Nem tudnék még egy olyan különleges tehetséget mondani a kortárs blues-rock szerzők közül, mint a 37 éves Joe Bonamassa. Ez a srác hihetetlen egyediséggel, kicsit paradox módon megfogalmazva: mértéktelen tisztasággal, megállíthatatlanul tör előre, és nyomja a koszos blues-ból táplálkozó rockzenéjét. A mindig szerény és barátságos Bonamassa 14 éve került a pályára, és idén már a 11. nagylemezét adta ki, ”Different Shades Of Blue” címmel.

Tekintsük meg akkor a lemezt. Van itt minden, mint a búcsúban! Joe nem töketlenkedett, a lemez amolyan introjának Jimi Hendrix ’Hey Baby’ című dalát – csúnya lenne azt mondani, hogy dolgozta fel – inkább a saját ízlésére formálta. Hallható rajta a fehér strato-s gitáristen jellegzetes játéka, viszont az is, hogy ezt most Joe Bonamassa játssza.
 

Az ezt követő ’Oh Beautiful!’ már inkább a fiatal gitáros sajátos világát idézi. A hangulatváltások, a virga szólók, a néhol mélyről üvöltő, néha magasan sikító Les Paul balladája ez. Persze nem csak egy kultikus hangszerre építette az albumot az amúgy több száz darabbal rendelkező gitáros. A harmadik, ’Love Aint a Love Song’ tipikus stratocasteres, funkysabb, fúvósokkal megtűzdelt, kellemes ritmusos dal lett. A ’Living On The Moon’-ban maradunk a ritmusoknál és a fúvósoknál, a gitáros hangzása viszont eléggé a ZZ Top-os Billy Gibbons-ra emlékeztet. Az ezt követő ’Heartache Follows Wherever I Go’-ban marad a piszkos kemény hangzás mégis kicsit szomorúbb szívszaggató blues-os lett.

A címadó dal mellett a ’Never Give All Your Heart’ a kedvencem, melynek első hallgatásánál azt mondtam: „Emberünk kicsit sem hallgatott sok Free-t!”. Rettenetesen hasonlít a játéka Paul Kossoff-éra. A lemez címadó dalára tudnám azt mondani, hogy tipikus Bonamassa-s nóta. Nagyon tetszik az ének dallama, mind a refrén, mind a verse alatt. A zenei aláfestés is zseniális szabályosan sír a gitár a kezében.
 

A ’Get Back My Tomorrow’-nál az jutott eszembe, hogy ez az a tipikus darab, amikor összegyűlik egy halom blues gitáros és hosszú perces improvizációkkal lepik meg a színpad előtt felsorakozó közönséget. A ’Trouble Town’ egy ízig-vérig soul sláger, ahol a fúvósszekció lép előtérbe, de van itt slide-gitár és erős döggel megáldott elektromos gityó is.  A befejező dal, a ’So, What Would I Do’ egy szomorú ballada, ahol az éneket egy szál zongora kíséri. Szép szám, de akik olvastak már tőlem kritikát, azok tudják, hogy véleményem szerint egy lemezt nem szabad egy visszafogott érzelmes dallal lezárni. Főleg nem egy ilyen energiákkal, döggel telerakott csodálatos albumot.

9,5-t adok Bonamassa bácsinak. Elkápráztatott. Nagyon tetszik a ”Different Shades of Blue” mind a 11 dala. Hozta a hozzá fűzött előzetes elvárásaimat, talán még felül is múlta őket. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Ez a srác egy zseni. A rocktörténelem különböző korszakaiból inspirálódott, és egy nagyon színes zenei egyveleget rakott elénk.

 
Mocsok