Bejelentkezés

x
Search & Filters

30Y - "Nem leülünk dalt írni, hanem egyszerűen csak ráismerünk a dalokra" (interjú)



Délután fél négy, az egyetemhez közeli kávézóban találkozunk. Nincs sok időnk, úgyhogy rendelünk és belevágunk az interjúba, ami igazából sokkal inkább beszélgetés lett, mintsem interjú. Beck Zolival, a 30Y énekes, gitárosával beszélgettünk.

Rockbook: - A tavaly szeptemberi pécsi koncerttel több periódus is lezárult a zenekar életében. Egyrészt a Szentimentálé turné utolsó állomása volt, másrészt pedig itt játszottatok utoljára együtt, öten. Ez a döntés már akkor is érezhető volt, vagy csak később alakult így?


Beck Zoli: - Azt beszéltük meg egyszerűen, hogy annál többet, mint amennyit elmeséltünk ebből a történetből röviden, magyarul, hogy közzé tettünk egy közleményt, ezzel kapcsolatban nem mondunk. Meg tudtuk beszélni a dolgainkat, és ez volt a legfontosabb. A dolog alkotói oldala meg egy egészen más dolog, és ez nem ötünkről szól vagy akárhányunkról, hanem inkább arról az alapvető kérdésről, hogy van egy zenekar, ami működik egyfajta zenei közösségként, akkor egy idő után bele lehet fáradni a közösség állandóságába, főleg, ha egy folytonos alkotó munkában vagytok, akkor az a zenekar, ami vurlitzer módjára ismételgeti a dalait, az egy idő után elfárad. És ez mindegyikőnk saját története, hogy meg kellett találni magunknak azokat a motivációkat, amik miatt tovább akarjuk csinálni. 2005 óta folyamatosan koncerteztünk, csináltuk a lemezeket.

Rockbook: - Akkor a Szentimentálé valamilyen szinten pihenés?

Beck Zoli: - A szentimentálé olyan története volt a zenekarnak, amelyik kivett minket abból az állandó storyból, amit a klub turnék és fesztivál koncertek jelentenek. Közben persze az is mindig kérdés, hogy megjelenik-e benned hiányérzet, szóval, hogy nyilván azért van most 30y, mert egyszerűen azt éreztük a 2013-as év közepétől, hogy meg fogunk bolondulni, hogyha nem üvöltenek megint a gitárok és nem csattogja szét a koncertet a láb cin és nem leszünk félig süketek a koncertek végére. Dolgoztunk az új dalokon, elkezdtük a próbákat és marha jó érzés volt elindítani múlt héten a koncertet.

Rockbook: - Milyen visszajelzéseket kaptatok Miskolcon a közönségtől?

Beck Zoli: - Tök jó élmény volt, igazán felszabadító, olyan volt, mintha újra csinálnánk mindent, újra kezdtük volna az egészet, azzal a kis különbséggel, hogy szerencsére telt ház volt, és már Debrecenből is hívtak, hogy elfogytak a jegyek elővételben. Közben tök jó, hogy megyünk és tudjuk, hogy nincs más dolgunk, mint legjobban játszani életünkben, és ez piszok jó. Elképesztő volt a fogadtatás. Volt bennem egy furcsa szorongás, mert ez a magyar rock ’n’ roll egy furcsa zenei tér, nagyon nehezen engedi be az újat és nagyon gyorsan felejti el. Van egy ilyen permanens kihívás az egésznek, örülsz, amikor végre az van, hogy játszhatsz, mert az jó néhány év a zenekar életéből, mire odáig eljut, hogy színpadokon játszhat, aztán utána kihagysz egy évet, holott nem is hagytunk ki évet, csak másfajta módon szólaltunk meg, más helyeken és meglehet az a furcsa kockázata annak, hogy a zenekart elfelejtik. Szóval volt bennem egy ilyen szorongás, de szerencsére teljesen alaptalan szorongás volt.

Rockbook: - Sokan gondolták úgy, hogy a Beckek felállás előrevetíti a 30y feloszlását. Ez megfordult a fejetekben?

