Tony Levin: „Július 15-én, a Beat budapesti koncertjén a közönség azt is megkapja, amire talán nem számít”
Számtalan mém született már a basszusgitárosok úgymond másodhegedűs, alárendelt szerepéből, ám ettől függetlenül ebből a (z egyesek szerint) hálátlan szerepből is ki tudtak emelkedni olyan egyéniségek, tehetségek akik ennek ellenére elévülhetetlen érvényt tudtak szerezni önmaguknak. Az egyik legkülöncebb tüske a mélyfrekvencia óceánból Tony Levin, akinek nevéhez ilyen csúcsragadozók köthetőek, mint Peter Gabriel, King Crimson vagy a Liquid Tension Experiment, de keze nyomát hagyta olyan örökségekben is, mint John Lennon, a Yes vagy a Pink Floyd. A Chapman Stick nagykövete, az 5 húros Stingray talán legismertebb arca a jövő hónapban ünnepli a 80. születésnapját, de szemlátomást csak az évszámok pörögnek mögötte: aktivitását 40-50 évvel fiatalabb pályatársai irigyelhetik, kedvességéről és szellemi frissességéről pedig példát vehetnének azok az elégedett kollegák, akik ennek az életműnek csak a szűk töredékét tudhatják a hátuk mögött. A július 15-én Budapesten a BEAT-el (Adrian Belew, Steve Vai, Tony Levin, Danny Carey) fellépő művészt kérdeztük.
Rockbook: Kezdjük a legelején: mi volt az első zenei élményed? Mi volt az a tapasztalat, ami miatt úgy érezted, hogy ezt komolyan szeretnéd csinálni? És hogyan jutottál el végül a basszusgitárhoz?
Tony Levin: Jó kérdés. Fiatalon kezdődött minden. A családom nagyon támogatta a zenét, klasszikus zenét, mert akkoriban az ment – ez nagyon régen volt. És volt egy idősebb bátyám is, Pete aki három évvel idősebb nálam, és ő már előttem is mélyen benne volt a zenében. Szóval sok szempontból az ő nyomdokaiba léptem, bár azért nem teljesen.
Igen, jó zenei képzést kaptam. Nagyon korán kezdtem zongoraleckéket, mert a családom úgy gondolta, hogy ezt kell csinálni. Aztán választottam egy hangszert. Nem is tudom, miért a basszusgitárt választottam. Egyszer megkérdeztem a szüleimet, amikor már idősek voltak, hogy emlékeznek-e rá, miért pont azt választottam, és ők azt mondták, hogy ők is megkérdezték tőlem, és én sem tudtam.
Azért mondom ezt, mert ez egy érdekes dolog. Nagyszerű döntés volt, de soha nem értettem az okát. És most itt vagyok 70 évvel később – és még mindig ugyanazt csinálom, és még mindig élvezem, és még mindig tanulom, hogyan csináljam jobban.
Szóval ez egy nagyon jó döntés volt. Nem mondhatom, hogy „okos voltam”, vagy ilyesmi – egyszerűen csak vonzott az a hangszer: a basszus. Röviden folytatva: klasszikus zenét játszottam, abban voltam benne, és azt akartam, hogy zenekari (orkeszteres) zenész legyek. Szerencsére ezt fiatalon meg is tapasztaltam, de rájöttem, hogy valójában nem ez az, amit igazán akarok. Átmentem a jazzbe, aztán később a rockba – ott vagyok a legboldogabb, bár néha még mindig játszom jazzt. Szóval úgy érzem, én egy rockzenész vagyok, aki jazzt is játszik. A bátyám viszont egy jazz zenész, aki rockot is tud játszani – ez egy finom különbség. És amikor jazzt játszom, ennek tudatában vagyok.
Rockbook: Zenei főiskolán végezted a tanulmányaidat, ami igen intenzív zenei közeg. Mi adott neked akkoriban elég lendületet, hogy ezt az egészet végigcsináld?
