Bejelentkezés

x
Search & Filters

Clash, The

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1976 - 1986

További képek

Biográfia: 

1976 április elsején Joe Strummer gondolt egyet és elhatározta, feloszlatja zenekarát, az első kislemezének megjelenése előtt álló 101'ers-t. Aznap este ugyanis egy bizonyos The Sex Pistols társaságában léptek fel, Joe pedig megérezvén az új idők szelét, rögtön tudta, neki most punkzenekart kell alakítania.

Eközben London egy másik részében a hasonló felismeréstől vezérelt Mick Jones próbálta London SS nevű zenekarát a punk irányába terelni. Kezdetben a későbbi Generation X és Sigue Sigue Sputnik-tag Tony James basszusozott itt, akinek a helyét aztán Jones gyerekkori barátja, Paul Simonon vette át. A zenekar ügyeit a Pistols-menedzser Malcolm McLaren üzlettársa, Bernard Rhodes tartotta kézben, míg a folyton változó tagok között megfordult Brian James, a The Damned későbbi gitárosa, valamint Chrissie Hynde, a Pretenders énekesnője is. A skót-örmény származású Strummer, eredeti nevén John Mellor, egy brit diplomata fiaként született Törökországban, ahonnan előbb Egyiptomba, ezután Mexikóba, majd Németországba költözött a család. Húsz évesen viszont már London utcáit rótta, alkalmi munkákból, sírásásból és fűnyírásból tartotta el magát és egy foglalt ház pincéjében gyakorolt rhythm & blues zenekarával, a 101'ersszel. A művészeti főiskolából kimaradt Jones és Simonon mindketten London főleg bevándorlók lakta munkásnegyedében, Brixtonban nőttek fel. Így a későbbi Clash-himnusz White Riot témáját szolgáltató, 1976 szeptemberében lezajló Notting Hill-i faji zavargásokat Jones a lakásuk ablakából nézhette végig.

Strummer május végén csatlakozott az ekkor már The Clash-re keresztelt London SS-hez, oldalán a 101'ers másik gitárosával Keith Levine-nel. Levine néhány koncert után drogproblémái miatt kiszállt a zenekarból, hogy aztán évekkel később majd John Lydon (Johnny Rotten) Public Image Ltd-jében bukkanjon fel. A dobokat ebben a korai időszakban még Terry Chimes (gúnynevén Tory Crimes) püfölte, a Clash klasszikus felállása 1977 februárjában a helyére lépő Nicky "Topper" Headonnel vált véglegessé.

A júliusban a Pistols előtt már egyszer fellépett Clash igazi debütálása az 1976 szeptemberében megrendezett 100 Club-beli punkfesztivál volt, amelyen egyszerre mutatkozhattak be az eddig csak elszigetelten működő punkzenekarok, a The Sex Pistols, a The Damned, a Buzzcocks, a Siouxsie and the Banshees, a The Vibrators és a The Clash. A New Musical Express helyszínen tartózkodó tudósítója, Geoff Hill a következőket írta a Clashről: "A számaik rövidek és lényegre törők... az előadásmódjukból úgy tűnik, hogy kifejezetten kedvelik a rockzenét."

A The Clash nem csak Hillt győzte meg, de a CBS lemeztársaság képviselőit is, akik 1977 februárjában, miután Strummerék már a The Sex Pistols hírhedt "Anarchy" turnéján is részt vettek, leszerződtették őket. A három egymást követő hétvégén rögzített és címként is a zenekar nevét viselő lemezen még Chimes dobolt, de utána rögtön lelépett, átadva a helyet Headonnek.Az albumról első kislemezként megjelentetett White Riot egyértelmű állásfoglalás volt az ekkortájt Angliában egyre inkább fokozódó fajgyűlölet ellen. Miközben Rod Stewart és Eric Clapton elismerően nyilatkoztak Enoch Powellről, a bevándorlók ellen uszító politikusról, a The Clash részt vállalt a Rock Against Racism kampányban, zenéjébe pedig egyre több fekete elemet vitt be. Így már az első lemezen szerepelt a Junior Murvin-feldolgozás Police and Thieves, amelynek eredetije az "A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső" filmzenéjében is hallható.

A The Clash tagjai a Sex Pistols látszólag céltalan nihilizmusmával szemben megpróbálták elhitetni, hogy az általuk ábrázolt negatív jelenségek megváltoztathatók. Törvényen kívüli nagyvárosi gerilláknak tartották magukat, akik a társadalmi igazságtalanságok ellen harcolnak. Mindezt olyan elképesztő energiával és beleéléssel adták elő, hogy nem lehetett kételkedni a hitelességükben.

