Till Lindemann rázúdította saját perverz poklát az MVM Dome-ra (koncertbeszámoló) - 2025.12.03., MVM Dome
Till Lindemann, Aesthetic Perfection - 2025.12.03., MVM Dome
Van valami furcsa abban, amikor Till Lindemann kisétál a színpadra nem a Rammstein frontembereként. A hang ugyanaz, a test ugyanaz, a teatralitás is ismerős, azonban mégis felmerül a kérdés: mi szüksége van erre a szólóprojektre? Mit tud itt megmutatni, amit a Rammstein monumentális gépezete nem enged? A tegnapi koncert pedig pont erre adott választ: hogy a szólóprojekt nem ellenpontja a Rammsteinnek, hanem annak szélsőségesebb, betegebb, szexuálisan aberráltabb, néha kényelmetlenebb mutációja.
Mielőtt azonban a lényegi részről értkeznék, álljunk meg egy szóra Aesthetic Perfectionnél, akik megnyitották az estét, az indusztriális pop amerikai képviselői. A mangalány-esztétikát idéző smink, a hiper-stilizált, fura látvány és a poposra csiszolt refrének együtt adták a produkció gerincét. Nekem helyenként talán túlzottan modern, túlzottan szirupos volt, néhol az industrial élt is lekerekítette a pop irányába, de ettől függetlenül egy szórakoztató, energikus, közönségfogó felvezetés volt. Hallgatni otthon valószínűleg nem fogom, élőben viszont működött. Egy olyan zenekar, amit egyszer látni pont elég, és pont jó időben érkezett a bemelegítéshez.
Beszéljünk inkább a lényegről. Esténk főhősének turnéjának címe – Meine Welt – első hallásra ártalmatlan. Egy popelőadó esetében akár személyes vallomást, intimitást is sejtethetne. Till Lindemann esetében azonban ez a két szó inkább iránytű: jelzi, hogy az következik, ami alászállás egy olyan művészi térbe, melyet a groteszk, a testiség, az irónia és az erőszak töltik be. És ez a „világ” nem a Rammstein óriási, kollektív ipari teátruma, hanem valami sokkal személyesebb, intimebb és zavarba ejtőbb.
A Rammsteinben Lindemann csak az egyik fogaskerék – persze a legláthatóbb –, de a zenekar szigorú vizuális és zenei keretei mindig kijelölik, meddig mehet el, milyen formában születhet meg egy dal vagy egy gesztus. A Meine Welt viszont már a címével közli, itt minden az ő szabályai szerint történik. Nem arról van szó, hogy új Lindemann-szín lenne felfedezhető, hanem arról, hogy a régi – a sötét, perverz, néha kifejezetten irodalmi gyökerű Lindemann – teljes hosszában, szűrők nélkül jelenik meg. Így válik a turné egyfajta műteremlátogatássá. Mintha a közönség most beléphetne abba a zavaros, vad, mégis következetesen felépített szimbolikus térbe, ahol Till versei, számai születnek, ahol a groteszk humor és az agresszív teatralitás természetes módon él meg, azonban a test egyszerre válik metaforává és eszközzé az őrületben. A Rammsteinben ezek a rétegek gyakran monumentalizálódnak, ipari gépezetekké, tűzfallá, tankméretű díszletekké. A Meine Welt viszont közelebb húzza a nézőt a forráshoz: kisebb tér – bár az MVM Dome így is hatalmas – , direktebb energia, kevesebb távolság. Itt nem a robbantgatás és a pirózás a lényeg, hanem a nyers, beteg Lindemann-mitológia.
Bármikor Till Lindemann művészetéről gondolkodom, eszembe jut Hermann Nitsch. Nem feltétlen azért, mert ugyanabban az esztétikai hagyományban alkotnának, hanem azért, mert mindkettőjük munkájában ott van az a mélyen testhez kötött, rituális brutalitás. Nitsch orgiasztikus akciófestészete a hús, a vér, a szenvedés és az eksztázis szakrális elegyét teremtette meg, Lindemann pedig ugyanezekkel a motívumokkal dolgozik, csak ő a popkultúra terébe szivárogtatja be a test mint nyers anyag, a vágy mint erőszak, és a humor mint fegyver kémiáját. Saját lírai, mégis brutális képisége valahogy mindig talál egy új repedést az emberi komfortzónán. Ott van például az a friss klip – a Prostitution –, amelyben „megerőszakol” egy vajúdó nőt. Igen, jól olvasta a kedves olvasó: egy vajúdó nőt.
Mégis tudom – és ezt Nitsch is mindig pontosan értette –, hogy a művészetnek nem az a feladata, hogy kényelmes legyen. A provokáció, a tabuk feszegetése, a határok elmozdítása nem öncél, hanem a szabadság gyakorlata. Az a szabadság, amelyben a néző – akarva-akaratlan – szembesül önmagával, a saját erkölcsi burkaival és azok törékenységével.
És akkor kezdődik a színház. A beteg, fenyegető, groteszk, fenomenálisan megrendezett színház. A látványvilág dramaturgiailag felépített, minden jelenet egy-egy önálló, perverz parabola. A színpad egy sztriptízbár, bordélyház és egy hentesüzem között lebeg.