T.L.: Az Eastman School of Music-ba jártam Rochesterben, ami egy kizárólag klasszikus zenei iskola volt. És ott két dolgot csináltam. Egyrészt a Rochester Philharmonic zenekarban játszottam, másrészt jazzt hallgattam, és lehetőségem volt együtt játszani Steve Gadd-del, a nagyszerű dobossal, aki ma már világhírű. Ő történetesen az osztálytársam volt, és nem volt senkije, akivel együtt tudott volna koncertezni, szóval egy nagyon szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egy ilyen nagyszerű dobossal játszhattam. És bizonyos értelemben ő csendben mentorált engem abban, hogyan kell ezt a zenét játszani, ami addig nem volt ismerős számomra.
Szóval ez lett az én „képzésem”, mondhatni. És bizonyos értelemben ez még jobb is volt, mint a Berklee, mert volt egy kiváló jazz dobos, akinek nem volt más basszusgitárosa, aki játszott volna vele a koncertjein. Szóval ez nagyon nagy szerencse volt. És mire négy évvel később eljöttem az Eastmanből gyakorlatilag egy jazz zenész lettem, aki tud klasszikus zenét játszani.
Rockbook: Értelek. Az egyik legismertebb Chapman Stick játékos vagy. Emlékszel még, milyen volt az első találkozásod vele? Azonnal „wow” élmény volt, vagy egy ideig inkább kerülgettétek egymást, mire szerelem lett belőle?
T.L.: Jól megfogalmaztad! Éppen most, miközben beszélünk, turnén vagyok egy Stick Men nevű zenekarral, akikkel elég sokat turnézom. Pittsburghben vagyunk, Pennsylvaniában, éppen egy 27 állomásos turné végén, még van pár koncert, mielőtt hazamegyek, és ebben a zenekarban csak a Chapman Stick-et játszom.
Azoknak, akik nem ismerik: a Chapman Stick egy érintéses hangszer, egy úgynevezett „touch style” gitár, ahol egy ujjal játszol, nem kell pengetni, minden ujjal külön húron játszol. És a hangszernek sztereó kimenete van, külön basszus- és gitárhúrokkal, így egy basszus erősítőbe és egy gitár erősítőbe megy egyszerre.
Szóval a ’70-es években, amikor stúdiózenész voltam és sok zenésszel játszottam együtt, egy adott hónapban – nem emlékszem pontosan mikor – több zenésztársam akiket ismertem említették, hogy hallottak egy új hangszerről, amit most találtak fel, és érintéses játékmódon alapul. És hogy miért mondták ezt nekem? Azért, mert én a basszusgitárt is érintéses módon játszottam. Gyakoroltam így – nem is annyira a felvételeken, hanem inkább a felvételek közötti szünetekben – sokat játszottam “hammer-on”, meg ilyen „touch style” dolgokat, szóval azt mondták: „Hé Tony, van itt egy hangszer, amit pont úgy kell játszani, ahogy te már most játszol.” És amikor legközelebb Los Angelesben voltam turnén, elmentem meglátogatni Emmett Chapman-t, aki feltalálta a hangszert. Ő épp nem volt ott, de találkoztam az egyik munkatársával és megvettem a Sticket… gyakorlatilag anélkül, hogy bármit tudtam volna róla. Emlékszem az évre, mert elvittem magammal Peter Gabriel első szólólemezének felvételeire, 1976 nyarán. De addig még alig játszottam rajta és végül nem is játszottam Stick-en azon az albumon, csak magammal vittem a felvételekre.
És aztán fokozatosan kezdtem el használni. Eleinte csak a basszus részét játszottam, mert az is elég nehéz volt. Nem könnyű hangszer, nagyon szokatlan hangolása van, gyakorlatilag „fordítva” van hangolva ahhoz képest, amit megszoktam, és kvintenként van hangolva kvartok helyett. Szóval egy darabig csak így játszottam rajta. Aztán amikor 1981-ben csatlakoztam a King Crimson-hoz, amikor először hallottam Adrian Belew-t, Bill Bruford-ot, és Robert Fripp-et, (akit már ismertem, mert együtt turnéztunk Peter Gabriel-lel) és azt az egyedi játékstílust, amit képviseltek, ránéztem a basszusgitáromra… majd a Stickre, és arra gondoltam: „A Chapman Stick igazán segíteni fog nekem abban, hogy zeneileg beilleszkedjek ebbe a zenekarba, mert ki fog mozdítani abból, ahogyan általában basszuson játszom.” És innentől kezdve a progresszív rock / progresszív zene világában ugyanannyira a Stick felé húztam, mint a basszus felé. Soha nem hagytam abba a basszusgitározást, de a Sticket nagyon hasznosnak találtam, nemcsak a hangja miatt – ami különbözik a basszustól, de nagyon erőteljes – hanem mert kizökkent a megszokott játéksémáimból. Mert annyi éven át ugyanazon a négy húron játszottam, ugyanúgy hangolva… Néha kell egy lökés, hogy új ötletek jöjjenek. Szóval nagyon hasznos volt számomra, más kontextusokban is használtam, de különösen a progresszív rock világában, ahol nagyjából mozgok.
