A kezdet egészen 1975.-ig nyúlik vissza az időben.’75 első hónapjaiban alapítottuk meg testvéremmel, Tóth Józseffel első komolyabb zenekarunkat, a Grog együttest. A „lángoló ital” zenekara esztergomi székhellyel működött, mégis sikerült a dobos posztra egy budapesti srácot beszerveznünk, bizonyos Mónos Gábor személyében. A dolog könnyen ment, mert Gábor rendelkezett egy esztergomi nagymamával, továbbá egy olyan osztályt-, azon belül is padtárssal, aki jól énekelt. Varga Miklósnak hívták a vékony, hosszú hajú, szemüveges srácot, igen, ő lett később István, a király. Már csak egy menedzser kellett, aki, úgymond szervezi majd a zenekar koncertjeit. Őt Tihanyi István személyében találtuk meg, őt élemedet kora - majdnem 19 éves volt - tette alkalmassá e komoly feladat ellátására.

A Grog igazi amatőr zenekar volt, pimaszul alacsony átlagéletkorral: 17 év! Rockzenét játszottunk, beates felhangokkal. Talán mi voltunk az utolsó beat együttes Magyarországon? Saját számokat és feldolgozásokat egyaránt repertoáron tartottunk. A zeneszerzésben segített egy másik gyerekkori barát, őt Neuprand Istvánnak hívták. Rendkívül tehetséges szerző, ő volt a felelős a beates hangzásért. Néhány dalát a Tűzkerék R.B. is műsorra tűzte, sőt lemezre is játszottuk. (Fűben állva, Éjszakai utazók)

A Grog együttes egészen 1980-ig élte az amatőr zenekarok egyhangú és eseménytelen hétköznapjait, keveset próbáltunk, s nagyritkán egy - egy iskolai bálon, vagy vidéki kultúrházban megrendezett 5 órai teán muzsikáltunk.

Aztán egy tehetségkutatón felfedezték zenekarunk énekesét, Varga Miklóst, akinek pályája innen töretlenül ívelt az országos hírnévig, amit végül is az István, a király csodálatosan szép feléneklésével vívott ki magának.

Történetünk szempontjából külön érdekesség, hogy Miklós alapító tagja volt Bencsik Sándor híres zenekarának, a P. Boxnak. Annak a csapatnak, amely a Zöld, a bíbor és a fekete címmel először emlékezett meg dalban, s nem is akármilyen, máig érvényes rock balladában Radics Béláról.

A Grog felbomlása után testvéremmel új együttest alapítottunk, Stáció néven. Egyetlen koncertre szerveződő alkalmi társulásnak indult az egész. Bakai Ferenc „Csücsök” - ének, Bótyik András - dob, voltak a társaink. Az az egy fellépés olyan jól sikerült, hogy utána még a Stáció közel tíz éven át működött. Természetesen több tagcserével, de folyamatosan. Két stabil pontja volt a csapatnak. Az egyik a szólógitáros, Tóth József személyében, aki mint a zenei arculat konzekvens, szigorú őrzője, soha sem hagyta letérni a Stációt az általa kijelölt progresszív irányvonalról és stílusról. A másik pedig jómagam. Nem csak a basszusgitározás volt a feladatom, hanem a koncertek szervezése, kapcsolattartás a sajtóval, és egyebek.

Ezen tevékenység során ismertem meg Zoltán Jánost, az Ifjúsági Parkban. Az ismeretség barátsággá mélyült. Ennek a barátságnak, valamint a következetesen képviselt zenei stílusnak (rock - blues zene, Hendrix adaptációk magyarul, stb.) köszönhetően nem csak Esztergomban és környékén ismerték a Stációt, hanem jól csengett a nevünk Budapesten, a rock klubok belső köreiben is.

Stáció klub működött a Metró Klubban, valamint a Bem rakparton, később a józsefvárosi Pincében.

A Stációval jó néhány rádiófelvételt készítettünk, ebből a Gladiátor és az Ágnes születése úgynevezett „Z” -sített felvételek voltak. Ezeket rendszeresen játszotta a rádió. Volt egypár rádiószereplés és koncert közvetítés is a hátunk mögött. A legjobban talán a Metró Klubos buli sikerült.

Döntő fontosságú volt az első koncertünk a hazai rock élet eme patinás helyén. 1986 szeptemberében Jimi Hendrix emlékestet rendeztünk itt, a Dohány utca jellegzetes, sarki épületének nagytermében. Közel ötszázan voltak aznap este kíváncsiak ránk, és arra a zenére, amit ott, akkor elővezettünk.

A klasszikusnak számító Hendrix nótákat magyarul játszottuk, sőt, egy dal erejéig megemlékeztünk a „magyar Jimi Hendrixről”, Radics Béláról is. Természetesen a Zöld csillagot játszottuk el.

Ezzel, akaratlanul, egy olyan folyamat indult el, amely mind a mai napig tart. A koncert után a zenekarunkat körül vették Béla régi rajongói, és kérdezgették: „miért nem játsszátok a Megátkozott embert, a Királyi madarat, A bika jegyébent? Nem ismeritek? Akkor a következő bulira elhozzuk!”. Így is történt. Volt következő buli, és még nagyon sok. Zoltán János - aki akkor véletlenül pont programszervező volt a Metróban - fogta össze a rajongókat. Emil, Kopasz, Törő és a Zsugori, hogy csak néhányat említsek a leglelkesebbek közül, lelkesen hozták a kazettákat. János hangyaszorgalommal gyűjtögette a nyávogós szalagokon rögzült kalózfelvételeket.

Szépen összeállt egy blokk, 7 - 8 Radics számból. A Stáció nem más, mint Radics Béla Élő Nagylemeze, mondogattam a koncerteken. Ment is a dolog egészen 1989. augusztus 7.-ig, amikor is az első esztergomi Blues Fesztivál után a zenekar szépen, csendben felbomlott. A szakírók által elsőnek nevezett magyar blues fesztivál szervezése körüli nehézségek  felőrölték a zenekar belső tartalékait.