Varázsgombás gyros egy kis déli olajjal: Clutch, 1000mods, Bokassa koncertbeszámoló – 2025.12.05., Barba Negra
Clutch, 1000mods, Bokassa – 2025.12.05., Barba Negra
Vannak esték, amikor az ember csak áll, néz körbe, és azt érzi: na, így kell ennek szólnia. Ez így most jó. Ezúttal valahogy minden összejött: a Barba Negra végre hibátlanul szólt, a zenekarok odatették magukat, és a harmadik 1000mods-koncertem – minden meglepetésemre – simán a legjobb volt eddig. És akkor a Clutchról még nem is beszéltem.
Kissé féltem, mi fog történni ezen az estén. Még mindig a keddi Lindemann-koncert katarzisának hatása alatt voltam, és ilyenkor általában napokig nem szeretek újra koncertre menni, nehogy az új élmény felülírja az előzőt. Valahogy mindig ott van bennem a félelem, hogy ha túlságosan gyorsan megyek vissza egy másik zenei térbe, akkor az előző este atmoszférája szétesik, elpárolog, mint valami rosszul lezárt parfüm. Én pedig még mindig teljesen el voltam veszve abban az ipari gitárriffekkel és fémesen zakatoló dobokkal megtöltött világba. A német nyelv kemény mássalhangzói még ott zörögtek a fejemben, a képi világ nyers brutalitása még bennem maradt, és az egésznek volt egy olyan utórezgése, amit nem szerettem volna túl hamar elengedni. Ezért is tartottam attól, hogyan fogok reagálni most egy stoneresebb, lazább estére. Mi van, ha a desert rock napégette lebegése és a texasi olajszagú southern groove-rock egyszerűen nem találja a helyét a fejemben a még mindig tomboló, technokrata német pokol mellett? Mi van, ha a 1000mods és a Clutch egyszerűen csak lecsúszik ezen a hullámon, és nem tudnak áttörni rajtam? De aztán… nem ez történt. Sőt. A Barba Negrában olyan este kerekedett, ami minden félelmemet kisöpörte, és ami miatt az ember végül hálás, hogy mégis elindult otthonról.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Haladjunk csak sorjában. Az est nyitányaként a norvég Bokassa olyan volt, mintha a Queens of the Stone Age, a Mastodon és egy punkos, kicsit harapós skandináv rockzenekar egy padon felejtett gyereke lenne: gyors, húzós, dallamos és tisztességesen megküldött. Jó zenekar, de még annál is jobb koncertzenekar, és az este elején pontosan úgy működtek, mint egy defibrillátor: ráállították a szívritmusomat a stoner-rockra. „They served their purpose” – ahogy az angol mondaná.
Következett a 1000mods, akikkel kapcsolatban előre le kell szögeznem: teljesen elfogult vagyok. Egyrészt erősen hellenofil vagyok, éltem is Görögországban, szeretem a nyelvet, a kultúrát, a mentalitást, és valahogy ösztönösen mindenre felfigyelek, ami onnan érkezik. Másrészt a görög rockszíntér az elmúlt húsz évben tényleg Európa egyik legerősebbjévé vált, tele elképesztően jó zenekarokkal, kreatív energiával és olyan hangzással, ami egyszerre tiszteletadás a desert rock hagyományainak és mégis sajátos, balkáni karakterrel átitatott világ.
És ahogy már a bevezetőben is említettem: ez volt eddig a kedvenc 1000mods-koncertem. Minden tökéletesen szólt, az energia letaglózott, és olyan elementáris erővel csapott arcon a zenekar, hogy egy másodpercre sem volt kérdés, miért szeretem annyira ezt a műfajt. Ez az a pillanat, amikor az ember fejben már egy poros Cadillac volánja mögött ül valahol Palm Desert környékén – vagy ha már náluk tartunk, Kréta kopár dombjai között –, és egyszerűen minden rendben van a világban.
Egyébként vicces, mert ezt a kritikát eddig végig Rammstein zenéket hallgatva írtam, de ahogy ezt a mondatot leütöttem, automatikusan átkattintottam 1000mods-ra. Valahogy így működik ez: az élmény visszahívja magát. Sajnáltam is, hogy ezúttal – a Clutch miatt teljesen érthető módon – csak egy rövidebb ízelítőt kapott belőlük a Barba Negra közönsége. De ettől még egyértelmű: a 1000mods nemcsak a legjobb görög stoner zenekar, hanem simán a világ egyik legjobbja is.