Rockbook: Ahogy én látom, ennek a hangszernek az elsajátítása egy nagyon hosszú és meredek tanulási folyamat, ami az elején nem igazán ad sikerélményt. Mi motivált mégis, hogy kitarts mellette? A kísérletezés vágya volt ez, vagy inkább az, hogy valami teljesen újat csinálj, amit előtted még senki?
T.L.: Jó gondolatok, de valójában a helyzet más volt. Én csak nagyon egyszerű dalokban használtam. És Peter Gabriel-lel turnézva is csak egyetlen dalban játszottam rajta, egy nagyon egyszerű dalban, aminek az a címe, hogy Moribund the Burger Meister – erre konkrétan emlékszem. És nagyon lassan szoktam hozzá. És egyébként nem feltétlenül nehéz hangszer. Van, akinek az, persze, de láttam olyanokat is, akik felvették, és azonnal, rögtön nagyon jól játszottak rajta.
Viszont ha úgy veszed kézbe, mintha gitár lenne, és gitártechnikával akarod játszani, akkor nehéz. Mert valójában inkább egy kicsit zongoraszerű hangszer. Szóval igen, én lassan “vettem fel a ritmust”, és igazából csak 1980 körül kezdtem el a „gitáros oldalát” játszani, illetve 1981-ben, amikor csatlakoztam a King Crimson-hoz.Szóval igen, lehet nehéz, de ugyanakkor nagyon egyszerű is lehet. Valójában egy ujj – egy hang. Ha így nézed, nem is olyan bonyolult. Szóval kitartottam mellette, és fokozatosan, tényleg csak fokozatosan és elég lazán fejlesztettem a technikámat. Persze amikor csatlakoztam a King Crimson-hoz, már komolyabb technikára volt szükségem. És ebben a Stick Men zenekarban is nagyon technikás a zene, sok gyors részt játszunk, és emiatt még mindig elég sokat gyakorlok.
Rockbook: Egy kérdés erejéig még visszatérve a basszusgitárra, egy gyors technikai jellegű, mert sejtem, hogy jó pár zenész fogja olvasni ezt az interjút. Az általad használt Music Man StingRay-nek nagyon jellegzetes hangja van. Mikor volt az a pont, amikor azt mondtad: „ez az én hangszerem”? És nem a Precision Bass vagy a Jazz Bass?
T.L.: Én a Fender Precision Bass-szal kezdtem. Nagyon szerencsés voltam, amikor megvettem, akkoriban még nem voltak drágák. 180 dollárt fizettem érte mint használt hangszerért - akkoriban egyszerűen csak „használt hangszernek” hívtunk, nem volt még olyan, hogy “vintage”. Szóval a ’60-as években vettem egy ’50-es évekbeli Precision Basst, és nem is értettem igazán, mennyire szerencsés vagyok, és hogy milyen nagyszerű hangszer az. Aztán volt egy barátom, Joel de Bartolo, egy kiváló basszusgitáros, aki a nyugati parton játszott, és ő ajánlotta ezt az új hangszert. Azt mondta, hogy Leo Fender kifejlesztett egy másik basszusgitárt – nem feltalált, hanem továbbfejlesztett – aminek erősebb a mélytartománya, mert a felvételek egyre több mélyet igényeltek, amit szerinte a Precision Bass nem adott meg eléggé. Én személy szerint úgy gondolom, hogy ezt bármelyik hangmérnök ki tudta volna egyenlíteni EQ-val, de Joel ezt mondta.És emlékszem a reakciómra, pedig ez nagyon régen volt: azt mondtam, hogy „Tudod mit? Én elégedett vagyok a Precision Bass-szal, maradok ennél.” Aztán ő elküldött nekem egyet. Konkrétan postázott egyet. Annak ellenére, hogy nemet mondtam. És aznap elvittem egy felvételre, és rögtön félretettem a Precision Bass-t. Egyébként ez volt az első a Music Man bass modellek közül – azóta sokat változtattak rajta, erről tudnék mesélni – de akkoriban úgy szólt, hogy szinte teljesen olyan volt, mint egy Fender Precision, viszont ha akartad, több mélyet is tudott adni.