Hogy mindezt szemléltessem, beszéljünk a dagadt sztriptízelő apácákról, akik már a nyitányban világossá teszik, miről is lesz itt szó. Az emberi testek rángása, tánca, csupasz kiszolgáltatottsága olyan, mintha Pasolini statisztái kelnének életre egy kelet-európai technó bordélyban.
Aztán jönnek a szőke sztríptáncos nők, akik a mechanikusan ismétlődő testritmusokat keltik életre: „Sport frei!” – harsogja Lindemann, és a mozdulatok egyszerre válnak pornóvá és katonai parádévá. Ez a kettősség Lindemann egyik legélesebb stiláris fegyvere. Nem beszélve arról, hogy a zenészei is valahol a szexuális tárgy és a zenész között lebegnek: ugyanúgy sztriptíztáncol a billentyűs, mint a tárgyiasított nők Lindemann oldalán. Itt mindenki ugyanannak a groteszk színháznak a része. A kivetítőn közben pulzáló, nagyított vaginák villannak fel, a hús mint absztrakció, a szexualitás mint szimbólum. A képek taszítóak, gusztustalanakok, céljuk pedig rámutatni arra, milyen idegen, milyen furcsa objektummá válik az emberi test, ha elveszik belőle a kontextus és marad a nyers biológia.
A test azonban csak egy a sok vizuális metafora közül: a ráadásban megtörténik például, hogy a dobos szado-mazo szerkóban, latexben és láncokban ül, miközben a seggéből halak potyognak ki. A jelenet egyszerre undorító és megkomponált, egyszerre nevetséges és szakrális. Mintha a hal, mint keresztény szimbólum groteszk újraértelmezése lenne, de lehet, hogy egyszerűen csak Lindemann abszurd humorának csúcspontja. Az egész látványvilág egy gondosan megkoreografált erőszakos revü. A színpadon minden részlet színház: túlzó, eltolt, karikaturisztikus, mégis félelmetesen pontos, és félelmetesen professzionális. Nem beszélve arról, hogy nem érzem, hogy egy sima koncertet figyelnék, ez annál sokkal több ugyanis: egy érett, művészi koncepció.
Mélyen ugyan nem ismertem Lindemann szólómunkásságát, de a koncert alatt világossá vált: ez a projekt nagyon is indokolt. Gyakran hajlamos az ember azt hinni, hogy egy frontember szólója szükségszerűen önismétlés vagy hiúsági kitérő, Lindemann esetében azonban egészen másról van szó. A zenei világ valóban nem tér el radikálisan a Rammstein ipari tónusától: a hang ugyanaz, a vokális karakter ugyanaz, és az egész atmoszféra ismerős. De mégis vannak finom elmozdulások. Itt néhol az elektronikus zene sokkal hangsúlyosabb, a ritmusok pulzálása direktebb, a hangzás egyes pontokon klubosabb, hidegebb, mechanikusabb. A hangszerelés több teret ad a kísérletezésnek, a groteszk pop, az industrial-techno és a kabaré sötét, abszurd árnyalatai is megjelennek. De ami a legfontosabb: ez nem ellenpontozza a Rammsteint, hanem kiegészíti. A kettő nem kioltja egymást, hanem rétegezi.És talán pont ezért működik ennyire jól. Mert nem próbál más lenni, mint ami. Nem akar Rammstein 2.0-ként működni, de nem is menekül el attól, hogy a két világ összefonódik. Inkább azt állítja: ez itt Lindemann kiterjesztett tudata, Rammstein nélkül ugyan más, de nélküle sem lenne teljes.
Nehéz úgy kilépni a Meine Welt koncertjéről, hogy az ember ne érezze: valami egészen rendkívülit látott, hiszen a maga groteszk módján teljesebb képet adott Till Lindemannról, mint bármelyik Rammstein-turné valaha.
És még egy dolog nagyon fontos: ahogy a Rammstein is, úgy ez is mélyen, tagadhatatlanul németnek érződött. Sőt: nagyon keletnémet volt. A panelrengetegek nyomott atmoszférája, a test feletti kontroll hiánya, a cinikus humor, a társadalmi frusztrációk fekete szatírája, mind-mind olyan kulturális rétegek, amelyek Till a saját művészi DNS-éből fakadnak. Gondolok itt az NDK kabaréira, a sötét varieté-színpadokra, a posztszocialista groteszk világára és a rideg, katonás fegyelemre, amely Lindemann teljes esztétikáját áthatja.
A Meine Welt után egy dolog biztos: Till Lindemannnak nemhogy szüksége van szólóprojektre, hanem ez az a hely, ahol végre önmagánál is önmagább lehet, minden szépségével és minden förtelmével együtt.
A koncerten elhangzott dalok:
01. Schweiss
02. Altes Fleisch
03. Golden Shower
04. Sport frei
05. Tanzlehrerin
06. Blut
07. Allesfresser
08. Prostitution
09. Praise Abort
10. Platz Eins
11. Du hast kein Herz
12. Skills in Pills
13. Übers Meer
14. Knebel (rövidített, a bridge-től)
15. Fish On
16. Ich hasse Kinder
(Sajnos a fotózási körülmények nem voltak a legideálisabbak.)
Varga Máté
Fotók: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
