Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ian Dury

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1971 - 2000

További képek

Biográfia: 

A rock & rollt mindig is a hétköznapitól erőteljesen eltérő figurák tették népszerűvé; olyan zenei legendák, akik túlméretezett ruháik vagy nevetséges hajviseletük miatt lettek közkedveltek; ám kevés rocker érte el a furcsaság azon szintjét, amit Ian Dury képviselt. A Kilburn & the High Roads nevű, sanyarú sorsra kárhoztatott fickók együttesének vezetőjeként rögtön szembeötlő jelenség volt. Bár gyerekkorában alulmaradt a paralízis ellen folytatott küzdelemben, a színpadot mégis beragyogta személyiségével; vaskos Cockney akcentusával pedig rengeteg musical és rock-jellegű számot hozott létre. Dury 28 éves volt, mikor megalakította a Kilburnt, és amint feloszlott a csapat, a konvencionális tapasztalat azt diktálta, hogy belőle már sosem lesz popsztár. A tömeg véleménye azonban sosem volt képes megszabni Dury-nek, hogy mi az amit megtehet, és mi azamit nem.

1978-ban Dury a még kezdő indie lemezkiadóval, a Stiffel dolgozott, ekkortájt alakította ki sajátos stílusát a színpadi-, a punk rock- és a diszkó zenék keverésével, mely Angliában, szülőhazájában meghozta számára a sikert. Dury „motorja” az ő elborult humora és dalainak lüktető ritmusa volt; az olyan kislemezek, mint a ’Hit Me with Your Rhythm Stick,’ a ’Sex & Drugs & Rock & Roll’ és a’Reasonsto Be Cheerful, Pt. 3’ a brit toplistákon az első tíz közé kerültek. Mindazonáltal Dury legszembetűnőbb adottságai – gúnyos szellemessége, nyelvi leleményessége, ír kiejtésű Cockney akcentusa és a music hall stílushoz való ragaszkodása miatt Anglia határain kívül sosem szerzett értő rajongókat. A második kiadott albuma után Dury stílusa előírásszerű lett, a ’80-as években pedig kikopott a zenei életből, mikor inkább a színészkedés mellett döntött.

Ian Dury hét éves volt, mikor megtámadta a gyermekparalízis. Miután két évet kórházban töltött, tanulmányait egy speciális, fizikailag korlátozott gyerekek számára létrehozott iskolában folytatta. Az érettségi letétele után a Royal College of Art főiskolába járt, a diplomája megszerzését követően pedig festészetet tanított a Canterbury Art College-en.

1970-ben, 28 éves korában alapította meg első együttesét, a Kilburn & the High Roads-t. A Kilburn egyszerű, ’50-es évekbeli rock & rollt játszott, bár néha a jazz felé is tettek kitérőket. A következő három évben a bandaaz angol pub rock zene ismert alakja lett. Számos brit kritikus is elhivatott rajongójukká vált; egyikük, Charlie Gillett az együttes menedzsere lett. Gillett volt az, aki hozzásegítette az együttest, hogy a Warner által finanszírozott Raft kiadónak zenélhessenek, akik ’74-ben el is készítették a Kilburn lemezét. A Warner visszatartotta a korong kiadását, így, némi vitát követően a Kilburn szerződést bontott a Rafttel, majd ’75-ben a Pye leányvállalatához, a Dawn-hoz szegődött. A Dawn kiadta ugyan a ’75-ös ’Handsome’ albumot, de ekkora már a pub rock stílus is kezdett letűnni, így a lemezt nem sokan értékelték. A Kilburn & the High Roads még ugyanebben az évben feloszlott.

A Kilburns szétválása ellenére Dury folytatta a zenei munkát a banda gitáros/zongoristájával, Chaz Jankellel. 1977-re Dury megszerezte maguknak a Stiff Records cég szerződését, majd Jankellel, na meg jó pár pub rock veteránnal az oldalán kiadta debütáló lemezét. A munkálatokba átmeneti zenészek, és az ex-Kilburnös Davey Payne is besegített.1977-ben a Stiffel küldte őket az első album, a ’New Boots and Panties!!’ népszerűsítő-turnéjára, így Dury és Jankel összefogott a Blockheads együttessel, amellyel megszerezték maguknak a gitáros John Turnbullt, a zongorista Mickey Gallaghert, a basszusgitáros Norman Watt Royt és a dobos Charley Charlest is. A Dury & the Blockheads formáció a Live Stiffs turné után röviddel hatalmas népszerűségre tett szert, a ’New Boots and Panties!!’ pedig ütős lemez lett, ami majdnem két teljes évig volt fent a brit chartokon, több mint egymillió eladott példánnyal világszerte. Az album első kislemeze, a ’What a Waste’ elérte a brit top 10-et, míg a következő, nem teljes hosszúságú lemez, a ’Hit Me with Your Rhythm Stick’ egészen az első helyig jutott.