A hangmérnökök nagyon örültek ennek. És akkor azt gondoltam: „Rendben, ez lesz az, amit mostantól viszek magammal”. És az évek során a céget megvette az Ernie Ball, és amit nagyon szeretek bennük: megtartották azt, ami különleges és egyedi volt a hangszerben, és apró fejlesztéseket végeztek rajta. És ezt évről évre folytatták. Például az eredeti modellen nem volt középtartomány-szabályzó, később ezt hozzáadták, és akár le is lehetett tekerni teljesen, mintha nem is lenne, vagy hozzá lehetett adni egy kis közepeket, ami élőben nagyon hasznos tud lenni. Így egyre inkább ehhez a hangszerhez húztam.
Aztán a ’80-as évek végén, ha jól emlékszem, kijöttek egy öthúros verzióval, és én áttértem az öthúrosra,és azóta is ez az, amit a fő hangszeremnek tekintek, vagy „go-to” hangszeremnek. Persze vannak más basszusgitárjaim is, és néha előveszem őket, különösen otthon, amikor felvételt készítek, és minden hangszerem kéznél van. De amikor például Peter Gabriel angliai stúdiójába megyek felvételre, nem tudok sok hangszert magammal vinni, szóval ki kell választanom, hogy melyiket viszem.
Rockbook: És általában a Music Man basszusgitáraidat viszed magaddal?
T.L.: Igen, ez most a fő hangszerem. Van egy öthúrosom, az újabb modell, egy újabb fejlesztésük, könnyebb súlyú lett, és úgy hívják, hogy Music Man StingRay Special. És igazából engem nem érdekelt különösebben a kisebb súly, de amikor egyszer levittem egy próbára – ami ugye sokkal hosszabb, mint egy koncert, mondjuk egy hatórás próba –, akkor azt gondoltam: „na, ez most már az én basszusom”, mert egyszerűen sokkal könnyebb egy könnyebb hangszerrel próbálni. Szóval ez lett a fő hangszerem. És ha fretless (bundnélküli) hangzás kell, akkor viszek fretlesst is, igen, szintén egy Music Mant, de néha – sőt, elég gyakran – viszem az NS Electric Upright Bass-t, ami csodálatosan szól, és már sok éve játszom rajta. Szóval nem csak Music Man basszusokon játszom, de azt el kell mondanom, hogy hosszú évek óta a „go-to” hangszerem egy öthúros Music Man.
A BEAT turnén viszont lesz nálam egy négyhúros basszusgitár, egy Music Man StingRay, amit még a ’80-as években használtam. Ugye a King Crimson ’80-as évekbeli zenéjét játsszuk, és az a hangszer még mindig megvan. Sárgára volt festve, pontosabban a Three of a Perfect Pair borítójának színeire. Szóval számomra hatalmas élmény, hogy ugyanazon a basszusgitáron játszhatom újra. De van tartalék hangszerem is, ami egy ilyen hosszú turnén nagyon fontos, ha bármi történne. Szóval nálam lesz a fő öthúrosom, és talán egy-két dalnál előveszem azt is, csak a változatosság kedvéért, és azért is, hogy meglegyen a mély hangok lehetősége. És természetesen ezen a turnén viszem a Chapman Stick-et is,mert amikor visszahallgattam a ’80-as évek King Crimson anyagait, rájöttem, hogy akkoriban nagyon sokat játszottam Sticken, szóval azokat a darabokat újra azon játszom. És hogy lezárjam a hangszereket: akkoriban egy kicsit szintetizátoron is játszottam, és az még mindig megvan, azon basszus hangokat játszottam, szóval azt is viszem magammal. Tehát amit láthattok a BEAT koncerten: egy négyhúros basszus, egy öthúros basszus, a Stick, és egy basszus-szinti.
