Bejelentkezés

x
Search & Filters

Styx

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1972

További képek

Biográfia: 

A Styx egy amerikai legenda, az AOR zene egyik zászlóshajója, és jó néhány kiváló képességű zenész szellemi terméke.

Kezdetek, a progresszív éra...

A zenekar életrajza egészen 1962-ig nyúlik vissza. Ekkor találkozott először a zenetanárként működő Dennis DeYoung az egészen addig esküvőkön zenélő Panozzo testvérekkel (John és Chuck). A hármójuk alkotta csapat először Tradewinds néven működött, majd 1969 és 1970 között kvartetté, aztán kvintetté bővültek, mely után felvették a TW4 nevet.

Az új tagok John Curulewski és James Young gitárosok voltak. Mindketten tanult zenészek, akik az akkori legkeményebb zenéken nevelkedtek (Young legnagyobb példaképeiként Hendrix -et, a Jethro Tull -t és a Led Zeppelin -t nevezte meg). A még nem klasszikus első felállás tehát így festett: Dennis DeYoung billentyűs, Chuck Panozzo basszusgitáros, John Panozzo dobos, John Curulewski gitáros és James Young gitáros.

A TW4 azonban nem volt sikeres, eleinte pedig lemezszerződést sem sikerült kötniük. Egészen 1972-ig kellett várniuk, amikor a Wooden Nickel kiadó égisze alá vette az akkor már Styx névre hallgató zenekart.

Ebben az évben jelent meg az együttes első albuma, az akkori szokásnak megfelelően cím nélkül (általában Styx I. néven hivatkoznak a lemezre). Az album gyakorlatilag a hetvenes évek elejére olyannyira jellemző progresszív rock jegyeit viseli magán. A nyitódal rögtön egy négy tételre bontható, tizennégy percet felölelő szerzemény.

A Styx -ben mindig is rendkívül fontos szerepet játszó vokális teljesítmény már itt megcsodálható. DeYoung, Young és Curulewski csodát művel az orgánumával, egyúttal elhinti a Styx egyik legjellegzetesebb stíluselemét.

A Styx I.-en a legtöbb dalt James Young énekli. Dennis DeYoung ekkor még inkább a billentyűs hangszerek mágusaként tetszeleg, Curulewski pedig még a dalszerzésben sem vesz részt túl aktívan.

1973-ban folytatták a megkezdett utat. A Styx II. egy kiforrottabb, tisztább, technikailag is jobb minőségű lemez lett. Bár ekkor a zenekar még mindig a progresszív rock stíluspalettáján sétálgat, itt már elhangzik néhány dal, ami megelőlegezi a későbbi, AOR-t játszó Styx hangzását.

Az 1974-es év azonban még mindig nem hozta meg a nagy áttörést, a zenekar pedig valami olyasmit tett, ami mai szemmel nézve aligha értelmezhető. A soron következő harmadik album akár egy visszalépésnek is értelmezhető, azonban egy újabb jellegzetességgel gazdagította a Styx zenei fegyvertárát.

A The Serpent Is Rising egy koncepciólemez volt, amiben érvényesült a progresszív rock, a hard rock, és természetesen DeYoung komolyzene iránti vonzódása, azonban van egy nehezen megbocsátható hibája, a minősége.

A progresszív rockból hard rockba történő átmenet utolsó állomása a Man of Miracles, a Wooden Nickel kiadó alatt megjelent utolsó Styx lemez, egyúttal egy korszak vége az együttes életében. Itt már szó sincs hosszú szerzeményekről, vagy elvont zenei megoldásokról – a leghosszabb dal a hat percet sem éri el. Az albumnyitó „Rock and Roll Feeling” Young egyik újabb húzótémája, és Dennis DeYoung is megidézi a „Lady”-t. Az albumnak azonban van gyenge pontja is, nevezetesen nincs rajta kiemelkedő szerzemény, amit a későbbi időkben átmentettek volna a koncertjeikre. Kislemez erről az albumról sem jelent meg, hasonlóan a The Serpent Is Rising -hoz.