Beck Zoli: - Látod, ez is ilyen furcsa dolog, mert a Beckek az a Zazával a mi igazán közös, személyes zenei kalandunk, ami semmi ellen nem irányult ilyen értelemben. Hogy úgy mondjam, a dolgok egymás mellett léteznek, legitimen nem pedig az van, hogy ha valamelyik van, akkor a másik nincs, vagy az egyik helyett a másik van vagy összeesküvés készült a 30y zenekar ellen, amelyben a Beckek átmenti rajongó táborukat a következő évtizedre. Szóval ezek a fajta dolgok egyáltalán nem forogtak a fejünkben, egyszerűen vannak dalok, amikor ráismersz arra, hogy az a forma, amiben eddig elképzelted azt a dalt, vagy ahogy eddig megszólalt, az a forma nem lesz jó annak a dalnak, nem lesz igaz. És amikor ezeket a Beckek dalokat elkezdtem írni, akkor az történt, hogy összeültünk a Zazával és mondtam, hogy figyelj, szerintem ezeket nem kell hangszerelni. Ezek piszok egyszerű, egyenes dalok. Pont elég nekik egy gitár, egy dob, meg hogy a két hülyegyerek kiabál. Azzal hogy elkezdünk ráaggatni zenei díszeket, azzal minden egyes momentumban gyengítjük a dalt, magát, azt hogy ez egy egyirányú energia, aztán kész. A 30y dalrepertoárja ilyen tekintetben sokkal zeneibb, sokkal szélesebb spektrumon mozgó történet, mint a Beckeké volt. A Beckek olyan alázattal viszonyult a 30y létezéséhez, hogy megkereste azt a leginkább vákuum időpontot, amikor semmiképpen sem zavarja a zenekar történetét az, hogy a Zazával előállunk egy lemezzel.

Azok a vendégjátékok, mint pl. a Rájátszás, azt képzelem, mind olyanok, hogy addig és úgy működnek jól, ameddig és ahogyan jól érezzük benne magunkat. És ha már a Papával nem érezzük majd jól benne magunkat, vagy a Papa jól érzi benne magát, én nem vagy fordítva, akkor majd azt mondja ez a valamelyikünk, vagy akár mindkettőnk, hogy eddig akartuk csinálni ezt a Rájátszást, eddig volt nekünk jó érzés. De 2000 óta, amióta létrehoztuk a zenekart, az alapvető zenei identitásunk a 30y-hoz köt minket. Nem kényszerből, hanem azért, mert mi vagyunk azok. Nem állást ajánlottak a 30y-ban és elvállaltuk, hanem attól létezik, hogy mi megcsináltuk és ez egy nagyon nagy különbség.

Rockbook: - Milyen irányba mentek az új dalokkal? Mintha egy kis pesszimizmus is felfedezhető lenne az ahogy elképzeltemben. Mi nincs úgy, ahogy elképzelted?

Beck Zoli: - Én nekem az egy olyan pozitív dal, ahogy elkezded darabolni a szöveget… az hogy nincs semmi úgy, ahogy elképzeltem, az talán lehet negatív, az hogy azt sem bánom, hogy nincs semmi úgy, ahogy elképzeltem, az már nem annyira, inkább pozitív az ügy. Szóval hogy mondjam… A lehető legegyszerűbben Julcsi úgy tudom neked elmondani, hogy azért felnőttek vagyunk, szóval mégis csak felnőtt férfiak ülnek a próbateremben, felnőtt férfiak írják a dalokat és írom a szöveget. És nem tudom eltagadni a magam világban való benne állását, amikor a dalok megíródnak. Azt, ahogyan gondolkodom a világról, vagy ilyenek. Szerintem ezek nagyon is életigenlő dalok, első sorban azért életigenlő dalok, mert élünk például. Az talán 17 évesen vagy 18 évesen nehéz tudni, milyen az ügy, de felnőttként ezt jól lehet érezni, már ilyen nagyon felnőttként. Önmagában néha azt gondolod, amikor ránézel az életedre, hogy a hétköznapi hőstetted az, hogy életben vagy, anélkül, hogy csinálnál bármit. Ez az egyik oldal, a másik meg, hogy valahogy egy dal legfőbb kérdése ezt képzelem, az én fejemben egyáltalán nem az, hogy aktuálisan szomorú vagy vidám. Inkább az, hogy mond-e valami vélhetően igazat a világról, azaz hogy hisz-e a maga valódiságában abban a pillanatban, amikor elhangzik. Tök hülyén hangzik persze, bocs! De hogy mégis valami ilyesmi van a fejemben és én ezeket a dalokat szeretem. És mondom: maguknak a daloknak a létmódja, az hogy így vannak, elhangzanak, megszólalnak, az szerintem sokkal inkább azt mondja, hogy az élet jó, mintsem azt mondaná, hogy az élet nem jó. Mondjuk nem hiszem, hogy a 30y, mint a magyar rock történelem legvidámabb zenekara volt eddig is ismert.