Rockbook: Rákanyarodva a BEAT-re: hogyan állt össze a felállás? Volt egy konkrét pillanat, amikor azt érezted, hogy na, ez működni fog?
T.L.: Nos, ez Adrian Belew ötlete volt. Adrian nagyjából hat-hét évvel ezelőtt kezdett ezen gondolkodni, elég régen, hogy újra elővegye azt a zenét, amit szeretett a King Crimson ’80-as korszakából. Nem igazán tudok az ő nevében beszélni, de azt tudom, hogy nagyon szerette azt a zenét, és szeretett volna egy zenekart, amivel eljátszhatja. A King Crimson már nem opció, szóval elég sokáig gondolkodott azon, hogy kik legyenek benne. Azt hiszem, engem kezdettől fogva akart, mert jó barátok vagyunk, és gyakran játszunk együtt, de azon sokat gondolkodott, hogy kik lennének még megfelelőek.
Aztán jött a Covid, és a szervezés is nagyon nehéz, amikor olyan zenészekről van szó, akik sikeresek és elfoglaltak. Például Danny Carey sokat turnézik a Tool-lal, Steve Vai pedig még annál is többet turnézik, ő gyakorlatilag állandóan úton van. Szóval Adrian végül összehozta ezt a felállást. És csak 2024 augusztusában találkoztunk először próbálni. Nem azért volt szükség ennyi időre, hogy megtanuljuk a dalokat, mert jó zenészek vagyunk, el tudtuk játszani a hangokat, hanem azért, hogy lássuk, milyen lesz ez a zenekar együtt. És nagyon meglepődtünk, és izgatottak voltunk – tényleg működött. Szerintem és a többiek szerint is nagyon jó kombináció ez a zenekar, több okból is. Aztán rögtön el is mentünk turnézni, 65 koncertet játszottunk.
Szóval Adrian döntése volt, és nagyon elégedettek vagyunk a felállással.
Rockbook: Miért pont a ’80-as évek anyaga? Mit tud ez a korszak, amit a többi Crimson-éra nem?
T.L.: Ettől a kérdéstől egy kicsit kitérnék, mert – ahogy mondtam – ez Adrian ötlete volt. Ő akarta újra elővenni a ’80-as évek zenéjét. Játszhatnánk akár ’90-es évekbeli dolgokat is, de ő ezt a korszakot akarta. Rengeteg anyag van – három album – és mi szeretnénk ezt újra elővenni, de közben hagyni is, hogy fejlődjön, és azzá váljon, ami ebben a felállásban lenni tud. Jelenleg nincs terv arra, hogy ezen túllépjünk, persze lehetne…
És hogy miért pont ez? Szerintem azért, mert nagyon jó zene, de valójában ez Adrian döntése volt.
Adrian Belew
Rockbook: Az én kedvenc King Crimson lemezem a Thrak, és kicsit szomorú vagyok, hogy abból nem játszotok, de hát ez már csak az én problémám… 
T.L.: Hadd szakítsam meg egy pillanatra a BEAT sztorit, mert el akarok mondani valamit.
A Stick Men zenekarral – tegnap egész nap egy promóvideót forgattunk a következő albumunkhoz, ami júniusban jelenik meg, és a címe: “Let’s Thrak Again”. Te vagy az első akinek ezt elmondom, mert még nem hoztuk nyilvánosságra a címet. És van benne az a bizonyos Thrak-féle ellenritmus, 7 az 5 ellen, amikor ebből építünk fel egy darabot… Szóval a címe “Let’s Thrak Again” lesz, és nagyon izgatottak vagyunk miatta. És ezt nyugodtan nyilvánosságra hozhatod, de eddig titok volt… egészen mostanáig.
Rockbook: Micsoda tökéletes nap erre az interjúra!
T.L.: Haha!
Rockbook: Rendben, szóval milyen érzés ennyi év után újra játszani ezeket a dalokat? Most másképp játszod őket, mint annak idején?
