Nagyon bírom Tom Jonest is, de eddig még őt is csak távolról fotózhattam, és még azok a fotók közül is csak alig pár jelenhetett meg, csak az, amit jóváhagytak.
50 Centnél szerencsére előre csekkoltam a fotós körülményeket, amikor először fotóztam őt: ott az első három dal egy alig pár perces egyveleg volt, és őt is csak a színpad előtti árok két széléről fotózhattuk, abban a 3-4 percben.
A Metallicát, Robbie Williamst, az utóbbi időben Stinget vagy a Cultot is csak messziről lehet fotózni, hogy csak párat említsek, akik hirtelen eszembe jutnak. Külön nehezítés tud még lenni ilyenkor, ha az előttünk álló – csápoló, telefonokat feltartó – közönséggel egy vonalból, emelvény nélkül kell megoldanunk a feladatot.
Ha már korábban említettem a Paradise Lostot, rajtuk legutóbb olyan kevés fény volt, hogy az árokból a tagokat alig ismertem meg, pedig nagy kedvencek, a Dead Daisies pedig imádja teletolni füsttel a színpadot, amitől szintén olyanok lesznek a látásviszonyok, mintha hajnali ködben indulna az ember az erdőbe virágot szedni.
Aztán persze itt vannak azok a klubbulik, ahol nincs árok, és a közönségből kell fotózni. Sosem túl hálás feladat, volt már pár esésem. Egy-egy HC koncert még az árokból is egész veszélyes tud lenni, de imádom a műfajt amúgy meg.
Nekem kihívás amúgy az is, amikor az első 3 szám nagy kedvenc: nem mindig sikerül megállni, hogy ne kezdjek headbangelni az árokban fotózás közben, vagy ne üvöltsem a szöveget. 
De hát a rnr már csak ilyen...
De hát a rnr már csak ilyen...Rockbook: Különböző hangulata van egy fesztiválnak, egy szimpla szabadtéri koncertnek vagy egy klub bulinak. Milyen helyszínen szeretsz a leginkább dolgozni?
M.É.: Természetesen mindegyiket szeretem, és szerencsére mindegyiknek meg lehet találni a maga báját. Talán a fesztiválok a legkevésbé szerencsések fotós szempontól, bár nem lehet azért általánosítani, ráadásul fesztiválozni imádok amúgy meg. A nyári szabadtéri buliknál ugye gyakran az első három szám alatt még világos van, így a fényekkel kevésbé lehet játszani.
Hogy őszinte legyek, kifejezetten szeretem azokat a nagykoncerteket, ahol az első 3 szám után el kell tenni a gépet. Persze csak akkor, ha a fotós körülmények jók, és persze bosszantó, ha mondjuk a koncert közepén vannak extra látványelemek. Azt a részét viszont élvezem, hogy ilyenkor miután letettük a gépet, maximálisan tudom élvezni a koncertet egy jó sörrel a kezemben.
Rockbook: Milyen magazinoknak fotózol?
M.É.: Alapvetően a már említett Zenefórumnak – jó 20 éve –, és a szélesebb, egyéb kulturális területeken is mozgó Kult FM-nek, mindkettőnek szerkesztője/újságírója is vagyok. Alkalmanként amúgy fotóztam már szinte az összes hazai magazinnak, és előfordul az is, hogy együttműködünk más lapokkal, pl. Veletek.
Rockbook: Ha egy portál megkeres, hogy az egyik cikkéhez szüksége lenne pár képre, olyankor mit válaszolsz? Adsz szívesen? Vannak kritériumaid?
M.É.: Nekem nincsenek – az olyan alapvető dolgokat leszámítva, mint a forrás megjelölése –, bezzeg a zenekaroknak/menedzsmentnek! 
Szerencsére vagyunk páran koncertfotósok, akik egy tök jó közösséget alkotunk, különböző magazinoknak dolgozunk, de alap, hogy segítjük egymás munkáját, adunk egymásnak képeket. Én tényleg mindig szívesen adok, a komolyabb nemzetközi produkciók viszont sajnos egyre gyakrabban tiltják szerződésben, hogy az adott, akkreditált magazin mellett máshol is megjelenjenek a fotóink.