Az 1974-es Man of Miracles ugyan úgy leszerepelt a listákon, mint a The Serpent is Rising. Nyilvánvaló volt, hogy a zenekar rossz úton halad, vagy talán Fortuna nem akart rájuk mosolyogni. Az mindenesetre biztos, hogy 1974-ben már megváltozott a zenei színtér (gondoljunk csak a Led Zeppelin irányváltására), így a Styx-nek is változnia kellett.

A hard rock éra, a slágerkorszak kezdete

A változás végül 1975-ben be is következett. Új kiadó lépett a Wooden Nickel helyébe (A&M), a csapat pedig végleg áttért a stadion rockra. Ez évi albumuk az Equinox, az első olyan Styx album, ami már konkrét főpróbája a hetvenes évek második felében megjelenő elképesztő sikerű lemezeknek. A változás azonban áldozatokat követelt. Az album elkészítésében John Curulewski már alig vett részt. Young is visszaszorult a dalok feléneklésében, lévén a banda most már tudatosan helyezte a hangsúlyt DeYoung karakteres, színtiszta és képzett hangjára. Az albumon található nyolc dal közül egyet Curulewski énekel, egyet Young , egy pedig instrumentális. A többi dalt DeYoung írta és énekli, hibátlan stúdióminőségben. Első hallásra is nyilvánvaló, hogy erre az albumra bizony áldozott a kiadó…

Az Equinox album sikere után a Styx turnézni indult, hogy lehetőség szerint minél jobban népszerűsítse az új lemezt. Az útra azonban Curulewski már nem tartott velük. A gitáros magánéleti okokra hivatkozva elhagyta az együttest, de a később újra-kiadott albumokon és válogatásokon újra és újra felbukkant a neve.
A kiváló zenész távozása után a csapatnak új embert kellett keresnie a megüresedett gitáros posztra, de James Young még azon a lehetőségen is komolyan elgondolkodott, hogy egyedül viszi tovább a zenekart – és mint tudjuk, a hasonló felállású csapatok igen jól működnek. Az sem kétséges, hogy Young-ban megvolt a kvalitás a feladat elvégzéséhez, de végül mégis inkább felvettek egy új gitárost. Ő volt Tommy Shaw, egy fiatal, feltörekvő zenész, aki korábban az MS Funk nevű zenekar tagja volt. A turnén már ő zenélt Curulewski helyett.

A csúcson, Tommy Shaw belépése

Az 1976-os évben megjelent a Styx hatodik stúdióalbuma, a Crystal Ball. A lemez egyúttal Tommy Shaw bemutatkozási is, és az album hallgatása közben hamar kiderül, mennyire nagy beleszólása volt már ekkor a zenekar ügyeibe. Újonc mivoltához képest három dalban is énekel – nem meglepő, hiszen a hangja tökéletesen belesimul a Styx kiemelkedő vokális hagyományaiba –, két kivétellel pedig az összes szerzeményben megjelenik, mint társszerző. A lemez amúgy az Equinox hagyományait viszi tovább, bár bizonyos pontokon visszatér a korábbi, progresszív irányzathoz.

1977-ben a Styx belépett a halhatatlanok közé. Az együttes hetedik stúdióalbuma (újra egy koncepciólemez) július 7.-én jelent meg, Grand Illusion címmel. Ebben a lemezben benne van minden, ami Styx. Csodálatos vokálok, Young és Shaw lenyűgöző gitárfutamai, és természetesen DeYoung elsöprő erejű dalai. Az album nyolc dala közül öt potenciális kislemez-sláger lehetett volna, de mégis csak kettő jelent meg közülük, „Come Sail Away” és a „Fooling Yourself”. Gyakorlatilag mindkét dal szinte azonnal sikert aratott, hiszen a 8. és a 29. helyeket foglalták el a slágerlistán. Tommy Shaw és Dennis DeYoung itt már érezhetően megosztja a zenekar vezetésének feladatát, James Young pedig a háttérbe szorul. Egyetlen saját szerzeménye szerepel csak az albumon, a szintén legendás „Miss America”. Érdes hangja azonban immáron nem illeszkedett túl szerencsésen a himnikus dalokhoz.