T.L.: Jó kérdés. Először is, ezek közül jó pár dalt az évek során végig játszottam különböző kontextusokban. A Stick Men-ben is játszunk néhány King Crimson dalt, és Adriannel minden nyáron tartunk egy zenei tábort, ahol egy teljes King Crimson koncertet adunk. Szóval nem arról van szó, hogy egyáltalán nem játszottam volna ezeket a dalokat. Viszont ilyen mennyiségben, ilyen sok számot nem játszottam már régóta – van jó pár, amit egyáltalán nem vettem elő az elmúlt években. És természetesen a 2024-es próbák előtt alaposan áttanulmányoztam az anyagot, és volt benne néhány rész, amit elég nehéznek találtam, főleg az ellenritmusokat. Különösen amikor az általam játszott rész és a háttérvokál között van ellenritmus, amikor Adriannel együtt éneklek – na, az kifejezetten trükkös volt. A legtöbb rész technikailag nem volt különösebben nehéz számomra, de érdekes volt újra belemenni. És még egy dolog: azok a magas háttérvokálok, amiket régen énekeltem… nos, némelyiket már nem tudom elénekelni. Szóval – és ezen most nevetek – le kellett vinni őket egy oktávval.
Szóval milyen volt? Érdekes. De az igazság az, hogy ami igazán izgatott, az nem az volt, hogy újra játsszam ezeket a dalokat – bár nagyon jó zenék – hanem az, hogy megnézzük, hova tud ez az egész eljutni ezekkel a zenészekkel. És ők fantasztikus zenészek. Számomra az az igazán kielégítő ebben a zenekarban, nem az, hogy „újrajátszunk” dolgokat, hanem hogy van egy dinamikus, izgalmas csapat a színpadon, akik nagyon jó anyagot játszanak, és ez estéről estére változik. És ugyanúgy, mint a ’80-as években a King Crimson turnékon, nem próbálom reprodukálni azt, amit a lemezen játszottam.Azt próbálom megtalálni, hogy hova tudok eljutni, hogyan tudom jobbá, izgalmasabbá, és minden este egy kicsit mássá tenni a szólamot. Van persze pár kivétel, például az Elephant Talk, ahol nyilván azt kell játszanom, mert különben nem is hangzana úgy, mint az a dal.
Rockbook: Amikor újra előveszitek ezeket a dalokat, inkább meg akarjátok őrizni őket, vagy új kontextusba helyezni?
T.L.: Ennek több fokozata van, és valahol ezen a határvonalon egyensúlyozunk, hogy mennyire legyünk hűek az eredetihez. Szerintem ezt elég jól csináljuk. Beszéljünk például Adrianről: ő nagyjából azt csinálja, amit a ’80-as években – ezeket a szólamokat énekli, elképesztő gitártémákat játszik, a szólói persze minden este mások. Steve Vai azt a kihívást kapta, hogy Robert Fripp szólamait játssza, de azt szerettük volna – és ő is – hogy Steve Vai legyen, amikor ezeket játssza, ne pedig Robert Frippet próbálja lemásolni. És ezt remekül megoldotta. Danny Carey pedig gyakorlatilag Bill Bruford rajongóként nőtt fel, szóval ismerte a szólamokat. Érdekes volt számomra, hogy az elején, a próbákon elég közel maradt Bill eredeti játékához. (Bár fontos megjegyezni, hogy Bill szólamai sem voltak soha teljesen fixek, estéről estére változtak.) Aztán 5–10 koncert után Danny egyre inkább „Danny lett”, és elkezdett olyan dolgokat beletenni, amik számomra – basszusgitárosként – teljesen lehengerlőek. Szeretem azt mondani, hogy minden este „seggbe rúg” és arra kényszerít, hogy tartsam vele a lépést, hogy én is ugyanolyan kreatív és szabad legyek a szólamomban, mint ő. Mert bármikor képes valami teljesen váratlan, izgalmas dolgot csinálni egy adott ponton a dalban. Én ezt inspirációnak élem meg. És pontosan ezért vagyok ennyire boldog ezen a turnén, és ezért ad zeneileg ennyit nekem – nem azért, mert „nagyszerű ’80-as évekbeli zenét játszunk”, hanem mert ez a konkrét felállás nagyon jól működik együtt a színpadon. És egyébként szerintem a közönség is érzi ezt.
