A Dead Can Dance nevű kétszemélyes zenei projekt Ausztráliából indult 1981-ben, és egészen 1998-ig több olyan zeneművet szült, amelyek értéke és hatása felbecsülhetetlen.
Minden zenei stílust magában foglaló, és a kategóriákat túllépő művészetük folyamatosan fejlődött és változott, de varázsát végig megőrízte.
A Dead Can Dance alapjául egyrészt a gyönyörű hangú Lisa Gerrard középkori és népzenéből merített, olykor spirituális mélységekbe kalauzoló zenei motívumai, másészt pedig Brendan Perry szintén különleges hangszerelésű, némileg megszokottabb dalszerkezettel rendelkező, direktebb dalai szolgálnak.
A korai idők alternatív rockzenéjétől fokozatosan a wave-es, majd a world music felé haladó együttes valóban mindent kipróbált és kimerített, amit csak lehetett: a gótikus, sötét és törzsi elemeken kívül népdalokat is feldolgoztak, több session zenész segítségével pedig a legkülönfélébb hangzásokkal kísérleteztek. Éppen ezért lemezeik között olykor hatalmas stílus- és hangulatbeli differenciák vannak, mégis mindegyik tipikusan és azonnal felismerhetően Dead Can Dance.
Az Into the Labyrinth az első olyan lemezük, amelyen nem szerepel vendégzenész, az összes hangszert Perry és Gerrard kezeli. A két zenész között ekkorra már óriási volt a távolság mindenféle értelemben. Brendan Perry ugyanis egy ír folyó közepén található szigetre tette át székhelyét és stúdióját is, ez pedig a két különböző zenei világ még élesebb elkülönülését eredményezte a lemezen is.
Az elsõ dal, a „Yulunga (Spirit dance)” Lisa Gerrardé lett. Ez a sejtelmesen induló és Lisa zseniális énekén alapuló dal a később beúszó ütősöknek köszönhetően némileg felpörög, s címéhez méltóan egy furcsa táncra invitál.
Szintén az ő nevéhez köthető még a „The Wind That Shakes the Barley” is, ami egy 18. századi ír ballada feldolgozása Lisa lenyűgöző előadásában, valamint az atmoszférikus „Ariadne” és a folkos-táncos „Saldek”, és a szintén óriási „The Spider’s Stratagem”, ami szintén borzongatóan csodálatos, s amiben Lisa - mint a legtöbb esetben - saját érzései és a zene nyelvén énekel.
A kontrasztot minden esetben Brendan Perry dalai adják, amik a folkos elemek mellett más stílusú zenékbõl is merítenek. Perry dalaiban van egyfajta ellentmondás: a könnyed és szellős, olykor pedig kifejezetten bohókás hangszerelést néha komoly mondanivalóval kombinálja és kellemes énekhangjával némi melankóliát tesz hozzá.
Ez jellemző például a „The Ubiquitous Mr. Lovegrove”-ra, vagy a keserédes „The Carnival Is Over” című dalra, de ezeknél is elvontabbak, némileg sötétebbek a lemez vége felé található dalok, mint a „Tell Me About the Forest” és a csendes, de szépséges „How Fortunate the Man with None”.
És persze itt van a „Towards the Within”, valamint az „Emmeleia” is, amik Perry és Gerrard közös dalai. Elõbbi egy lüktetõ és tempós szerzemény, keleties motívumokkal ellátott, táncra kényszerítõ darab, míg utóbbi egy csodálatos duett hangszerek nélkül.
Az Into the Labyrinth igazi spirituális utazás a zene segítségével, igazi varázslat, akárcsak az együttes minden egyes munkája. Sajnálatos módon a Dead can Dance szövetsége az ezt követő lemezzel (egy későbbi közös turnét leszámítva) véget ért és a tagok külön folytatták zenei pályafutásukat.
Lisa Gerrard azóta több szólólemezt adott ki és rengeteg filmzenén is dolgozott (pl. Gladiátor, Bennfentes, Bálnavadász, vagy a Sorstalanság), és Brendan Perry is adott ki szólólemezt.
Munkásságuk rengeteg különböző stílusokban alkotó zenekarra volt hatással, akik leginkább zenéjük egyedi atmoszféráját próbálták lemásolni, vagy épp beépíteni saját világukba - több-kevesebb sikerrel.