Szerencsére vagyunk páran koncertfotósok, akik egy tök jó közösséget alkotunk, különböző magazinoknak dolgozunk, de alap, hogy segítjük egymás munkáját, adunk egymásnak képeket. Én tényleg mindig szívesen adok, a komolyabb nemzetközi produkciók viszont sajnos egyre gyakrabban tiltják szerződésben, hogy az adott, akkreditált magazin mellett máshol is megjelenjenek a fotóink.Rockbook: Vállalsz megrendeléseket, felkéréseket is?
M.É.:Persze!
Rockbook: Milyen érdekes sztorikat, pillanatokat említenél, amiket megéltél?
M.É.: Amikor Münchenben fotóztam a Downt, és váratlanul felhúzott a színpadra fotózni Phil Alselmo, az elég komoly volt. Aztán jó pár évvel később ez megismétlődött a már említett Ugly Kid Joe koncerten, meg egy-két kisebb bulin is, legutóbb azt hiszem a Hajón a Dub Pistolson.
Down (München) - Phil Anselmo-val a színpadon
Emlékezetes a Clawfinger szigetes bulija, amikor elment az áram többször is. Ennek egy részét – meg ahogy Zakk felmászott a póznákra – az árokból éltük át.
Nagy kedvencem a Faith No More, nem gondoltam volna, hogy valaha összeállnak még újra, és lesz lehetőségem fotózni őket, így azért rendesen megremegett a kezem, amikor először lehetőségem nyílt lencsevégre kapni őket a Nova Rockon. A 2010-es KISS is hatalmas élmény volt, ugyan csak két szám alatt fotózhattunk, de tökéletes fényekkel, pózokkal, mindennel, ráadásul a színpad is alacsony, közeli volt. Szintén élményszámba ment, hogy a Puskásban az első komoly koncerten – Red Hot Chili Peppers – ott lehettem fotósként, de jó buli volt ugyanott a Rammstein is, ahol arra a kisszínpadra mehettünk fel fotózni, ahol kb. két perccel korábban még a zenekar állt.
Az elmúlt 20+ évben szerencsére számos nagy kedvencet fotózhattam underground előadóktól kezdve szupersztárokig, mind hatalmas élmény volt, nem is kezdem felsorolni, mert sosem érnék a végére, és még úgy is tuti hogy kimaradna valaki... Arról nem is beszélve, hogy hány olyan hazai csapat van, akiket mindig öröm lencsevégre kapni.
Rockbook: Kedvenc koncertek, események az elmúlt pár évtizedből?
M.É.: Hálás vagyok, hogy egész fiatalon láthattam a Guns N' Rosest a Népstadionban (1992. május 22.), majd pár évvel később ugyanott Jackot is (1996. szeptember 10.), mindkettő hatalmas élmény volt.
Koncertfotósként (eddigi) csúcs az Ozzfest Los Angelesben (illetve akkor épp kétnapos Ozzfest meets Knotfest) volt, hatalmas élmény, hogy ott lehettem fotósként, nem gondoltam volna, hogy ez össze fog jönni. A Whisky a Go Go-ba csak simán vittem magammal gépet, mert ott megengedett, árok nincs. Már az nagy öröm, hogy eljutottam egy ilyen legendás helyre, hát még hogy gépet is vihettem! Vegasban fotózni egy Brant Björk bulit szintén jó móka volt.
Egyébként annyi inger éri az embert pár hét alatt is – főleg a nyári szezonban –, hogy baromi nehéz akár már csak az utóbbi egy évet is összeszedni, nem hogy 20+ év kalandjait, amikből volt bőven.
Guns N' Roses koncert előtt - 31 évvel később... (2023)
Rockbook: Kik azok a zenekarok/előadók, akiket még nem láttál vagy fotóztál, de mindenképp bakancslistás?
M.É.: Láttam már többször – és ott is vannak az abszolút kedvenc koncertélményeim között azok a bulik –, de még sosem fotózhattam a Nine Inch Nailst...szomorú is vagyok, hogy úgy fest, nem ér el hazánkig az idei turnéjuk.
Elton John, Rolling Stones – bár mindkettőt hallottam már élőben amikor a Hyde Parkban léptek fel, igaz csak kintről sajnos. Elton tudom, már visszavonult, de hátha meggondolja magát... Pont ilyen reménytelen fotósként a GN'R, mert sajnos nem engednek helyi fotóst, csak a saját emberüket, vagy az Aerosmith, akik ugye hivatalosan szintén befejezték már a turnézást. Talán még Joe Perry-t sikerülhet elcsípni – hozzá jártam eddig a legközelebb arról a bizonyos bakancslistáról, nem kicsit volt bosszantó a hír, amit már a stadion felé kaptam út közben, hogy elmarad a Hollywood Vampires koncert, amit azért első sorban miatta vártam. Robert Plantet láttam már, de hiába fotózhattam volna a Szigeten, akkora volt a tömeg, hogy nem értem oda, lecsúsztam az első három számról, úgyhogy még ő is bakancslistás.