Fene tudja. Hogyha el kéne gondolnom a dalokat, akkor valahogy úgy alakul, hogy furcsa mód, ahogy végigtekintesz azon, amit eddig csináltál, akkor így van mihez rendelnie utólag dolgokat, és ahogy meghallgattam a Lyukra vetődni-t, azt képzelem, hogy a Lyukra vetődni leginkább folytonos, a 30y eddigi klasszikus dalainak formáját, formanyelvét használja vagy követi.

 

30Y - Ahogy elképzeltem

 


A Disszidálok-nak a minimalizmusát imádom, az hogy elképesztően egyszerű. A szöveg maga sem emelkedik el egyáltalán a köznyelvi formáktól, a zene is borzasztóan triviális, borzasztóan egyirányú. Ha valami átöröklődött a Beckek zenei gondolkodásából, akkor azt képzelem, hogy a Disszidálok-on ez erős nyomot hagyott, ez egy nagyon egyirányú dal.
Egyszer valaki azt mondta, hogy így az a helyzet, hogy nem tudok slágereket írni. Nem slágereket, inkább himnuszokat írok, és mondtam, hogy azt se tudom, hogy egyik-másik mit jelent, de abban van valami, hogy inkább írok olyan dalokat azt hiszem, amik felkínálják a lehetőséget, hogy azonosulj velük, és ha azonosulsz, működik, ha meg nem azonosulsz, nem működik, sem mint olyan slágereket, amiket elfütyülünk egy nyáron, aztán elfelejtjük. Szóval valószínűleg ez van. És ilyenek ezek a dalok. Súlytalan dalokat meg nincs értelme írni. Talán. Én piszokul szeretem az Ep 4 dalát és közben fogalmam sincs, hogy merre megy a többi.

 

Nagyon sok zenei téma gyűlt össze, és nagyon sok szöveg. Mert hát nyilván, miközben csináltuk a Szentimentálét, azért nem tudtunk kussolni magunkban és ez azt jelenti, hogy épp tegnap a próbateremben kezdtük el áthallgatni a dalokat, mert meguntuk kicsit a repertoár próbát, és elkezdtük áthallgatni a felvételeket azokról a zenei témákról, amiket eddig csináltunk. És fogalmam sincs, hogy mi lesz végül az, ami a következő Ep 3-4 dalos csomagja lesz. Nem kell hogy uralkodjunk a dalainkon, a zenéinken, hanem így azt hiszem az vált be munkamódszerként, hogy egyszer csak jön egy ilyen dal és azt mondja, hogy: hé, én akarok lenni a dal! Figyelj, eljátszanál, mert így dal lennék!?! és akkor azt eljátsszuk. Tényleg, ilyen evidens a történet, nem leülünk dalt írni, hanem egyszerűen csak ráismerünk a dalokra, amikor dal, a játék közben, és ez a marha jó. Nem az van, hogy hogyan kéne egy ilyen dalt írni, hogy legyen abból egy sláger, hogy lesz az ott fütyülhető, nem ezek vannak bennünk… csak zenei témák, hangulatok alakulnak és ebben az alakulás történetben egyszer csak jönnek azok a szerencsés pillanatok, amikor egyszer csak ráismerünk, hogy ez a dal. És néha egyébként elképesztőeket hibázunk, olyan értelemben, hogy ráismerünk arra, hogy dal, de aztán kiderül egy-két év múlva vagy egy-két hónap múlva, hogy nem, nem, nem,becsapott minket valami, hogy át vagyunk verve.