és arra kényszerít, hogy tartsam vele a lépést, hogy én is ugyanolyan kreatív és szabad legyek a szólamomban, mint ő. Mert bármikor képes valami teljesen váratlan, izgalmas dolgot csinálni egy adott ponton a dalban. Én ezt inspirációnak élem meg. És pontosan ezért vagyok ennyire boldog ezen a turnén, és ezért ad zeneileg ennyit nekem – nem azért, mert „nagyszerű ’80-as évekbeli zenét játszunk”, hanem mert ez a konkrét felállás nagyon jól működik együtt a színpadon. És egyébként szerintem a közönség is érzi ezt.Sok koncertet adtunk már, és a közönség nemcsak a zenét élvezi, hanem azt is, ahogy mi együtt működünk. Nem próbáljuk ezt külön mutatni, de ott van – és látszik.
Rockbook: A „Discipline-korszak” zenéje erősen strukturált és matematikai jellegű. Számodra ez inkább intellektuális zene, vagy inkább érzelmi?
T.L.: Nagyon jó kérdés. Amikor 1981-ben ezt írtuk, Dorset-ben voltunk ami egy nagyon csendes, vidéki része volt Angliának. Ez a kérdés akkor is felmerült – nem beszéltük ki külön, de bennem megjelent, mert ahogy mondod, ez a zene nagyon „matematikai”.
Megpróbálom elmondani, mit próbáltam csinálni zeneileg, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerül: Én próbáltam „kijönni a matematikából”. Jól megy a matek és jól olvasok kottát, és a bonyolult ütemeket is kezelem. De próbáltam ebből kilépni. És azt érzem, hogy az egésznek a mögöttes ritmusát próbáltam „testtel érezni”. Nem sok embert látsz táncolni egy King Crimson koncerten – és ez teljesen rendben van. Amikor azt mondom, hogy „a testemmel próbálom érezni a zenét”, nem azt értem, hogy ténylegesen táncolok. Soha nem gondolkodtam ezen így korábban, szóval lehet, hogy most kicsit nehezen találom a szavakat. De inkább az egész ritmusmintát próbálom érezni, nem annak a matematikai részleteit. És erre próbálok ráerősíteni a basszusjátékommal. Valahogy… tudom érdekesen hangzik, ahogy mondom, de ez az, amit próbálok csinálni. És azt hiszem, ez azt jelenti, hogy végső soron egy kicsit „hátrébb lépek” a matematikától és a komplexitástól, még akkor is, ha amúgy képes vagyok rá. Inkább egyfajta “földeltebb”, érzést próbálok közvetíteni.
Rockbook: Mit keres ma a közönség ezekben a dalokban? A múltat? Technikai virtuozitást? Vagy érzelmi kapaszkodót?
T.L.: Természetesen nem tudom, mit akar a közönség. Mindenki a saját történetével és elvárásaival jön a koncertre. Lehet, hogy valaki még soha nem hallotta a King Crimson zenekart. Lehet, hogy csak azért jött, mert az apja szereti. Lehet, hogy valaki minden egyes hangot ismer, és észreveszi, ha egyetlen hang is más. És lehet, hogy valaki szereti, valaki pedig nem. Szóval nem próbálom kitalálni, mit érez a közönség, vagy mit hoz magával a koncertre. Ami viszont nekünk fontos a színpadon, az az, hogy a közönség nyitott legyen arra, amit csinálunk. És ha tetszik nekik – és szinte mindig tetszik – akkor az egy különleges este lesz számukra is, és számunkra is.