Az 1977 végén megjelent első The Clash lemezt a CBS amerikai részlege nem volt hajlandó kiadni, így aztán a The Clash lett minden idők legkelendőbb import albuma az Egyesült Államokban. A zenekar a Buzzcocks és a The Jam társaságában indult a lemezbemutató "White Riot"-turnéra. Miközben ők az országot járták, a CBS a megkérdezésük nélkül választotta ki második kislemeznek a Remote Control című számot. A zenekar erre felháborodásában a dub/reggae ikon Lee "Scratch" Perry segítségével rögzített Complete Control megjelentetésével vágott vissza, amelyben a művészi szabadság megnyirbálása ellen tiltakoztak. Eközben a törvényen kívüli imidzset erősítendő, a The Clash tagjainak többször is meggyűlt a baja rendőrséggel. Strummert még 1977 júniusában rajtakapták, amint egy közterületen található téglafalra éppen a "Clash" szót mázolja fel. A példátlan gaztett bírósági tárgyalása miatt Joe kénytelen volt elmulasztani ugyanakkor esedékes jelenését Newcastle-ben, ahova egy hotel kárára elkövetett párnahuzat-lopási ügy miatt kellett volna elmennie. De a többiek sem tétlenkedtek. Az éppen unatkozó Simonon-Headon ritmusszekció 1978 márciusában versenygalambokra lövöldözött a próbahelyüknek otthont adó épület tetejéről, s a két vandált csak fejenként 1,500 fontos óvadék ellenében engedték szabadlábra.

1978 nyarán megkezdõdtek a második album felvételei Sandy Pearlman (ex-Blue Öyster Cult) irányításával. A zenekar az amerikai piac igényeinek megfelelő hangzást szeretett volna, ezzel szemben a Give 'Em Enough Rope csak Angliában ért el kirobbanó sikert. A következő évben ezért két amerikai turnét is bevállalt a The Clash, a köztük maradt időt pedig a The Cost of Living EP kiadására használták fel. Ezen szerepel a Bobby Fuller Four I Fough the Law címû számának átirata, amit még az első amerikai turné alatt kedveltek meg a srácok. Már az amerikai turnék során is főleg R&B előadókat hívtak meg előzenekarnak, de a The Clash zenei spektrumának tágulása az 1979 decemberében megjelent dupla album, a London Calling után lett igazán látványos. Ez a fantasztikus punk - reggae - ska - rhythm & blues - rockabilly -j azz egyveleg nem csak a The Clash fő műve. A London Callingot 1990-ben a Rolling Stone magazin - mivel odaát csak 1980 januárjában jelent meg - a nyolcvanas évek legjobb lemezének választotta, míg 1998-ban a brit Q Magazin a hetvenes évek első számú albumaként hozta ki.

Az új évtizedet kiterjedt turnézással kezdte a zenekar, s közben megjelent a Clash-mozi Rude Boy is. Ebben a zenekart az egyik road mindennapjain keresztül mutatják be, mindezt némi baloldali agitációval fűszerezve. Így például az egyik jelenetben Joe Strummer kiokítja a tudatlan főhőst, hogy a pólóján látható "Brigade Rosse" felirat nem egy Martini-fajta. Joe ekkor még nem sejthette, hogy egyszer majd őt is vörös festékkel spriccelik le a nála is keményvonalasabb agitátorok.

Ezután a London Calling folytatását elkészítendő New Yorkba repült a zenekar, s előzetesként megjelentettek Black Market Clash címmel egy kislemezek B-oldalaiból és eddig kiadatlan felvételekből álló lemezt. Azok a rajongók akik '80 karácsonyán a tripla Sandinista! albummal lepték meg magukat, alighanem többségükben csalódtak. Ezen az anyagon csak nyomokban lelhető fel a The Clash korábbi punkos jellege, ehelyett itt már a végletekig fokozzák az eklektikát a dub, a funk, a gospel, a bebop és még vagy egy tucatnyi különböző stílus kipróbálásával. Az értetlenül fogadott lemez nagyot bukott, különösen Angliában. Ha nincs a Should I Stay Or Should I Go, vagy a Rock the Casbah, ma valószínűleg jóval kevesebben ismernék a The Clasht.