Pont ilyen reménytelen fotósként a GN'R, mert sajnos nem engednek helyi fotóst, csak a saját emberüket, vagy az Aerosmith, akik ugye hivatalosan szintén befejezték már a turnézást. Talán még Joe Perry-t sikerülhet elcsípni – hozzá jártam eddig a legközelebb arról a bizonyos bakancslistáról, nem kicsit volt bosszantó a hír, amit már a stadion felé kaptam út közben, hogy elmarad a Hollywood Vampires koncert, amit azért első sorban miatta vártam. Robert Plantet láttam már, de hiába fotózhattam volna a Szigeten, akkora volt a tömeg, hogy nem értem oda, lecsúsztam az első három számról, úgyhogy még ő is bakancslistás. Paul McCartney (bár őt pár szám erejéig láthattam a Taylor Hawkins emlékkoncerten), Roger Waters is beengedhetne egyszer, de eddig mindig kiestem a szórásból. Kravitz közelről – egyszer fotózhattam már, de csak a keverőtől, Jane's Addiction – ők minden téren bakancslistások (és persze ott is necces most a szitu sajnos). Alanisnek pedig nagyon örülnék, ha összejönne idén nyáron.
Rockbook: Akiket már nem láthatsz, de mindenképp megnézted volna?
M.É.: Például Freddie-vel a Queen, Led Zeppelin, David Bowie, George Michael, Type O Negative, Dimebag, Chris Cornell,...
Fotósként Scott Weiland.
(Ugyanitt megemlíteném, hogy közben rettentően hálás vagyok, hogy olyan előadókat is megörökíthettem, mint például Lemmy, Vinnie Paul, Taylor Hawkins, Paul Raven, Jeff Hanneman, Keith Flint vagy Geordie Walker, akik már nem lehetnek velünk sajnos.)
Rockbook: Ha valamelyik hobbidról (zenélés-fotózás) le kellene mondanod az egyik javára, mennyire hiányozna a másik? Milyen gyorsan jönne elő az utóbbi hiánya?
Egyértelműen a zenélés az első, a fotózás miatt sose mondanék le a koncertezésről, fordítva igen, persze nem lenne könnyű. De gépet mindig vihetsz magaddal ha fellépni mész (elő is fordult már egy párszor), fotósként viszont elég hülyén néznének rám, ha beállítanék gitárral valamelyik arénába. :D (Bár amúgy kisebb klubokban akad, hogy megkérdezik a bejáratnál, hogy hol hagytam a hangszerem.) A társaság, a fotós banda, meg az egész légkör viszont nagyon tud hiányozni, ha mondjuk pár hét kimarad.
Régen, amikor jobban pörögtek a saját zenekarok, azért jó pár koncertről le kellett mondanom fotósként. Volt, hogy egy fesztiválon – ahol amúgy fotóztam is – a Sepuval játszottunk egy időben, az első szigetes Angelus koncert után meg mire összeszedtem magam meg a cuccokat, lekéstem Iggy Pop elejét, és nem értem be fotózni. A legutóbbi magyar Stones koncertkor is saját bulink volt, ami miatt azért eléggé fáj a szívem, persze nem tudom, mekkora esélyem lett volna bejutni fotózni (főleg akkor még), hogy csak pár példát említsek, ami így hirtelen eszembe jut. De olyan is akadt, hogy újságíróként dolgoztam egy-egy fesztiválon, és amiatt csúsztam le fotózásról.
Rockbook: Szeretsz utazni, ahogy az a közösségi oldalaidról is kiderül. Ilyenkor mennyire éled ki a kattintgatós énedet?
M.É.: Imádok utazni, és persze fotózni is ilyenkor. Sajnos (korábbi balesetemből kifolyólag) a lábam és a derekam is egyre nehezebben bírja, így teljes felszerelést sosem viszek magammal, illetve van, hogy a szálláson kell hogy hagyjam a gépet ezen okokból. Meg azért akkora fanatikus sem vagyok, hogy mindenhova magammal cipeljem, de egyre jobbam élvezem a fotózásnak ezt az ágát is, az meg külön jó érzés, ha másoknak is örömöt tudok szerezni ezekkel a képekkel, vagy meghozom a kedvüket az utazáshoz.
