Az amerikai Sparks együttes elődjét a Mael fivérek alapították 1968-ban Halfnelson néven.

1971-ben vették fel a Sparks nevet. Intelligens, szofisztikus dalszövegek jellemzik repertoárjukat, színpadi megjelenésük viszont gyakran ironikus, olykor egyenesen komikus hatást keltett. Ennek legfőbb oka a fivérek imázsának tudatos kontrasztja volt: a mogorva tekintetű, Hitler-bajuszú, szinte mozdulatlan, introvertáltnak tűnő Ron mellett Russell igazi extrovertált személyiség, hiperaktív frontember.

Több mint négy évtizedes pályafutása során a Sparks mindig képes volt a megújulásra egyrészt azzal, hogy színvonalasan követte a legnépszerűbb könnyűzenei trendeket, másrészt olykor elébe is ment a divatnak. Az Egyesült Államokon kívül főleg az Egyesült Királyságban, Franciaországban és az NSZK-ban örvendett nagy népszerűségnek.

Munkássága olyan jelentős előadókra hatott, mint Morrissey, Kurt Cobain, a Sonic Youth, a The Ramones, a Duran Duran, Bjork, a Depeche Mode, a New Order, a Def Leppard, a Faith No More és sokan mások.

A kezdetek

A Mael fivérek a Los Angeles megyei Pacific Palisades városában nevelkedtek. A megyében – különösen Los Angeles városában – akkoriban pezsgett a zenei élet, olyan sztárokat láthattak a nézők, mint a The Doors, a Love, a The Sendells és a Beach Boys. A Mael fivérek ott voltak azon az 1966-os The Ronettes-koncerten, amelyet a Big TNT Show című nevezetes koncertfilm is megörökített. A fiúkat felvették a Los Angeles-i Egyetemre (közismert angol rövidítése: UCLA), ahol Ron filmművészetet és grafikát, Russell pedig színházművészetet és filmkészítést tanult. Az amerikai előadók helyett inkább az angol zenészeket favorizálták, mint például a The Who, a Pink Floyd, a The Kinks és a The Move. Emiatt társaik anglofileknek tartották őket, vagyis olyanoknak, akik már-már megszállottan rajonganak a brit kultúráért. A Mael fivérek 1968-ban Halfnelson néven együttest alapítottak: Russell énekelt, Ron volt a billentyűs, a doboknál John Mendelsohn rockkritikus ült, gitáron Earle Mankey, basszusgitáron Ralph Oswald játszott. Az új bandát Todd Rundgren menedzser beajánlotta a Bearsville lemezcéghez. Itt jelent meg a Halfnelson debütáló albuma 1971-ben. Mendelsohnt időközben Harley Feinstein váltotta fel, Ralph Oswald helyett pedig Earle fivére, James basszusgitározott. Az LP iránt a közönség eleinte nem nagyon érdeklődött. 1972-ben a Bearsville Records a Warner Bros. Recordshoz került. Az új tulaj javaslatára az együttes felvette a Sparks nevet. Sparks Brothers: ez majdnem úgy hangzott, mint a legendás komikusok neve, a Marx Brothers (a Karl keresztnevű nem közülük való!), vagyis a filmbarát Mael fivéreket nem kellett különösebben noszogatni a névváltoztatás ügyében. Következő lépésként a Warner Bros. Records újra kiadta a banda debütáló albumát, amelyről a Wonder Girl című dal lokális sikert aratott. (Más források szerint erre az újra kiadásra csak 1974-ben, a Kimono My House sikere nyomán került sor.) Az 1972-es A Woofer In Tweeter's Clothing című album megjelenéséhez kapcsolódva a Sparks egy angliai turnén vett részt, amely nagyban hozzájárult szigetországi kultuszának kialakulásához. Fellépett a BBC Old Grey Whistle Test című rockzenei műsorában is, amelynek házigazdája szerint a Sparks olyan, mintha a Frank Zappa-féle Mother's of Invention és a The Monkees fúziója lenne.