Ian Dury-ből váratlanul szupersztár lett Nagy-Britanniában, az amerikai lemezkiadók pedig hirtelen sokkal élénkebb érdeklődést mutattak felé. Az Artista kiadó nyerte el az énekes felvételeinek USA-beli forgalmazási jogát, de a ’New Boots and Panties!!’ a hihetetlenül jó kritikák ellenére sem tört be az amerikai köztudatba, melynek következtében a kiadó rögtön fel is bontotta a szerződésüket. Bár a tengerentúlon leszerepelt, Dury Angliában még mindig szárnyalt, főleg, mikor ’79-ben kiadta második lemezét, a ’DoIt Yourself’-et, ami még a nyáron felkerült a toplistákra.Dury sokat népszerűsítette új albumát, melyen a diszkó irányzat dominált – a kibővített turné egyfajta fináléjaként az új single, a ’Reasonsto Be Cheerful, Pt. 3’ is megjelent a boltokban, ami összesítésben a harmadik helyet érte el a chartokon. Amint a fellépések véget értek, Jankel kiszállt az együttesből és Dury Wilko Johnsont, a Dr. Feelgood egykori gitárosát választotta meg utódjául. Johnsonnal a fedélzeten Dury megjelentette utolsó Stiff-es albumát, a ’Laughter’-t, ami 1980-as kiadási évében változó kritikát kapott, de egészen sokat el tudtak adni belőle. A következő évben a Polydor Records-höz szerződött és újra felvette Jankelt az együttesbe. A páros a Bahamákra repült, ahol a reggae sztárjaival, Sly Dunbarrel és Robbie Shakespeare-rel együtt vették fel az első Polydor-os albumot. Az így elkészült ’81-es ’Lord Upminster’ megosztotta a kritikusokat, de az eladásai is gyengék voltak. Az album azért lehet mégis emlékezetes, mert ezen szerepelt a ’Spasticus Autisticus’, az a dal, amit Dury az ENSZ Fogyatékkal Élők Évére írt, ám a szerzeményt az esemény szervezői visszautasították.

A ’Lord Upminster’ bukása után Dury lassan eltávolodott a zenei karriertől és a színészet felé fordult. A ’4000 WeeksHoliday’, amit Dury az új együttesével, a Music Studentsszel adott ki 1984-ben, az énekes utolsó nagyobb zenei projectje volt az évtizedben. Ezután már inkább csak a színpadon és afilmvásznon lehetett viszontlátni, mint pl. Peter Greenway filmjében, a The Cook, the Thief, His Wife and Her Lover-ben; vagy éppen Roman Polanski filmjében, a Pirates-ben. Ezzel párhuzamosan angol tévéreklámok dallamainak kiötlésével foglalkozott. 1989-ben Mickey Gallagherrel közösen megírta az Apples című musicalt, aminek az egyik szerepét is ő játszotta. Dury 1992-ben tért vissza a zenéléshez a ’The Bus Driver’s Prayer and Other Stories’ című lemezével.

1998-ban Dury bejelentette, hogy még három évvel ezelőtt vastagbélrákkal diagnosztizálták, és hogy a betegség közben a májára is átterjedt. Úgy döntött, hogy az 56. születésnapjának hétvégéjén teszi közzé a hírt, remélve, hogy ezzel is bátorítja azokat, akik szintén rákkal küzdenek. Az ezt követő évben úgy harcolt a betegséggel, hogy közben végig reflektorfényben volt. 1999-ben beválasztották a Q magazin dalszerzői hírességek csarnokába, melynek ünnepségén ő maga is jelen volt. Sajnos ez volt az utolsó alkalom, hogy közönség előtt jelent meg; Dury-t 2000. március 27-én végleg legyőzte a rák. Zenei hagyatéka azonban mindig is igazán egyedi és utánozhatatlan marad.