 

Nem is tudom, szerintem nincs olyan lemezünk, amilyen ne volna olyan dalnak látszó tárgy, ami mégse lett az. Mi azt hittük hogy az, de aztán a magunk számára is kiderült, hogy nem az. Vagy nem tudtuk dallá érlelni, vagy olyan zenei téma, ami az akkori magunkon túlmutatott. Többet tudott a zene, mint ahogyan mi el tudtuk volna játszani, és akkor legyőzött minket. Például a Mámorban táncban, ami a Semmi szédítő magasságon szerepelő dal, az egy olyan dal, ami legyőzött minket. Nagyon sajnálom, mert annyira éreztem benne a tutit, de abban, ahogy megfogtuk, kiderült, hogy szétmállott a kezünk között, hogy azt egy jobb 30Y-nak kellett volna eljátszania, és akkor dallá tudta volna csinálni.

Rockbook: - Előveszitek még a régi dalokat ilyen szempontból, vagy mentek az új felé?

Beck Zoli: - Ez is olyan, hogy majd ki adja magát. Egyszer csak bejelentkezik a dal, és akkor ott lesz az ideje. Lehet, hogy csak el kell engedni. Most például újra koncert repertoáron van a Karambol vagy a Sötét fiúk egyiket se játszottuk koncert repertoárba, sőt a Sötét fiúk, bár kislemez dalként a Városember lemez beharangozója volt, végül a lemezre nem került föl. Vagy a Karambol, ami meg a lemezfelvétel alatt derült ki, hogy egy jó dal. A lemezfelvétel mutatta meg nekünk, hogy nem tartottunk ott a dallal, amikor fölvettük, mint amivé formálódott aztán a lemezen. És ezért nem tudtuk megfogni. Tök érdekes, hogy hogyan jön egy ilyen reveláció. Egyszer csak felhív az Egyedi Peti, az Óriásból, hogy ők játszanák ezt a Karambol című dalunkat, mert annyira szeretik. Mondtam neki: Peti játsszátok ezt a dalt, Mi úgysem tudjuk eljátszani! Már hogy nem technikailag nem tudjuk eljátszani, hanem nem tudjuk belerakni a kraftot, valamiért nem érezzük a dalt. És az egyik Óriás koncerten meghallgattam. Gyökeresen alakult át a dalról való gondolkodásom! Azt mondtam: Tényleg jó ez a dal, a franc gondolta volna! Hogy ez így van, ezt lehet így is? Aha, értem! Na így!

De történt már olyan is, amikor még az Olimpiában próbáltunk, és valamelyik ilyen kezdő zenekar, akik inkább feldolgozásokat játszottak, mint saját dalokat, játszották az egyik 30y dalt, meghallottuk a folyosón és berohantunk hozzájuk, hogy mutassák meg már, hogy csinálják, mert sokkal jobban szól, mint ahogy mi játsszuk. És nem az a történet, hogy technikásabb, jobbak a sound-ok vagy bármi, hanem néha egyszerűen elmész a saját dalaid igazsága mellett és akkor nem tudsz azonosulni, és onnantól már nem működik jól a dal, ahogy elveszted a dal igazságát.

Rockbook: - Február végén voltam fönt Pesten, és ott volt egy zenekar (DNS), akik játszották az Egy párt, kicsit rockosabb verzióban.

Beck Zoli: - Komolyan?

Rockbook: - Fel is vettem, úgyhogy majd megkeresem!

Beck Zoli: - Nagyon kíváncsi vagyok rá! Az Egy pár végül is, ha egy punk zenekar lennénk, akkor az egy punk dal volna. Szóval az a helyzet, hogy minden benne van, ami megengedi ezt a stiláris, szabad mozgást abban a dalban. Szerintem egyébként nagyon jó dal, vagy nagyon szeretem.

Rockbook: - Az egyik kedvencem!