Kicsi ez a város kettőnknek

Az angliai élmények hatására a Mael fivérek 1973-ban úgy döntöttek, hogy áttelepülnek az Egyesült Királyságba. A többiek nem tartottak velük, ezért a Sparks feloszlott, majd Angliában rögtön újjá is alakult John Hewlett irányításával. Az új menedzser még a Melody Makerben is feladott egy hirdetést, hogy basszusgitárost keresnek a Sparksba. A zenei tudást annyira magától értetődőnek vették, hogy a kikötés csupán ennyi volt: a jelentkezőnek ne legyen szakálla, de azért eredeti figura legyen. A kritériumnak Martin Gordon felelt meg a legjobban. Adrian Fisher gitárossal és Dinky Diamond dobossal kiegészülve a Sparks felvette a Kimono My House című nagylemezét, amely 1974-ben jelent meg. Az album egyik dala, a This Town Ain't Big Enough for Both of Us (Kicsi ez a város kettőnknek) kiugró sikert ért el: második helyezett lett az angol toplistán, és számos más országban ugyancsak bejutott a legnépszerűbbek közé. Elton John valószínűleg nem nagyon örült ennek a nagy sikernek, ugyanis a megjelenés előtt fogadott Muff Winwood producerrel, hogy ebből a dalból nem lesz sláger. A This Town Ain't Big Enough for Both of Us természetesen elhangzott a BBC legendás könnyűzenei műsorában, a Top of the Popsban is. A Mael fivérek színpadi megjelenése egyszerre volt meglepő és mulatságos: Russell mozgékonyságával ellentétben Ron szinte meg se moccant, hanem blazírt pofával nézett maga elé, miközben a hangszerén játszott. Az albumról még egy dal felkerült a slágerlistákra, az Amateur Hour. 1975-ben a Sparks az Egyesült Államokban koncertezett: New York, Cleveland, Chicago, San Francisco és Los Angeles voltak a fontosabb turnéállomások. A koncerteken a banda a Kimono My House mellett a szintén 1974-ben kiadott nagylemeze, a Propaganda szerzeményeit is játszotta. Természetesen az amerikai televízió könnyűzenei műsoraiban is szerepelt, a rádióállomások pedig kitartóan sugározták aktuális slágereit. 1975-ös albuma, az Indiscreet producere Tony Visconti volt. (Tudomásom szerint Tonynak semmi köze nincs a méltatlanul elfeledett nagyszerű olasz színházi és filmrendezőhöz, Luchino Viscontihoz.) A kislemezre kimásolt dalok közül a Looks, Looks, Looks, a Never Turn Your Back On Mother Earth és a Something for the Girl With Everything aratták a legnagyobb sikert.

Az édes élet

1976-ban a Mael fivérek visszatértek Los Angelesbe, hogy zenéjükhöz új inspirációkat szerezzenek. Stúdiómuzsikusok közreműködésével vették fel a Big Beat, 1977-ben pedig az Introducing Sparks című albumukat. Mindkét nagylemez a később igen divatossá vált West Coast stílus jegyében készült, ám egyik sem lett kiemelkedően sikeres. 1976-ban a fiúk szerepet vállaltak a Hullámvasút (Rollercoaster) című filmben, amelyben két dalt (Fill 'Er Up, Big Boy) adtak elő. Az alkotók eredetileg nem rájuk gondoltak, de az elsőként felkért Kiss együttes nem fogadta el a filmszerződést. A James Gladstone által rendezett alkotás főszerepeit egyébként olyan jeles színészek játszották, mint Henry Fonda, George Segal, Richard Widmark és Timothy Bottoms. A Big Beat és az Introducing Sparks kudarca után a Sparks válaszút elé került. A West Coast nem jött be nekik, a rockzenét megunták: merre tovább? A válaszra nem kellett sokat várni. Ron és Russell nagy tisztelői voltak Giorgio Morodernek, aki a Donna Summer számára írt I Feel Love című 1977-es szerzeményével valósággal forradalmasította a diszkózene műfaját, de a könnyűzene egészére is nagy hatást gyakorolt. (Magyarországon sajnos még mindig gyakori az a vélekedés, hogy a klasszikus, 1970-es évekbeli diszkózene jelentéktelen és igénytelen zenei irányzat volt, énekelni egyáltalán nem tudó sztárokkal, akiknél bármelyik műrocker többet ér.) Moroder és a Sparks együttműködésének első eredménye az 1979-ben megjelent No. 1 in Heaven című nagylemez, amelynek szinte mindegyik felvétele szerepelt a slágerlistákon. Ezek közül a Magyar Rádió annak idején a La Dolce Vita címűt játszotta a leggyakrabban. (Federico Fellini klasszikus filmjére, az 1960-as Az édes életre való utalás teljesen érthető az olasz származású, filmzenéivel később hatalmas sikereket arató Moroder és a filmrajongó Mael testvérek esetében.) Az No. 1 in Heaven nemcsak markánsan formálta át a Sparks zenei arculatát, hanem jelentős befolyást gyakorolt az elektronikus zene képviselőire is.