A Grand Illusion elindított egy lavinát. Ez a lavina azonban felfelé vitte az együttest, egyenesen a csúcsra, ahonnan már csak lefelé vezethetett az út.

A soron következő éveket sokan csak platina-időszakként emlegetik. Sorra jelentek meg a Grand Illusion logikus folytatásai, elsőként 1978-ban a Pieces of Eight. Az album megint koncepciólemez volt, akárcsak a Grand Illusion és a The Serpent is Rising. Maga a hangzás az előző lemezre emlékeztet, bár bizonyos pontokon érezhetően visszanyúltak a korábbi, progresszív időszakba, ugyan úgy, ahogy a Crystal Ball is tartalmazott egy apró visszatekintést az Equinox előtti időkre.
Az albumon található tíz dal gyakorlatilag hibátlan. Több zenekedvelő szerint ez az együttes legjobb albuma. Az albumon helyet kapott két instrumentális szerzemény, melyek közül az egyik („Message”) DeYoung szintetizátorvarázslata, a második azonban egy titkos Styx favorit, az „Aku Aku”. Az egyszerű kis dalocska, ami lezárja az albumot, egy zenei utazás az égbe – ezt mindenkinek be kell látnia.

Az 1979-es Cornerstone a kezdet vége és a vég kezdete. A csapat fürdött a sikerben, a Grand Decathlon Tour névre keresztelt koncertkörút pedig rengeteg bevételt hozott a számukra. De volt a sikernek árnyoldala is. A „Babe” című dal eredetileg DeYoung magánakciója volt a feleségének, Young azonban úgy vélte, megfelelő hangszereléssel szerepelhetne az albumon. Az elképzelés helyes volt, hiszen a „Babe” egy legenda lett, de a következmények felborították az együttesen belüli egyensúlyt. DeYoung egyre inkább a pop irányába kezdte terelni a zenekar stílusát. Sok szintetizátor, kevés és visszafogott gitár – ez jól látszik a „Why Me? ” című dalban. A dolog azonban nem tetszett mindenkinek, főleg Tommy Shaw-nak nem. A bomba végül a „First Time” című szerelmes ballada lévén robbant fel. Ez lett volna az album hatodik kislemeze, Shaw azonban kijelentette, hogy ha a dal megjelenik, ő kilép a zenekarból. A sikerhez azonban ő is kellett, így a „First Time” megmaradt az album egyik dalának – pedig ez is egy kiváló szerzemény.

A Styx együtt maradt, de a feszültséget egyre nehezebb volt levezetni. A sikert jelképező hegycsúcsot a Styx végül 1981-ben vette be, a Paradise Theater című, ma már a legendák könyvébe illő albummal. Újabb koncepciólemez, újra kislemezek egész sora, és meglepő módon néhol kimondottan popos, néhol kimondottan rockos hangzásvilággal. Az albumot egy jellegzetes téma, a „The Best of Times” intrója nyitja és zárja, miközben a dal a lemez közepén és felcsendül – tehát ugyan azt a szólamot háromszor is halljuk a lemezen.

Az albumot reklámozó turnéról egy jó minőségű koncertfilm is készült, amit a Budokan Stadionban rögzítettek. Sajnos közel lehetetlen beszerezni a japán koncertfilmet, de aki birtokolja, az valódi kincset tudhat magáénak.

