Retúrjegy a pokolba - A Dopelord, és a kelet-európai doom diadala az Instantban (koncertbeszámoló)
Dopelord, Oaken, Warchief, Kingseeker - 2025.12.11., Instant-Fogas komplexum
Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, a doom metal nem más, mint a Black Sabbath örökségének újra és újra elmondott, valamivel sötétebb tónusú története. Nem kell hozzá túl sok: egy extra adag sátán, boszorkányszombat és démonidézés, lehetőleg ZS-re hangolt gitárokkal, vastagon tekert fuzzal és olyan torzítással, amitől a falak is ropogni kezdenek. De hát ki az, aki nem szereti a Black Sabbathot? Pont ez benne a trükk: ez az egész így működik, és nincs is vele semmi baj. A doom metal akkor jó, ha pontosan azt adja, amit ígér: lassú, súlyos, baljós zenét, ami nem akar semmi újat kitalálni, hanem egyszerűen egy retúrjegyes utazásra hív a pokolba. Márpedig a pokolba – állítólag – retúrjeggyel jó menni max. A sátán – ha volt ott egyáltalán – elégedetten bólintott. Ennél nagyobb dicséretet pedig aligha kaphat egy doom koncert. Na, de kezdjük a legelején.
Nem szeretném a balszerencsés csütörtököm részleteivel untatni a kedves olvasót, a történethez azonban hozzátartozik, hogy vidékről Budapestre tartva egy defekt alaposan megnehezítette az utamat. Egy ideig az sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán odaérek-e a Dopelord koncertjére, végül azonban az isteni (?) gondviselés velem volt: Budapestre ugyan már nem hibátlan időzítéssel, de éppen időben érkeztem ahhoz, hogy „csak” az első két előzenekart késsem le. Ezt különösen sajnálom, mert mind a Kingseekerre, mind a Warchiefre kifejezetten kíváncsi lettem volna. A késés miatt élőben most lemaradtam róluk, de annyival azért talán menthető a helyzet, hogy ezennel felhívom a figyelmet erre a két remek zenekara.
A Warchief zenéje leginkább egy kicsit gonoszabb, sötétebb Pantera-párhuzammal írható le: groove-os, húzós riffek, feszes tempók és egy kifejezetten harcias attitűd jellemzi őket. Nem finomkodnak, nem köntörfalaznak. Az a fajta banda, amelyik élőben garantáltan megmozgatja a közönséget.
A Kingseeker ezzel szemben a Weedeater–Bongzilla-féle mocsaras sludge/doom vonalat képviseli: lassú, koszos, súlyos zölden hömpölygő riffek, vastag basszus és THC-szagú fullasztó atmoszféra. Láttam egy felvételt, ahol – minő meglepetés – Weedeater dalokat játszanak, de még milyen jól! Két eltérő irány, két külön karakter, de a közös pont egyértelmű: mindkét zenekar pontosan tudja, mit csinál, és nemzetközi mércével is megállják a helyüket. Ha valaki a hazai underground nehezebb, súlyosabb oldalát keresi, a Warchiefet és a Kingseekert ajánlom figyelmükbe. A felsőbb vagy alsóbb erő legyen rá a tanúm, hogy legközelebb ott leszek a koncertjükön!
Ezután – már a velem kiegészült közönség előtt – következett a szintén hazai Oaken, akiket elsőre nem volt könnyű hova tenni, de pár perc után világossá vált, hogy ez a zene működik. Nem azonnali, nem kézenfekvő, inkább lassan szivárog be az ember alá. A nyers agresszió, a belülről jövő, nyomasztó, tragikus súly és a kiáltástalan düh együttese az, ami leginkább leírja őket. Volt bennük valami elemi, ösztönös erő, ami néhol a Neurosis sötét, apokaliptikus világát idézte meg, máshol pedig a YOB meditatív, mégis súlyos megszólalása ugrott be róluk. Nem riffcentrikus értelemben, hanem hangulatban és lelki tömegben. Ez nem az a zene, amit az ember mosolyogva hallgatgat, inkább az, amit csendben, összeszorított fogakkal visel el: és ez dicséret. Azt hiszem, nem feltétlenül fontos mindent pontos műfaji dobozba kényszeríteni, de érdekes, hogy a Wikipédia oldaluk szerint hardcore punkként vannak címkézve. Amit az Instantban hallottam, az ennél jóval mélyebb, komplexebb és érzelmileg terheltebb volt, inkább egy belső feszültségekből táplálkozó, súlyos zenei élmény, mintsem klasszikus értelemben vett hardcore. Ha egy apró kritikai észrevételem lehet, az talán a vokálokra vonatkozik. Értettem és éreztem a mélyről felszakadó ordítások művészi erejét, mégis voltak pillanatok, amikor számomra egyszerűen nem passzoltak teljesen a zenéhez: helyenként feleslegesnek, sőt enyhén disszonánsnak hatottak. A szerepük ugyanakkor világos és adekvát, a koncepció részeként működnek, én személy szerint talán átgondolnám az arányokat, mert ebben az esetben tényleg igaz lehet, hogy a kevesebb néha több. Mindezek ellenére a produkció megérintett, különösen ebben a decemberi, ködös, rideg időben. Az Oaken zenéje pontosan azt a fajta belső feszültséget és sötét hangulatot hordozza, ami ilyenkor különösen erősen tud hatni az emberre.