Film és zene

Az alkotói team következő albuma, a Terminal Jive különösen Franciaországban keltett nagy figyelmet, mindenekelőtt a kislemezre kimásolt When I'm With You című slágernek köszönhetően. A Mael fivérek egy esztendőt töltöttek Franciaországban, hogy személyes jelenlétükkel népszerűsítsék az LP-t. Russell ez idő alatt tökéletesen elsajátította a francia nyelvet. Az 1980-as évek elején jelentős változások zajlottak a könnyűzenében: a diszkózene divatja látványosan véget ért, de az elektronikus zene iránti érdeklődés is alábbhagyott. A Sparks zenéje természetesen követte ezeket a változásokat, amint azt az együttes következő három nagylemeze, a Whomp That Sucker, az Angst in My Pants és az In Outer Space is tükrözi. Az elsőről a Funny Face című dalt vált slágerré, a másodikról a címadó dal, amely a Valley Girl (1983) című filmben is elhangzott, a harmadikról pedig a Cool Places. Ez utóbbi a The Go-Go’s nevű női rockegyüttes oszlopos tagja, Jane Wiedlin közreműködésével készült, aki valaha egy Sparks rajongói klubot is irányított. A Cool Places sikerében oroszlánrésze volt a Los Angeles-i KROQ rádióállomásnak is, amely kiemelten játszotta a dalt. Az 1986-os album, a Music That You Can Dance To címadó felvételét szintén kedvezően fogadta a közönség, valószínűleg azért, mert az No. 1 in Heavenhez hasonlóan populárisabb hangzást képviselt. Az azt követő években a Mael fivérek különféle filmes projekteket tervezgettek, így például a Mai, The Psychic Girl című manga megfilmesítését musical formájában. Nem kisebb személyiség érdeklődött a téma iránt, mint napjaink kultrendezője, az akkor még pályakezdő Tim Burton, de a film a több évig tartó előkészületek ellenére végül nem valósult meg. Egyes hírek szerint Burton azóta sem tett le arról, hogy megvalósítsa ezt a projektet, ámbár szerintem az már erősen kétséges, hogy a Sparks közreműködésével fogja elkészíteni.

Nosztalgia és plágium

A Mael fivérek 1994-es albuma Gratuitous Sax and Senseless Violins címmel jelent meg, és az egész világon figyelemre méltó sikert aratott. A hangzás ismét az No. 1 in Heavent idézte, de ez a fajta popzene főleg a Pet Shop Boys jóvoltából akkoriban egyébként is népszerű volt. Elsőként a When Do I Get to Sing 'My Way' című szerzemény jelent meg kislemezen, ezt követte a When I Kiss You (I Hear Charlie Parker Playing). A modern hangszerelés ellenére egyfajta nosztalgia jellemezte az album dalait, és ezt a nagy slágerek videoklipjei is tükrözik. A nosztalgiát idézik a dalcímek is, hiszen a My Way nem más, mint Frank Sinatra egyik legismertebb örökzöldje 1969-ből, Charlie Parker pedig az 1940-es évek legendás dzsessz-szaxofonistája. 1997-ben került a boltokba a Plagiarism című újabb album, amelynek egyik felét Tony Visconti londoni stúdiójában vették fel, a másik felét pedig a fivérek saját Los Angeles-i stúdiójában. A címmel ellentétben semmiféle plagizálásról nincs szó, csupán arról, hogy a Mael fivérek új köntösbe öltöztették leghíresebb dalaikat olyan sztárok közreműködésével, mint Jimmy Somerville (a Bronski Beat volt énekese) és a Faith No More. Csak a velük készült feldolgozások (The Number One Song in Heaven, This Town Ain't Big Enough for Both of Us) arattak említésre méltó sikert, maga a nagylemez csupán szerény érdeklődést keltett. A következő évben Ron és Russell zenét írtak a Jean-Claude Van Damme főszereplésével forgatott Rajtaütés (1998) című akciófilmhez. Az opuszt a hongkongi Tsui Hark rendezte, aki a Mael fivérek egyik kedvence: a Gratuitous Sax and Senseless Violins című albumukon hallható a róla szóló Tsui Hark című szerzemény. (Érdemes megemlíteni, hogy Jean-Claude Van Damme az egyetlen akciósztár, aki mindhárom nagy tekintélyű hongkongi rendezővel – John Woo, Tsui Hark, Ringo Lam – forgatott, ám e sorok írójának véleménye szerint a belga izomfickó legjobb filmjeit nem ők rendezték.)