Folytassuk a Clutch-csal. A koncertet a The Mob Goes Wild indította, és ennél jobb kezdés nem kell. A dal első ütemnél beránt mindenkit a Clutch-univerzumba: mocskosul groove-os, déli, ráadásul tökéletesen passzol ahhoz a bluesos, olajfúrótorony-energiához, ami miatt oly’ sokan bírják ezt a zenekart. Neil Fallon úgy lépett ki a színpadra, mintha egy texasi adventista igehirdetésen készülne felgyújtani a tömeget, és végül tulajdonképpen pontosan ezt is tette. Szeretem az olyan frontembereket, akik ennyire természetesen, ennyire ösztönösen uralják a teret. Fallon tényleg úgy beszél és úgy mozog, mint valami déli prédikátor, még talán picit úgy is néz ki. Nem az a klasszikus rocksztár fazon, na. De ez ebben az esetben előny!
A Subtle Hustle és a Firebirds! alatt kezdett igazán kikristályosodni, mennyire különleges ez a zenekar élőben: déli, groove-os, helyenként egészen pszichedelikus sodrású rockzenét játszanak, ami nem is igazán harsánysággal, hanem lendülettel kapja el az embert. A Crucial Velocity alatt már egyértelmű volt, hogy a Clutch tényleg a világ egyik legjobb koncertzenekara, mindent pontosan a helyére tesznek, miközben az egész mégis laza tud maradni.
Aztán jött az este egyik csúcspontja, a X-Ray Visions, ami valószínűleg az egyik legjobb modern Clutch-szám, egyszerűen nem lehet kivédeni. Fallon itt volt talán a legjobb az egész este folyamá: teátrális, humoros, mégis karizmatikus. A közönség szétszedte a termet.
És beszéljünk a Spacegrassról, mert az tényleg egy külön bolygón zajlott. Élőben ez a szám olyan, mintha valaki véletlenül (direkt) a kezedbe nyomott volna pár gramm gombát, te meg véletlenül (direkt) megeszed és hát konstatálod, hogy „jól van, akkor nézzük meg, merre van az Androméda-köd.” A fények visszafogottan pulzáltak, a zenekar hipnotikusan játszott, Neil Fallon pedig úgy mesélte a dal fura űrutazós történetét, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A koncert közepétől egyébként egyre inkább az volt az érzésem, hogy hiába nincs teltház – és valóban nem volt az – a jelenlévők lelkesedése simán kitöltötte a teret. Kulturált, jófej közönség gyűlt össze, akik pontosan tudták, mit néznek, és minden pillanatért őszintén hálásak voltak. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Clutch nagyon jó benyomást szerzett rólunk.
A Nosferatu Madre, a The Regulator és az A Quick Death in Texas alatt a zenekar tovább mélyítette azt a súlyos, de mégis táncolható, déli blues-rockos világot, ami annyira jellemző a zenakarra. A ráadásra pedig két olyan szám érkezett, amelyek nélkül valószínűleg senki nem engedte volna le őket a színpadról: az Electric Worry és a Burning Beard.
Őszintén: tinédzser korom óta szeretem ezt a zenét, a Clutch pedig hosszú ideig afféle távoli, mitikus zenekar maradt nekem, akiket valahogy soha nem sikerült elcsípni élőben. Most először láttam őket, és hát… abszolút nem volt csalódás. Sőt. Pontosan azt kaptam, amit reméltem.
A beszámoló végére – ahogy leírom most az utolsó mondatokat – azon kaptam magam, hogy már nem 1000mods szól, nem is Till Lindemann vagy a Rammstein dübörög a háttérben, hanem a Clutch. És nem azért, hogy írás közben jobban rá tudjak hangolódni, hanem mert egyszerűen jó érzés volt visszalépni még egy kicsit abba az élménybe, amit a koncert adott. Egy picit újra ott lenni: füllel, fejjel, érzésben. És azt hiszem, végső soron ezért járunk koncertekre.
A koncerten elhangzott dalok:
01. The Mob Goes Wild
02. Earth Rocker
03. Subtle Hustle
04. X-Ray Visions
05. Firebirds!
06. Slaughter Beach
07. Crucial Velocity
08. Escape From the Prison Planet
09. Spacegrass
10. Nosferatu Madre
11. Walking in the Great Shining Path of Monster Trucks
12. Mice and Gods
13. The Streets Are His
14. The Regulator
15. A Quick Death in Texas
16. The Wolf Man Kindly Requests…
Ráadás:
17. Electric Worry
18. Burning Beard
Varga Máté
Fotók: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