Végül elérkezünk a klasszikus Styx utolsó lemezéhez, az 1983-as Kilroy Was Here-hez. A legendás koncepciólemez története szerint valamikor a jövőben a rock tiltott zenévé válik, az utolsó reménység pedig a börtönben sínylődő ex-zenész Kilroy (DeYoung), aki megszökik és megkísérli visszaállítani a rockzene dicsőségét. Segítőre is talál a fiatal és ambiciózus Jonathan (Shaw) személyében, akivel felveszik a harcot a gonosz Dr. Righteous (Young) ellenében. Ez a Styx legnagyobb szabású vállalkozása. Az album mellé egy tíz perces filmet, és szokatlanul ötletes videoklipeket is készítenek. A koncertekre folyamatosan magukkal viszik a díszleteket, mint például a jellegzetes robotos álarcot, amit DeYoung a show elején levesz a fejéről. De az album felemás. Kiváló dalok sorakoznak rajta, kiváló megvalósításban, de maga a zene sok helyen már teljesen elszakad a rocktól, ami ismervén Shaw hozzáállását a kérdéshez, egyáltalán nem jó. A Kilroy Was Here egyértelműen DeYoung szüleménye, még annak ellenére is, hogy Shaw olyan nagyszerű dalokat készített a lemezre, mint a „Haven’t We Been Here Before? ”, vagy a „Cold War”.

Széthullás, szólókarrierek

Ezt követően hamarosan elindult a turné, és 1984-ben az együttesen belüli feszültség végül szakadáshoz vezetett…
1984-ben a Styx-re keményen rájárt a rúd. A Kilroy Was Here album sikeres lemez volt, de a zenekar sok régi rajongója nehezen fogadta el a szintetizátorközpontú zenét. Maga a csapat is nehezen viselte a váltást. Még ebben az évben rögzítettek néhány koncertanyagot, amiket albumon és filmen is megjelentettek. A Caught in the Act a Styx első hivatalos koncertalbuma, kiadásával azonban elkéstek. Bizonyos tekintetben a korábbi (különösen a Grand Decathlon Tour) körutak alatt rögzített anyagok sokkal sikeresebbek lehettek volna. A Caught in the Act-ról olyan nagyszerű szerzemények hiányoznak, mint a „Renegade”, a „Grand Illusion”, vagy a „Borrowed Time”, de a korábban nagy sikerrel játszott „Half-Penny, Two Penny” is izgalmasan hangzott volna egy jó minőségű koncertfelvételen.

A koncertlemez kiadása után a Styx ötlettelenül állt egy helyben, akár egy lerobbant tank, ami előzőleg megállíthatatlanul gázolt előre, mindent eltaposva, ami az útjában áll. Hogy mennyire nem volt váratlan a tagoknak a szakítás, arról az is tanúskodik, hogy az 1984-es évben már meg is jelentették szólóanyagaikat.

A nyolcvanas évek második felében mindenki a szólókarrierjét építgette. Ami változatlan maradt, az a Shaw és Young közötti barátság, aminek következményeként James Young több dalban is vokálozik Tommy 1987-es Ambition című albumában. A teljes történethez hozzátartozik, hogy Young is jelentetett meg szólóalbumokat, ezek azonban messze nem értek el akkora sikert, mint Shaw és DeYoung lemezei.

1989-re a helyzet megváltozott. Több amerikai lap is megszellőztette Tommy Shaw és Ted Nugent gitárlegenda közös projektjét. A titokban készülődő supergroup-ról hamarosan kiderült, hogy Jack Blades-t, a Night Ranger frontemberét is sorai között tudja, továbbá egy addig ismeretlen dobost, Michael Cartellone-t. Ez lett a Damn Yankees, a 90-es évek egy figyelemreméltó, de kis hazánkban valamiért elfelejtett sikertörténete.