Az új évezred

A 2000-es évek nem indultak túl jól a Sparks számára, ugyanis a Balls című albuma megbukott. Annál kedvezőbb fogadtatása volt azonban a két évvel későbbi Lil' Beethovennek, amely a Record Collector értékelése szerint a 2002-es esztendő egyik legjobb albuma. A dicséretet a következő évben a magazin azzal fokozta, hogy minden idők egyik legjobb lemezének nevezte a Lil' Beethovent. A kiadványt a Sparks egy nagyszabású angol és európai turnéval népszerűsítette. Valamennyi koncert első felét a Lil' Beethoven dalai alkották, míg a másodikat az együttes legnépszerűbb slágerei. A turné gitárosa, Dean Menta a Faith No More-ból érkezett, a doboknál Tammy Glover ült. A Sparks régi rajongója, Morrissey meghívta az együttest, hogy vegyen részt a 2004-es Meltdown fesztiválon. A programban a Sparks a Kimono My House és a Lil' Beethoven teljes anyagát előadta. 2005-ben a Mael fivérek közreműködtek nagy slágerük, a This Town Ain't Big Enough for Both of Us Justin Hawkins által készített feldolgozásának videoklipjében. Az új verzió az angol slágerlista 6. helyéig jutott.

2006 februárjában került forgalomba a Hello Young Lovers, a Sparks 12. stúdióalbuma, amely a Lil' Beethovenéhez mérhető sikert aratott. Szeptemberben az együttes a londoni Forumban adott koncertet, amelyről DVD is megjelent. Ugyanabban az évben boltokba került a maga idejében rosszul fogadott Introducing Sparks régóta várt CD-változata is. A Hello Young Lovers nagy slágere, a Perfume egyébként elhangzott a Szívek szállodája (Gilmore Girls) című amerikai tévéshow hatodik évadának fináléjában, 2009-ben pedig egy Dolce & Gabbana tévéreklámhoz használták fel. 2008 szintén eseménydús esztendő volt a Sparks karrierjében. Májusban és júniusban Sparks Spectacular címmel különleges koncertsorozaton vett részt Londonban: összesen 21-szer lépett a közönség elé, és a kronológiát követve mindegyik koncerten bemutatta egy-egy albumának teljes anyagát. Számos dal akkor hangzott el először élőben, ráadásul a zenészek mindegyik fellépést egy ritkaságszámba menő dal előadásával zárták. A 21. estén került sor megjelenés előtt álló új lemezük, az Exotic Creatures of the Deep bemutatójára. 2009. március 20-án és 21-én a Sparks újabb különleges koncerteket adott. Mindkét estén bemutatta az Exotic Creatures of the Deep teljes anyagát, ráadásként pedig az első koncerten a Kimono My House, a másodikon pedig az No. 1 in Heaven szerzeményei csendültek fel. Az első koncert műsorát a Mael fivérek egykori alma materükben, a Los Angeles-i Egyetemen is előadták a 2009-es Valentin-napon.

Ingmar Bergman elcsábítása

2009. augusztus 14-én sugározta a Svéd SR rádióadó a Mael fivérek The Seduction of Ingmar Bergman című musicaljét. Ebben közreműködött két svéd színművész, Elin Klinga and Jonas Malmsjö is, akik valaha mindketten dolgoztak Bergmannal. A részben angol, részben svéd nyelvű musical Bergman életének azt a periódusát eleveníti fel, amikor az Egy nyári éj mosolya (1955) című filmjének sikere után a svéd Mestert Hollywoodba csábítják. (A valóságban Bergman elutasította a filmfőváros ajánlatát, mert úgy érezte, képtelen lenne abban a légkörben alkotni. „Legamerikaibb” filmjének egyébként a németországi önkéntes száműzetésben forgatott 1977-es Kígyótojást tartják, ami nem csoda, hiszen a produkciót az Amerikában élő olasz producer, a napokban elhunyt Dino de Laurentiis finanszírozta, a férfi főszerepet pedig az amerikai David Carradine játszotta.) A The Seduction of Ingmar Bergman 2009. október 28-án a BBC 6 műsorában is elhangzott, sőt a londoni közönség később színházban is megtekinthette. A Mael fivérek remélik, hogy a musical felkerül a színházi repertoárba, és majd film is készül belőle. Ez utóbbi elképzeléssel kapcsolatban némi pesszimizmusra ad okot, hogy eddig még a testvérek egyik dédelgetett filmterve sem valósult meg. A Mai, The Psychic Girlről már volt szó, de az elvetélt filmötletek között található a Confusion is, amely az 1980-as évek elején kezdett alakot ölteni a világhírű francia filmrendező, Jacques Tati számára. A mű Tati 1982-ben bekövetkezett halála miatt nem született meg. 2010. szeptember 2-án két új Mael-szerzemény, a Would We Be Without Books és az I Am a Bookworm debütált a Bookworm című rádióműsorban, amelynek házigazdája, Michael Silverblatt évek óta a Sparks nagy rajongója. A könyvekkel és irodalommal foglalkozó Bookworm 1989 óta van folyamatosan műsoron, és 21 év után először cserélték le a szignálzenéjét.

A forráshoz klikk ide!