Beck Zoli: - De jó! Az egy olyan dal, amelyiknek az a fajta érvényessége van, ami az egy szál dobozgitáros verziótól, a bunkó punk trión keresztül, a szentimentálé szimfonikus, 21 hangszeres változatáig bármelyik környezetben jól működő dal, és sehol nem veszti el az energiáját. Tehát az az érdekes benne, hogy nem történik meg benne az, ami egy csomó dallal megtörténik, hogy elkezded szimfonikus köntösbe öltöztetni és jó, jó, szép, szép, de a dinamikáját elveszti. Valahogy azt a prosztóságát, egyenességét, a húzását elveszti a dal. És az Egy pár valószínűleg ezért jó dal, mert az bármilyen környezetbe is kerül, valahogy mindig képes ugyanazokat az egyszerű állításokat megfogalmazni. Bírom azt a dalt!

Rockbook: - Mi az a VÁFOSZ? Mindenhol ott van, de mi az?

 

(Erre leakasztja a szék támlájáról a kabátját, mutatja a rajta lévő kitűzőt)

 


Rockbook: - Igen, így meg van!

Beck Zoli: - Adok neked VÁFOSZ-os kitűzőt, mit szólsz?

Rockbook: - Köszönöm!

Beck Zoli: -  A VÁFOSZ, az a mi találmányunk. Kitaláltunk egy céget, ami nincs. Úgy hívják: VÁFOSZ.

Rockbook: - És miről szól ez a cég?

Beck Zoli: - A VÁFOSZ a vándor fodrászok szövetsége. És mint olyan, a mi elképzelt világunkban – Az ahogy elképzeltem klipje- az ottani fodrász, Matta Lóri, híres bábszínész a fodrász, ő a VÁFOSZ fodrásza, és mint ilyen, nekivág hogy emberek haját nyírja, a különböző lakásokban. A VÁFOSZ ez. A VÁFOSZ tulajdonképpen a mi cégünk.

Rockbook: - Honnan jött ez az ötlet?

Beck Zoli: - Sehonnan! Az ötletek keletkeznek, nem jönnek! Valahogy amikor az első snittet megírtam a kliphez, már az első változatban, fodrászban gondolkoztunk. Nem tudom, miért. Már akkor az volt a fejünkben, hogy legyen egy fodrász. A fodrász, az egy ilyen nagyon különös dolgot csinál, mert borzasztó kockázatos dolgot hajt végre: hajat vág, hajat fest. Olykor még kockázatosabbat csinál, és még inkább kiszolgáltatottá teszik magukat az emberek a fodrásznál, ami nagyon veszélyes. A Sweeney Todd óta meg tudjuk, hogy kifejezetten az! Hogy van benne valami, azokkal, akikkel találkozik, azokkal nagyon mélyen kell, hogy ismerje és nagyon intim viszony jön létre. Mégis csak egy idegen, aki nyúlkál a fejedhez, nagyon közel áll hozzád, közben pedig mégsem pszichológus, sem pszichiáter, pedig mindent megbeszélsz vele, ami történik veled. Lényegében, mint egy lelki szemetes működik, miközben az ő történetéről nem tudunk szinte semmit. Innen jöttek az ollók és fésűk. Takács Béla, kiváló grafikus tervezte, és ráadásul az történt, hogy ez került át végül abba a grafikus megjelenésbe is, ahol a zenekarnak eltűntek az arcai, és csak a szőrei maradtak a képeken.

Rockbook: - Mivel készültök a márciusi koncertre?

Beck Zoli: - Hát ez egy ilyen izgalmas ügy, mert úgy lesz pécsi első, hogy végül is nem első, mert egy rövidet már játszottunk, tisztelegve Füzy Ákos előtt, szóval egy nem egészen első, első koncertet játszunk, a saját városunkban, ahol mindig a legnehezebb koncertezni. Ez elég közhelyes ügy, de mégiscsak az van, hogy Pécsett eggyel nehezebb játszani, mint máshol. Egyszerűen azért, mert ide nem csak az idézőjeles ünnepnapok kötnek, magyarul, hogy megyünk koncertezni, hanem a hétköznapok is. Hogy a közönségnek nem a 10%-át ismerjük, hanem az 50-70%-át, hogy arcról meg szinte mindenkit. És nem feltétlenül a koncertről, hanem a közértből, vagy az utcáról, vagy az egyetemről, az előző heti valamelyik másik koncertről, vagy éppen egy autó kiállításról. Szóval, hogy az van, hogy így emiatt az nehéz mindig. Bennem sokkal több olyankor az ilyen klasszikus értelemben vett izgalom, ha Pécsett játszunk, mintha más helyeken, biztos emiatt. Fene tudja, mert nem igazi koncert izgalom van Bennem ilyenkor, inkább ahhoz az izgalomhoz vagy feszültséghez hasonlítanám a pécsi koncerteket, mint amikor először leviszek a zenekarhoz egy dalötletet.