Újjáalakulás (Tommy Shaw nélkül)

Nagyjából ezzel egy időben Dennis DeYoung újra összekalapálta a Styx-et. A Panozzo fivérek természetesen nem tiltakoztak, ahogy James Young is hiányolhatta már a sikert, de Tommy kimaradt a buliból. Helyette az addig félig-meddig ismeretlen Glen Burtnick vette át a gitáros posztot. Glen Burtnick korábban egy Beatles-musicalben játszotta Paul McCartney-t, aztán szólóalbumokkal próbálta építgetni a karrierjét. Heroes and Zeros című lemeze kimondottan izgalmas anyag, amit minden rock-kedvelőnek ismernie kellene… A balkezes Burtnick-kel kiegészülve a Styx stúdióba vonult, és elkészítette az Edge of the Century című lemezt. Maga az album pontosan úgy szól, ahogyan a kilencvenes évek legelején egy hard rock lemeznek szólnia kellett. Kitűnő anyag volt, amiről a „Show Me The Way” kis túlzással egy generáció himnusza lett. A dalt Dennis DeYoung eredetileg a fiának írta, megjelenésének idején azonban javában tombolt az első Öböl-háború. A lírikus, könnyfakasztó mű hamar a hazatérő katonák dala lett, egekbe röpítve ezzel a kislemezt. Bár az album, és a róla megjelenő többi kislemez meg sem közelítette a Styx régi sikereit, a „Show Me The Way” harmadik lett a listákon. A Styx megint közszájon forgott.

A lemezt természetesen turné is követte, amin sokak megrökönyödésére Burtnick elénekelte Shaw szerzeményeit, így a „Renegade”-ot és a „Blue Collar Man”-t is. De a körút után minden megállt. Az Edge of the Century folytatása ugyan ezt a címet viselte volna, egy II-jellel a végén, de ennek a lemeznek az előkészületei sosem fejeződtek be. A csapat két év után szétment, hogy Dennis DeYoung beássa magát a komolyzene és az opera világába…

A Damn Yankees sem maradt hosszú életű. Bár kiadtak két tökéletes lemezt, és körbeturnézták a világot, a 90-es évek közepére már nyugodalmat akartak, Blades és Shaw pedig a régi bandáik felé kezdtek kacsingatni. 1995-ben a két zenész Shaw/Blades néven közös lemezt vett fel, nyugodt, higgadt dalokkal. Később, 1999-ben a Damn Yankees újra összejött, hogy felvegyék harmadik albumukat, ami azonban a mai napig sem jelent meg, de ez egy másik történet.

Tommy Shaw visszatérése, Panozzo halála

1995 az újraegyesülés ideje. Az átkozott jenkik egy időre befejezték a közös munkát, Blades visszament a Night Ranger-be, Shaw pedig a Styx-be, hogy a klasszikus felállás egy turnéval éleszthesse fel a Styx-et. De a tervet tragédia árnyékolta be.

1996-ban elhunyt John Panozzo, a Styx dobosa, aki 1972-óta minden egyes lemezen szerepelt. Mivel alapító tagja volt a Tradewinds-nek is, személyében a Styx egyik atyja veszett oda. Súlyos csapás volt ez, ami gyakran megesik az együttesekkel, és néha nem is élik túl őket. De a megmaradt négy tag nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Panozzo helyére felvették a fiatal Todd Sucherman-t, aki annak ellenére csatlakozott a bandához, hogy fogalma sem volt, meddig marad majd a Styx tagja.

Végül 1996-ban John Panozzo nélkül ugyan, de elindult a Styx gépezet. Gigantikus turnét szerveztek, a koncerteken pedig minden régi klasszikus dalt előadtak. Egy alkalommal egy nagyzenekar kísérte őket (ez manapság nagy divat, de az ötlet akkoriban még újnak számított), az egyik előadást pedig meg is örökítették. A turnét végezetül egy újabb élő anyaggal ünnepelték, mely a Return to Paradise címet kapta. DVD-n a koncertfilmet lehetett megnézni, a dupla cd-s kiadványra pedig három új stúdiódal került fel. Ezek közül a „Dear John” egy könnyfakasztó megemlékezés az elhunyt John Panozzoról. A koncertalbum azonban rendelkezik azzal a súlyos hibával, hogy a dalok elejét és végén gátlástalanul lekeverték. A koncertélmény ezáltal meggyengül, és bár a felvétel tökéletes, a dalokat pedig hibátlanul adják elő, az egységes műsor érzése elveszik.