Frigiliana (Spanyolország)
Rockbook: Evezzünk át a zenére egy kicsit! Aki nem tudná, több évtizede gitározol. Sőt! Hobbiszinten dobolsz is. Melyiket mióta űzöd? Milyen zenekarokban fordultál meg?
M.É.: Angelus, Buttercup, Cherry Bomb, Eejit Midget, Powertrip, Vasmacska és a Yümei Yümei többek közt, meg én alapítottam a Bloody Holly-t, de onnan kiléptem aztán. A Yümei Yümei jó barátommal, Nillel közös HC/metal projekt, egy ideje nincs dobosunk, de nem temettük még el a dolgot, sőt, most már jobban rá fogunk feküdni a dobos keresésre – jelentkezők, hajrá! –, mert idén szeretnénk újra koncertezni, a műsor megvan.
–, mert idén szeretnénk újra koncertezni, a műsor megvan. A Buttercup pedig pár éve ilyen félig-meddig aktív: amikor mindenki ráér, és van kedve, akkor próbálunk, koncertezünk, akár dalt is írunk, vagy feldolgozunk egyet, régebben komolyabb projekt volt sok koncerttel, szerepléssel, mostanra viszont igazi szerelemprojekt lett, kötöttségek nélkül.
A dobok mögé mindig is szerettem bekontárkodni kicsit próbákon, egy idő után pedig elkezdtem lejárni külön is gyakorolni. Első sorban a saját ötleteimhez szoktam dobolni, a gitárt, basszusgitárt felveszem otthon előre – erre idén szeretnék is kicsit megint jobban rágyúrni.
Rockbook: Milyen sűrűn koncerteztek? Illetve mikor láthatunk legközelebb a színpadon benneteket?
M.É.: ...nem elég sűrűn, és akkor még finoman fogalmaztam...A következő buli február 22-én lesz Szombathelyen a Buttercuppal, a Nunix és a Manka társaságában. Már nagyon várjuk, főleg, hogy amióta újra együtt zenélünk a csajokkal, vidéki koncertünk még nem volt. Jó lesz felidézni a régi szép turnézós időket. Facebook esemény itt.
Facebook esemény itt.
Rockbook: Ha új bandát hoznál létre, milyen stílusban és milyen zenészekkel dolgoznál szívesen? Egyáltalán van tervben egy saját banda, akikkel sűrűbben felléphetnétek? Vannak ugrásra kész ötleteid, amelyek adott esetben valami hanganyag formájában is megjelenhetnének?
M.É.: Valószínűleg valahol a Powertrip vonalán, vagy azt éleszteném újra, de ilyesmi nincs most tervben. Saját dal viszont egyre több van. Az elmúlt pár évben összehoztam 10-15 olyan számot, amiben én dobolok és játszom a basszust is, de ezek még csak házi demó verziók persze. A dobolás csak hobbi, érzem is, hogy nincs meg bennem hozzá a „Csi” – de nem is baj, ettől még rettentően élvezem, és nagyon ki tud kapcsolni, Ezeket a dalokat nagyon szeretném egyszer valahol felvenni stúdióban, és talán készíteni belőlük egy szólólemezt.
Aztán van még rengeteg egyéb ötlet, félkész dal, igazából már kicsit azért torpantam meg, mert az előzőekkel kellene előrébb lépnem végre már, de persze most is épp itt van előttem egy-két új riff, amit felvettem, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem.
A Yümei-jel is szeretnénk előbb-utóbb rögzíteni most már pár újabb dalt, illetve klipet készíteni hozzájuk. Eddig két dalunk/videónk jelent csak meg, de van még több olyan nóta, amit nagyon szeretünk, és alig várjuk, hogy többen is hallják őket.
Rockbook: Mi lesz a következő koncert, ahol kattan a fényképezőgép?
M.É.: Hétfőn voltam Pantera-n, aztán talán Stick To Your Guns, Pain/The Halo Effect és Deva.
Rockbook: Köszi az interjút!
Évi koncertfotói a Flickr, a régebbiek a Photographic.hu oldalán megtekinthetők.
BP
Fotók: Máté Évi, Vatai Réka Tímea, Török Hajni, Vaczó Gábor
Támogatónk a Nemzeti Kulturális Alap és a Hangfoglaló Program.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
