Egy blues-alapú banda művészi rock beütéssel, a Family az egyik legérdekesebb banda volt a brit hippi korszakban. John „Charlie” Whitney fergeteges gitárjátékával, és Roger Chapman rekedtes „whisky és cigaretta hangjával” az élükön. A Familyt nagyon szerették Angliában és Európában, de nem igazán tudott kultuszt teremteni Amerikában. Míg olyan bandák, mint a Jethro Tull, a Ten Years After és a Keith Emerson által vezetett Nice (és később Emerson, Lake & Palmer) rengeteg lemezt adtak el, addig a Family, aki rendszeresen turnézott ezekkel az együttesekkel, a háttérben maradt, és csupán csak rajongók egy kis csoportja tartott ki a furcsa, ám szerethető együttes mellett.
Habár a banda első hivatalos lemeze a „Music in a Doll’s House” volt 1968-ban, a banda gyökerei a 60-as évek elejéig nyúlnak vissza, amikor Whitney útjára indította a Farinast, ami rhythm & blues/soul stílust játszott. 1966-ban Whitney találkozott Roger Chapmannel, egy korán kopaszodó énekessel, akinek olyan erőteljes hangja volt, hogy Robert Christgaut idézve „száz yard távolságból egy kisebb vadat is el tudna ejteni”, és kettejük gyümölcsöző munkájának köszönhetően a 80-as évek korai szakaszáig több együttesben is együttműködtek. Whitney és Chapman vezetése alatt a Family kiegészült a basszusgitáros Ric Grechel, szaxofonos Jim Kinggel, és a dobos Rob Townsenddel. Egy éven belül őket ünnepelték, mint a legfrissebb nagy durranás, s ennek a nyomásnak, illetve az aktív brit pop-sajtó ráhatásának engedve kiadták debütáló lemezüket 1968-ban. A „Music is a Doll’s House” a kor szellemének egyik pop ikonja: Chapman hangja a bluesban és R&B-ben gyökerezik, de a felvétel tele van vonósokkal, Mellotronokkal, akusztikus gitárokkal és kürtökkel – főképp az összes ejtésével a post-psychadeliának és a korai művészrocknak. Majdnem teljesen figyelmen kívül hagyták az USA-ban, de a „Doll’s House” nagy siker lett Britanniában, és a Family nekikezdett egy kevésbé művészrock, de annál erősebb hard rock albumsorozatnak, ami a ’73-ban kiadott „It's Only a Movie” című albummal, és az együttessel együtt véget ért.
A Family feloszlása után Whitney és Chapman egy blues-rock bandát alapítottak Streetwalkers néven; a többi Family tag (amiből a zenekar viharos nyolc éve alatt szép számmal akadt) mint John Wetton (King Crimson, Asia) és Jim Cregan (Rod Stewart) saját útjukra indultak, hogy hírnevet és sikert találjanak más utakon. Rosszindulatú pletykák szerint Ric Grech volt az első, aki elhagyta a Familyt 1969-ben, hogy a legkevésbé ismert tagja legyen a fantasztikus Blind Faithnek. Sajnos ez Grech legnagyobb hibájának bizonyult, mivel a Blind Faith egy éven belül feloszlott, így Grech (akinek a legutóbbi említésre méltó tagsága a Trafficban volt) hosszan tartó alkohol problémákba menekült, és máj elégtelenségben meghalt 1990-ben. Charlie Whitney becsatlakozott egy abszolút alsó kategóriás country/blues/bluegrass bandába, névszerint a Los Racketeerosba, Roger Chapman pedig Németországba költözött, ahol virágzó szólókarrierbe kezdett. A jó, időnként nagyszerű zenekar több elismerésre lett volna méltó (leginkább Amerikában), mint amennyit megkapott. Ha mást nem is, legalább egy értelmes perspektívát arra, hogy megmutathassák tudásukat.
