Bejelentkezés

x
Search & Filters

Végre ismét régi fényében ragyog a Running Wild: Rapid Foray (2016) lemezkritika

Jóllehet, a Running Wild nem volt arra képes, hogy nyolcvanas években megalkotott "brand"-jét az Accepthez hasonlóan az új évezredre is átmentse – sőt, nem hiszem, hogy a fiatalok körében az elmúlt 15 évben tudott volna új híveket toborozni –, zenei érdemei a színtéren elévülhetetlenek. A mára már inkább csak Rolf Kasparek és alkalmi kísérőbandájaként létező csapat – és itt kénytelen vagyok visszautalni Sabaton kritikámra – ugyanazt a bevezető szerepet töltötte be 30 évvel ezelőtt, mint a jelenlegi New Wave Of Europian Heavy Metal (NWOEHM) gárdája. Megfelelő, a kamaszok és fiatalok azonosulására alkalmas image, fogós dallamok, a csapatépítő technikák mára már tankönyv példázatú megmozdulásai, látványos színpadi show: minden adott volt, hogy a Running Wild olyan dinoszaurusz bandává váljon, amiről az embereknek a tisztelet és nem az evolúciós zsákutca jut az eszébe.

Sajnos a zenekar karrierének megtorpanását paradox módon éppen a hajtómotor, vagyis a főnök, Kasparek hajthatatlan természete okozta, aki Malmsteenhoz hasonlóan úgy gondolja, a zenekari kreativitás egyenlő a főnök akaratának teljes elfogadásával, egyébként meg csak akadályozza a munkát. Az nem vitás, hogy Rolf tehetséges muzsikus és zeneszerző, de egoista természete nem engedte meglátni azt, amit a vak is láthatott – helyesebben a süket is hallhatott: vagyis az újabb és újabb albumok színvonalának meredek lejtmenetét, és a tovasuhanó évek megváltozott igényeinek természetét. Pedig volt olyan időszaka, amire – persze nem a mai értelemben –, még némi progresszív jelleg is rásüthető: a "Death Or Glory"-val például évekkel előzte meg a történelmi koncept témájú, epikus heavy metal csapatokat, és az is igaz, hogy a kilencvenes évek grunge-érájában sem húzta le a dicső Roger-lobogót.

Kasparek persze maga is érezte, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné, ezért pár évvel ezelőtt feloszlatta a csapatot – mondhatnám azt is, hogy saját magát, de ez nem egy hentelős horror-sztori –, ám a kalózszív pár hónap után ismét a színtérre űzte a veterán harcost. A visszatérés nem ment zökkenőmentesen, a 2012-es és 2013-as albumok azt hitették el az emberrel, hogy Kasparek kalózjelmezét a faláb mellett egy fafüllel egészítette ki – legalábbis a két produkció vérszegény hangzása, és a dalok iránytévesztett jellege – a "Shadowmaker" valami elfuserált hard rock lemez lett, a "Resilient"-ről pedig jobb nem is beszélni – erre engedett következtetni.

Kasparek azonban volt olyan makacs, hogy ne adja fel, és jóllehet egészségügyi problémái hátráltatták a munkát, három év múlva csak elkészült a "Resilient" folytatásának beharangozott új album. Szerencsére a folytatás nem a minőség vérszegény voltára vonatkozik: véleményem szerint a "The Brotherhood" óta nem készült ennyire összeszedett és a Running Wild pozitív erényeit kidomborító lemez, annyival kiegészítve, hogy a hangzás még mindig ósdi, és a dobos továbbra is három chipből tanult a hangszerén játszani. Azt nem mondom, hogy nem került fel pár töltelék nóta, de a jellegzetes, kaspareki harcias és lelkesítő elemek végre ismét régi fényükben ragyognak, csak az a baj, hogy ez ma már kevés. Mert hiába is sikerült a régi sztenderdeknek megfelelő albumot készíteni, ha ezek fölött már eljárt az idő, és így ez csak annyira elég, hogy a mai negyvenes korosztály lelkében felébresszen némi nosztalgikus érzést. Nem tudok mást írni, hiába is szeretnék, a tanítványok és forrásmerítők – lásd és halld a NWOEHM csapatait – jobban ismerik, és alakítják a célcsoport ízlését, amihez megvan az az eszköztár is, mellyel Kasparek nem rendelkezhet, hiszen egy-vagy kétszemélyes zenekarként nehéz lenne a ma már elvárt bombasztikus vagy "zenei CGI" jelleget produkálni. Ezek nélkül pedig, úgy érzem, ez a hajó elment, bár nyomát még sokáig meg fogják őrizni a hullámok.

 

 

Garael

Forrás: Dionysos Rising