Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Van ami rock and roll és van, ami nem.” - ColorStar: Solarize (2014) lemezkritika

„Minden egyformán popzene” - summázta a (zenei) világról szerzett tapasztalatait, hangulatát, életérzését az Európa Kiadó, első nagylemezének megjelenésekor (Popzene, 1987). A ColorStar kb. egy évtizeddel később kezdte el színezni a magyar palettát, mégsem véletlen az asszociáció. A „robbanós” tévé zenekara ugyanis két, egymástól majdhogynem élesen elválasztható korszakot tudhat maga mögött. Az egyik a Korai Örömre hajazó első két lemez anyaga, a másik pedig az összes többi utána következőké, a 2014. decemberében piacra került Solarize-ét is beleértve.

Az előbbire szó szívvel gondolok: megelőzték vele a saját korukat, elsősorban klubkoncerteken aratva emlékezetes sikereket. Ki tudja. Ha kitartanak a srácok emellett a stílus mellett és futnak tovább a KÖ nyomdokain, mára azt mondhatnánk: mainstream divatzenét játszanak, szerencsés esetben a rádiókban és élőben többezres tábor előtt is. Mindez azonban hipotézis, hiszen nem így alakult a történetük.

Stílust váltottak, minden bizonnyal a vágyott népszerűség megszerzése érdekében. (Annak megítélését, hogy ez mennyire sikerült mindez, rátok bízom.) Mindez nagyjából annyit jelent, hogy az elektronikus muzsikából majdhogynem elfogyott az egzotikum és a pszichedelia. Előtérbe kerültek a diszkóritmusok, a számok jó része kiüresedett: megrekedt a monotónia zártságában.

 


Sikerülhet-e vajon valamikor úgy összebékíteni, szintetizálni a két korszakot, ahogyan az például az East esetében eredményesen megtörtént? Véleményem szerint nehezen: túl mély köztük a szakadék. Kinevelt-e a mára szinte teljesen kicserélődött csapat új közönséget önmaga számára? Nem tudom. Nagy, de szintúgy megválaszolhatatlan kérdés, hogy a friss – immár teljesen  vokális - lemezanyag mennyire alkalmas erre. Azt tudom csak elmondani, hogy számomra miféle élményt nyújtott.

Na jó, élményről beszélni túlzás, de a nyitó Dreamin' Alone változatos elektro-technója határozottan élvezhető. Maradt benne valami dög a „régi világból”, amelyet az első két album képviselt. Ez a CD leghosszabb darabja – szerencsére. Tetszik a folytatás: a kissé fátyolos, már-már rádióbarát Drops of Tears is. A többi szám azonban – talán a maga viszonylagos egyszerűsége folytán - nem igazán volt képes magával ragadni. Pedig vendégzenészeket is hívtak a srácok a felvételekre (indiai diszkót alakítva ki például – virtuálisan persze), mégsem rágtam a körmöm az izgalomtól.

Ha Európa Kiadó-idézettel kezdtem az írást, hadd fejezzem be egy URH-sorral: „Van ami rock and roll és van, ami nem.” Nos, ez a lemez számomra a „(majd)nem” kategóriát képezi! Már nem rock, de még nem techno. Talán valami ColorStar?

 


Olasz

Címkék: 
colorStar