 

30Y - Csak most ne

 


Rockbook: - Várod, hogy mi a reakció?

Beck Zoli: - Aha, hogy az egy másfajta megmérettetés. Ez furcsa dolog, de éppen ezért szerintem a pécsi koncertjeink azok, amiknek a leghullámzóbb a színvonala, ha lehet ilyet mondani. Hogy valószínűleg itt tud kigurulni a legjobb egy adott szezonban, vagy az, ami tényleg felszabadító, és átütő élmény a számunkra, de itt tudjuk azokat is, amikor azt érezzük a koncert végén, hogy nem csináltuk meg. Szóval valószínű emiatt van. Van bennünk ez a furcsa feszültség az itthontól. Sok féle érzelmi dolgot tudok hozzá társítani: kicsit olyan, mint visszamenni egy osztály találkozóra, 5 év után újra találkozni, beülni ugyanabba a padba, ahol már ültél előtte sokat, de már nem az az ember vagy, aki onnan kijött, de hirtelen mégis abba a kontextusba vagy szituációba kerülsz. Szóval, hogy ez. Hogy hogyan tudsz elugrani, elrugaszkodni a hétköznapjaidtól annyira, hogy a koncertet meg tudd csinálni úgy, ahogyan azt meg kell csinálni, miközben azon a helyen vagy, ahol a hétköznapjaidat töltöd. Ez mondjuk nem gond Debrecenben, vagy Miskolcon.

Rockbook: - Ott nem kell ennyire elszakadni.

Beck Zoli: - Igen, mert ott nincs ez a fajta felruházott értelme a városnak. Oda mindig ünnepelni mész, ide meg nem mindig ünnepelni mész.

Rockbook: - Néha tanítani…

Beck Zoli: - Néha tanítani, vagy vásárolni a boltba, vagy nem tudom micsoda. Közben meg az az előnye, hogy itt elképesztő ismerős szeretet vesz körbe minket a hétköznapokban. És én nem az előnyökről beszélek, hogy előre engednek a sorban, vagy nem tudom micsoda, nem arról van szó. Egyszerűen csak a megismerés kölcsönös öröme történik meg egy adott szituban, legyen az párizsi vásárlás vagy mit tudom én. Hogy olyan ez, mintha törzsvendég lennél minden kocsmában, szóval ez egy kicsit ilyen élmény, és szerintem az meg marha jó. De mondom emiatt aztán egyszerre piszok könnyű is, meg egyszerre marha nehéz is ezt hozni, mit mondhatnék? Most még nem izgulok a 22.-ei koncert miatt, de 22.-én valószínűleg baromira fogok izgulni! És mondom, nem a megfelelés itt a kérdés, hanem mindig Te magad vagy a kérdés. Egy koncert akkor jó, ha Neked jó! Már hogy nem Neked, hanem Nekem! Ha az, aki zenél, nem eljátssza a dalait, hanem a dal részévé tud válni. Mindig ez a kockázata egy koncertnek, mert nem fogjuk elrontani őket! El tudjuk játszani az akkordokat, meg el fogom énekelni őket, néha elfelejtem a szöveget.

Rockbook: - Akkor súgunk majd!

Beck Zoli: - Igen, az a kikérdezés része! De hogy benne maradni a dalban, a dal részeként, szerintem az a nagy kérdés, és ha az nincsen meg, akkor nem történik meg velünk a valami, és én szeretem, ha megtörténik velünk. Na így! Úgyhogy ez!

 

 

Hetesi Julcsi


 

Címkék: 
30Y