Közvetlenül az újraegyesült előtt elkészült néhány stúdiódal, amik feltehetően az Edge of the Century II.-n szerepeltek volna (legalábbis erre utal az, hogy Glen Burtnick is a szerzők között van feltűntetve). Ezeket később válogatásalbumokon jelentettek meg. A Styx előtt tehát nyitva állt a lehetőség a folytatásra, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt mindenki szerette volna…

1999-ben a Styx újra munkához látott. Tommy Shaw befejezte a Damn Yankees harmadik albumának felvételeit, előtte pedig a Night Ranger-rel dolgozott együtt a csapat „Kong” című dalán, ami 1997-ben jelent meg.

Dennis DeYoung ekkor a klasszikus Quasimodo történet megzenésítésén fáradozott, aminek a végeredménye egy csodás lemez, a Hunchback of the Notre Dame lett. De a hangsúly most az új Styx albumra terelődött…

A Brave New World több szempontból is különleges az együttes életében. Egyrészt ez az első és egyetlen lemezük, amihez nagyzenekari kíséretet írtak – az ötletet nyilván az 1997-es szimfonikusokkal közös koncert, és DeYoung operás szólólemezei adták –, másrészt erre a lemezre is elszórtak néhány dalt a készülő harmadik Damn Yankees albumról. DeYoung egyébként nem túl aktív a dalszerzésben. Az albumot csupa Shaw szerzemény uralja, DeYoung pedig a fentebb említett förmedvényen kívül csak négy balladát énekelt fel az albumra – amik azonban hibátlanok és gyönyörűek.

A Brave New World megjelenése után a csapat turnéra indult, de a körutat meghiúsította néhány személyes tragédia. Először Chuck Panozzo esett ki a legénységből. A basszusgitáros homoszexuális kapcsolatai lévén HIV-fertőzött lett, így orvosi tanácsra részéről a koncertezés – mint kimerítő fizikai tevékenység – befejeződött. Az együttes azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Panozzo azóta is beugrik egy-két szám erejéig minden egyes bulira, az együttesnek pedig a mai napig is hivatalos tagja. A koncertek maradék részén azonban muszáj volt helyettesíteni, ezért a 90-es évek elején már a Styx-ben forgolódó Glen Burtnick-ot hívták vissza a csapatba. Ő lett az új basszusgitáros, de a problémák ezzel még nem oldódtak meg…

DeYoung kiválása, 2000-től napjainkig

A turné első néhány koncertje után Dennis DeYoung, a csapat alapítója és legismertebb hangja is kénytelen volt kilépni. Az ok kóros fáradékonyság, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a zajos és mozgalmas koncertek teljesítését. DeYoung az album felvételei alatt amúgy sem tűnt túl lelkesnek, így nem meglepő módon nagyon hamar eldőlt, hogy végül elhagyja a csapatot. Távozása után hamar meglett a helyettese, Lawrence Gowan, kanadai énekes személyében.

Olaj volt még a tűzre az a per is, ami DeYoung és a zenekar között robbant ki, végleg megmérgezve ezzel a kapcsolatukat. Dennis DeYoung a per végén megkapta a jogot, hogy promóciós célokra felhasználja a Styx nevét – tehát akár egyszemélyes Styx-ként is működhetett volna, párhuzamosan a valódi együttessel. Ezzel a húzásával végképp magára haragította a csapatot (különösen James Youngot). Később persze voltak még meglepetésszerű fellángolások – például Tommy Shaw és Dennis DeYoung spontán találkozása egy lemezboltban –, de annak az esélye, hogy DeYoung visszatérjen a Styx-be, gyakorlatilag egyenlő a nullával.

2002-ig a Styx turnézott és koncertlemezeket adott ki. Az eredeti alapítók közül ekkor már csak James Young volt tagja az együttesnek, és a nagy, klasszikus felállást is csak ő és Shaw képviselte.