A Dopelord koncertje pontosan ott folytatta, ahol a stoner doomnak igazán ereje van: a fizikai jelenlét szintjén. Ez nem az a műfaj, amit intellektuális távolságból, jegyzetelve kell hallgatni, ennek testileg kell hatnia. Itt a basszusnak és a súlyos riffeknek szinte purgatív ereje van, a sátán pedig nem bazári majomkodás, hanem inkább a szabadság szimbóluma. A Dopelord zenéje klubtérben válik igazán érthetővé: ez az a műfaj, amely stadionban vagy akár egy nagyobb fesztiválszínpadon sem tudna ugyanígy működni. Itt, az Instant zárt, sűrű levegőjű terében érzi magát igazán otthon ez a műfaj. Piotr Zin megjelenése – a fekete kesztyű, a csíkos nadrág – egyfajta rituális mester karakterét sugallja. Nem klasszikus értelemben vett frontemberként dominál, hanem vezet: a stoner doom egyik lényegi sajátosságát testesíti meg, miszerint ez a zene nem harsány, hanem hipnotikus. A setlist tudatosan volt felépítve: a Dopelord magabiztosan egyensúlyozott a korai, nyersebb időszak és az újabb, letisztultabb anyagok között, egészen a Magick Rites-ig visszanyúlva. Ez a válogatás nemcsak a rajongói igények kiszolgálása volt, hanem jól kirajzolta a zenekar ívét is, azt, hogy hogyan lett a kezdeti, ösztönös súlyból egy sokkal kontrolláltabb, mégis ugyanilyen nehéz megszólalás. Ebben az ívben vált különösen hangsúlyossá a „Children of the Haze”, amely itt vált igazán közösségi élménnyé. Nem csupán azért, mert könnyen énekelhető, hanem mert kimondja mindazt, amit ez a színtér jelent: kívülállást, lassítást, tudatos elfordulást a folyamatos rohanástól.
A set egyik csúcspontja egyértelműen a „Hail Satan” volt. Paweł Mioduchowski itt egyértelműen arra kérte a közönséget, hogy énekelje vele együtt a refrént, amelynek szövegét a cím alapján senkinek sem kellett magyarázni: Hail Satan. És mi ez, ha nem egyfajta szabadságrítus? Nem provokációként működött, és nem is vallási állásfoglalásként, hanem felszabadító gesztusként. Egy kollektív kiáltásként, amely vallási felekezettől és világnézettől függetlenül az autoritások, elvárások és dogmák ideiglenes felfüggesztéséről szólt. Az Instant közönsége pontosan értette ezt, és örömmel csatlakozott is.
Számomra ez az este azért is volt különösen fontos, mert most láttam először élőben a Dopelordot, pedig már évek óta fájt rájuk a fogam. Régóta ott voltak azon a képzeletbeli listán, és jó érzés volt végre kipipálni, ráadásul úgy, hogy a koncert nemhogy nem okozott csalódást, hanem pontosan azt adta, amit ettől a zenekartól várni lehetett. Egy apró, de fontos kitétel még ide kívánkozik: láthatóan technikai gondok is nehezítették a koncertet, elsősorban a basszus hangosításával lehetett probléma. Nem vagyok hangtechnikus, így nem mennék bele a részletekbe, de az egyértelmű volt, hogy valami nincs rendben. Piotr Zin többször is kommunikált a hangtechnikussal, és az arcán is látszott a frusztráció, de ez egyébként nem hallatszott a produkcióban. Érdekesség még, hogy a szólógitáros ezúttal Piotr Sadza volt egy másik lengyel doom formációból, a Weedpeckerből, mivel Grzegorz Pawłowski frissen lett apuka, így most nem tudta vállalni a turnét. Sadza teljesen szervesen illeszkedett a zenekarba, és ez az átmeneti felállás élőben is működőképesnek bizonyult, ami jól mutatja, mennyire stabil lábakon áll a Dopelord koncertformátuma.
Összességében egy kiváló, sűrű, okkult decemberi doom estét kaptunk, olyat, ami pontosan ilyenkor esik igazán jól: ködben, hidegben, év végi fáradtságban. Nem volt tökéletes, nem is kellett annak lennie, de volt benne súly, közösség, démonok, okkultizmus és bitang riffek. Ha ilyen egy „átlagos” kelet-európai doom koncert, akkor soha rosszabbat. Hajrá kelet-európai zene, hajrá Dopelord!
A koncerten elhangzott dalok:
01. The Chosen One
02. Children of the Haze
03. Hail Satan
04. Addicted to Black Magick
05. The Witching Hour Bell
06. Headless Decapitator
07. Green Plague
08. Reptile Sun
09. Doom Bastards
Varga Máté
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