Vannak olyan „varázslatos esték”, amikor éjszakáról éjszakára turnézol, és egyszer csak történik valami, nem tudod miért, és egy adott dal azon az estén jobb lesz, mint valaha volt. És ilyenkor a közönség egy része azt gondolja: „ez életem egyik legjobb koncertje volt”. Ez nagyon különleges. És hozzáteszem: sokat fotózok is. És számomra ennek az egyik legértékesebb része, amikor a koncert végén – vagy akár közben – meg tudom örökíteni a közönséget. Akár azért, hogy megosszam online, akár a fotókönyveimben, amiket néhány évente kiadok,hogy megmutassam, mennyire élő és izgalmas a közönség valójában, és hogy ez hogyan hat ránk a színpadon. És amikor ezt képen látod, akkor nem is kell szavakkal elmondani. Szóval ezeket szeretem megosztani. És ez jut eszembe arról, hogy van egy fotókönyvem, amit újranyomtatok a turnéra, a címe: The Book of Beat, ami az első két év turnéfotóit tartalmazza.
Rockbook: Nem paradoxon egy kísérletező zenekar zenéjét „újraalkotni”?
T.L.: De. Nagyon jól megfogalmaztad. Ilyen módon még soha nem gondoltam rá, de valóban paradoxon. Mert a zenekar alapvetően nem akarta ugyanazt csinálni egyetlen alkalommal sem – ez volt tulajdonképpen a zenekar definíciója. És élőben amúgy is sokat változott minden. Szóval igen, ez egy paradoxon. De valójában nem is próbáljuk az egész zenekart újra reprodukálni. Inkább azt csináljuk, hogy átvesszük az anyagot, és aztán hagyjuk, hogy ez a zenekar vigye tovább, ahova ő akarja.
Rockbook: Szerinted ez a projekt inkább egy tisztelgés, egy rossz kifejezéssel élve “tribute” vagy inkább egy új fejezet?
T.L.: Határozottan nem egy tribute. Ha valaha is úgy hozták volna fel, hogy ez egy King Crimson tribute zenekar, akkor azt mondtam volna: nem vállalom. Nem is foglalkoznék ilyesmivel. Egy tribute zenekar az, ami minden egyes hangot megtanul, ugyanazzal a hangzással, ugyanazzal mindennel. Na, ez nem az, ahol mi vagyunk. És…Tudod, a koncert elején, már egy percen belül, az ember azt mondja: „oké, ez King Crimson zene”, de közben rögtön látod, hogy ezek a zenészek valami egészen mások.
Rockbook: Kaptatok valami visszajelzést Robert Fripp-től?
T.L.: Adrian amikor véglegesítette a felállást, felhívta Robertet, hogy megkérdezze, mit gondol róla. Én ebben őszintén nem vettem részt, és valószínűleg eszembe sem jutott volna, hogy Robertet meg kellene kérdezni. De Robert „áldását adta” a dologra. És ami még érdekesebb: Robert maga találta ki a nevet is. Ő javasolta Adrian-nek, hogy nevezze el ezt Beat-nek. Szóval nemcsak hogy áldását adta rá, hanem ő adta a nevét is a projektnek.
Rockbook: És egy utolsó kérdés: Budapesten fogtok fellépni a Barba Negra színpadán július 15-én. Ha egy dolgot ki kellene emelned, mi lenne az? Valami, amire a közönség talán nem számít, de biztosan megkapja.
T.L.: Ó, ez nagyon jó kérdés. Először is, nagyon örülök, hogy visszatérhetek Budapestre. Ezen a turnén nincs sok időnk arra, hogy igazán élvezzük azokat a helyeket, ahol vagyunk, de már az is öröm lesz, hogy egy napot ott tölthetünk. Már jártam ott néhányszor. És hogy mit fognak kapni, amire nem számítanak… Azt hiszem, hogy amikor eljönnek erre a koncertre – amit akár „komoly zenének” is lehetne nevezni, a King Crimson ’80-as éveinek zenéjére – akkor látni fogják, hogy ebben a zenében rengeteg szórakozás is van. A zenekar is élvezi, amit csinál. Komolyak vagyunk a technikai értelemben, abban, hogy el tudjuk játszani ezt a zenét, de közben rengeteg benne a játékosság is. És ezt szerintem a közönség is velünk fogja együtt élvezni. Szóval ha van meglepetés, akkor ez az.
Rockbook: Köszönjük az interjút! Találkozunk július 15-én a Barba Negrában!
Csángó Kornél
A budapest koncertre jegyek a www.livenation.hu, a www.funcode.hu és a www.rock1.hu oldalakon kaphatók. Facebook-esemény itt.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