De a koncertlemezek, a filmek és a jegyek fogytak, és a különleges felállás 2003-ban stúdióba vonult, hogy lemezt rögzítsen. A Styx utolsó igazi stúdióalbuma a Cyclorama, mely a Shaw-Young-Gowan-Burtnick-Sucherman+Panozzo felállás egyetlen lemeze, egyúttal a Styx karrierjének egyik újabb fényes ékköve. Az album hangzása és minősége sajnos a „minél hangosabb, annál jobb” filozófia jegyeit viseli magán, de a remekül megírt dalok kárpótolják a hallgatót. A dalszerzésben a főszerepet Tommy Shaw játssza, de igazából az összes tag megcsillogtatja a tehetségét. Lawrence Gowan két dalt is énekel, közben pedig olyan lenyűgöző billentyűsjátékot produkál, ami a 70-es évek végi Styx-et juttatja a hallgató eszébe. Dalai ironikusak és kedvesek, szerethető szerzemények, és ő maga sem próbálja meg helyettesíteni DeYoung-ot. A megszólalás pedig végig őrzi a Styx hagyományait. Fenomenális vokálok, lehengerlő billentyűs és gitárjáték jellemzik a lemezt. Ez az egyetlen olyan Styx album, ahol az együttes öt tagja közül négyen is eléneklik a szerzeményeiket. (Hivatalosan minden dalt a Styx jegyez, de nagyjából lehet következtetni arra, ki melyik dalt írta).

A Cyclorama utáni időszakban a Styx sajnos elfáradt. Glen Burtnick távozott, hogy saját karrierjét építse tovább (nem mellesleg DeYoung-gal is dolgozott még együtt), helyére pedig Ricky Phillips, a korábbi Bad English tag érkezett.

A Styx a mai napig turnézik, hasonlóan a nagy dinoszauruszokhoz, mint a Journey, a REO Speedwagon (utóbbival 2009-ben egy közös dalt is felvettek), de zenéltek már együtt a Def Leppard-dal és a Night Ranger-rel is. Az együttes jelenleg is egy körutat teljesít az Államokban, de új album egyelőre nincs kilátásban.

A Styx munkássága a 70-es évek második felében kikerülhetetlen, ha a modern, populáris zenét akarjuk megismerni. Egyértelműen csodát műveltek, nem csak a lemezeiken, hanem a színpadon is.

A kilencvenes évek közepétől azonban leragadtak, és gyakorlatilag a mai napig régi dicsőségükből élnek. Félreértés ne essék, azóta is születtek kiváló lemezeik, mint a Cyclorama, de a mai Styx koncertek setlistje gyakorlatilag kivétel nélkül az 1975 és 1981 között született dalokból áll. Hogy néha eljátszanak egy-egy dalt a Big Bang Theory-ról, vagy Lawrence Gowan saját szerzeményeiből, még nem teszi teljesebbé a képet…

Hogy mit hoz a jövő, azt most még nehéz megmondani. Annyi biztos, hogy kevés együttes élt meg ennyi tagcserét. Ne feledjük, hogy a Styx legénysége mára gyakorlatilag 80 %-ban lecserélődött az 1972-es indulás óta. De a zeneiség, amit Dennis DeYoung, James Young, Tommy Shaw, Chuck és John Panozzo, na meg John Curulewski a hetvenes években megálmodott, a mai napig működik. Könnyen meglehet, hogy a Styx még túlél néhány csapattagot, mielőtt Tommy Shaw, vagy James Young lezártnak tekintené a zenekar történetét – mert a jog a befejezésre ma már csak őket illeti meg.
 

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
James "J.Y." Young
ének
gitár
billentyűsök
Tommy Shaw
ének
gitár
mandolin
Lawrence Gowan
ének
billentyűsök
gitár
Ricky Phillips
basszusgitár
vokál
Todd Sucherman
dob
ütőhangszerek