Az utolsó igazi Clash album Glyn Johns, a The Rolling Stones, a The Who és a Led Zeppelin producerével készült 1982-ben és bár egyértelműen a kommersz irányába mozdul el egy tágabb közönség elérése érdekében, azért nem tekinthető árulásnak. A Rock the Casbah még Headon szerzeménye volt, de az ekkor már komoly drogproblémákkal küzdő dobost el kellett küldeni, a helyére pedig az elődből utóddá avanzsált Terry Chimes került. Sokáig ugyan nem örülhetett ennek, mert '83 tavaszán őt is kirúgták, az új dobos Pete Howard lett.

"Topper" Headon eközben egyre mélyebbre süllyedt, heroin-dílerként tevékenykedett és 1987-ben gondatlanságból elkövetett emberölésért (egyik ügyfele túladagolásban meghalt) 15 hónapra le is csukták. A Combat Rock megjelenését követően a The Who előzenekaraként turnézott a The Clash Amerikában, de mindenhonnan kifütyülték őket. A morális válság mellett a menedzser Bernie Rhodes és Mick Jones kapcsolata is pattanásig feszült. Végül Rhodes rávette Strummert és Simonont, hogy rúgják ki Jonest. A tagok között zenei nézetkülönbségek is voltak, Jones tovább akart lépni a populárisabb műfajok felé, míg Strummer és Simonon a punkhoz szerettek volna visszatérni. A szakítást követően Mick Jones Big Audio Dynamite néven hozott létre egy sikeres dance-funk együttest egykori London SS-beli társa, Tony James közreműködésével, míg Strummerék két új gitárossal töltötték fel az üresedést a Clashben. Vince White és Nick Sheppard működött már közre a Cut the Crap album felvételeinél, de ezt az 1985-ös lemezt utóbb mind Strummer, mind Simonon megtagadta, így ez már inkább csak az epilógus a The Clash történetében.

1988-ban, Earthquake Weather című szólólemezének megjelenése előtt Strummer így emlékezett a Clash sztori végére:"Hibáztam... Be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a Clash, és nem Mick (Jones). Rájöttem, hogy ostoba voltam. Rájöttem, hogy ez a dolog nem egy emberről szólt, hanem a négyünk közti kölcsönhatásról és ez a varázslat akkor ért véget, amikor Toppert kirúgtuk, nem amikor Micket.

A The Clash 1986-ban hivatalosan is bejelentett feloszlása után, de még a már említett '89-es szólólemeze előtt Strummer besegített Mick Jonesnak a Big Audio Dynamite '86-os No. 10 Upping Street címû albumán és több filmben is szerepelt, így például Jim Jarmusch Mystery Trainjében.

1991-ben rövidebb ideig kisegítette a Shane MacGowan nélkül maradt The Poguest, '96-ban pedig a Black Grape England's Irie című slágerében működött közre.

1999 októberében, Joe Strummer And The Mescaleros nevû új zenekarával, tíz év után ismét önálló anyaggal állt elő Rock, Art and The X-Ray Style címmel, amit 2001-ben a Global a Go-Go követett.

Aztán 2002 decemberében Joe Strummert elvitte egy szívroham. A nem sokkal halála előtt felvett utolsó Joe Strummer And The Mescaleros lemez, a Streetcore, 2003 októberében jelent meg.

Amióta '91-ben a Levi's reklámnak eladott Should I Stay Or Should I Go-nak köszönhetően a The Clash végre magáénak tudhatott egy poszthumusz első helyezést a brit listákon, időről időre felröppennek az újraegyesülés körüli pletykák. 1996-ban, a The Sex Pistols feltámadásakor elterjedt az a hír, hogy a The Clash lenne az éppen esedékes Lollapalooza Tour főzenekara, de ez nem valósult meg.

1999-ben sem volt elég ehhez a Strummer-lemez, az archív koncertfelvételek, a Burning London címû Clash feldolgozás album, meg a Westway To The World címû dokumentumfilm, amelyben a tagok vallanak a zenekarról. Később az Ian Dury emlékére rendezett koncert kapcsán voltak ilyen találgatások, de a legenda aprópénzre váltása elmaradt, most már véglegesen.

Videók

  • The Clash - London Calling
  • The Clash - Rock The Casbah
  • The Clash - I Fought The Law
  • The Clash - Complete Control
  • The Clash - Train In Vain
  • The Clash - Tommy Gun
  • The Clash - Bankrobber
  • The Clash - The Call Up
  • The Clash - White Riot
  • The Clash - Should I Stay Or Should I Go

Utolsó felállás: 

NévHangszer
Joe Strummer
ének
ritmusgitár
Mick Jones
szólógitár
vokál
Paul Simonon
basszusgitár
vokál
Nicky "Topper" Headon
dob