"Az őszinteség a legerősebb kapocs" - Neil Sanderson (Three Days Grace) interjú
A Three Days Grace történetének új fejezete indult el idén, és ennek a nyitólapjára — szó szerint — Magyarország került. A zenekar dobosa és alapítótagja, Neil Sanderson nemcsak egy átlagos turnérutinnal érkezett hazánkba, annál inkább egy új korszak izgalmával, friss energiával és végtelen hálával. Az első nap, az első hangbeállás, az első show előtt ültünk le vele beszélgetni zenéről, mentális egészségről és a húsz évnyi káosz túléléséről. A budapesti koncertről a beszámoló itt olvasható.
Rockbook: Minden turné elkezdődik valahol, és szerencsére ez épp itt, Magyarországon indul. Mi volt a legemlékezetesebb „első koncert” élményed — jó vagy rossz — és mit tanultál belőle?
Neil Sanderson: Nos, néha az első koncert egy kicsit olyan, mintha kipókhálóznád a házban a sarkokat. Ami a legrosszabb vagy legőrültebb első koncertes élményt illeti, nem igazán vot ilyen, de szerintem a legfontosabb, hogy fizikailag felkészülj. Dobosként ez hatalmas kardió. Ma este nagy show lesz, 90 perces szettel, szóval a legnagyobb sokk mindig az volt, amikor nem készültem fel rendesen futással vagy edzéssel. De most futottam eleget, úgyhogy jobban bírom.
Rockbook: Mikor érezted utoljára, hogy egy dal írása közben valami teljesen újat fedeztél fel magadban?
Neil Sanderson: Társtulajdonosa vagyok egy kaliforniai lemezkiadónak (Judge & Jury Records)és ez lehetővé tette, hogy a zeneipar másik oldalán is dolgozzak mint kiadói vezető, aki más művészeket támogat. Vannak olyan zenekaraink, mint a Hoobastank, az Alien Ant Farm, a Saliva… Szóval szépen növekedünk. Jó érzés egyszerre az üzleti és a művészi oldalon is jelen lenni.
Rockbook: A Three Days Grace diszkográfiája mindig a fájdalomról, haragról és túlélésről szólt. Mi inspirál most, egy valószínűleg már békésebb életszakaszban?
Neil Sanderson: Hát, nem mondanám, hogy békésebb… Inkább az inspirál, hogy a mai világ rendkívül gyors és szorongást keltő. Rengetegen érzik az információtúlterhelést, azt, hogy minden rád zúdul, és nehéz megtalálni, hogy mi valódi és mi a manipuláció. Rengeteg online tartalom befolyásolja az embereket. Az, hogy ezen átvágd magad, és ne engedd, hogy szorongást okozzon, nos, erről sokat írunk.
Rockbook: Ha ma, ebben a közösségi médiára épülő zeneiparban indítanátok a Three Days Grace-t, szerinted ugyanazon az úton járnátok?
Neil Sanderson: Ugyanazon, mert minden az emberi interakciókkal és akusztikus gitárokkal kezdődött. Még ha egy dal kemény rock is, mi a mai napig egy tábortűz körül, sörrel a kezünkben kezdjük el írni, onnan indul az egész. A szívből és az agyból. Nem szeretjük bevonni a digitálisan generált dolgokat.
Rockbook: Akkor máshogy álltok hozzá, mint például a Papa Roach, akik minden zenei trendhez alkalmazkodnak?
Neil Sanderson: Igen, ők például követik a trendeket. Mi viszont szeretünk őszinték maradni. És azt hiszem, az őszinteség a legerősebb kapocs köztünk és a rajongóink között. Ettől vagyunk azok, akik.
Rockbook: Most már ott tartotok, hogy az eredeti rajongóitok gyerekei is járnak a koncertjeitekre. Hogyan változik a dalszerzés, amikor két generáció énekli vissza nektek ugyanazokat a dalszövegeket?
Neil Sanderson: Először is: ez hihetetlen. Nagyon szerencsések vagyunk. Nagy áldás, hogy ilyen fiatal közönségünk van, sokan az eredeti rajongók gyerekei. De azt gondolom, hogy az a belső küzdelem, amiről írunk, az, hogy reggel felkelsz, és próbálsz nem pánikolni, nem szorongani, nem depressziós lenni — ez mindenkire igaz. Ez nem múlik el azzal, hogy öregszel. Nekem is csak több eszközöm van már kezelni: terápia, önmunka, tapasztalat. De mindenki érzi ezeket az érzéseket. Amikor erről éneklünk, szerintem fényt gyújtunk, hogy bárki képes túljutni rajta, kortól függetlenül.
Rockbook: Szerinted mit keres a mai fiatal közönség a zenében, ami talán 20 éve még nem volt jelen, és hogyan tudtok kapcsolódni hozzájuk úgy, hogy közben hűek maradtok a saját hangotokhoz?
Neil Sanderson: Először is, a mai új lemezek nagy része számítógépes dobokat használ. Mi nem. Mi fizikai dobokat használunk, mikrofonokkal, és direkt nem próbálunk mindent tökéletesre húzni. A számítógépekkel könnyű hibátlanul időre és hangra igazítani mindent — autotune, click, minden. De szerintem a „kicsit nyers”, „kicsit tökéletlen” dolgok adják a varázst.
Rockbook: Ezért hallgatok szívesebben koncerteket, mint stúdiólemezeket. A koncerteken több a "piszok".
Neil Sanderson: Igen, ott derül ki, hogy ki tud tényleg játszani. Bár sok zenekar már élőben is számítógépet használ… Engem ez kevésbé inspirál. Szerintem az emberek mindig a valódi dolgokra vágynak.
Rockbook: Producerként és zenészként két teljesen különböző szemszöged van. Amikor a két oldal nem ért egyet, melyik nyer?
Neil Sanderson: A zenekarban az számít, hogy mind az öten elégedettek legyünk. Ha négyen rábólintanak, de egy valaki nem, akkor visszamegyünk és javítjuk. Senkit sem szavazunk le. Mindenkinek izgatottnak kell lennie. Tiszteljük egymást, hosszú út van mögöttünk. Ha valaki azt mondja: „Nem érzem ezt olyan jónak”, akkor visszamegyünk és dolgozunk rajta.
Rockbook: Wow. Ez nem túl gyakori.
Neil Sanderson: Igen, de bízunk egymásban. Ha azt mondom valakinek, hogy nem tetszik az ötlete, az nem azt jelenti, hogy ő nem tetszik, hanem az amit akkor épp kitalált. De tiszteljük egymást, és bízunk a másikban.
Rockbook: Ennyi év után az ember nehezen képzeli el, hogy lehet lámpalázad. Van még benned olyan érzés, amit csak a színpad tud előhozni?
Neil Sanderson: Ez már nem lámpaláz, inkább adrenalin. Olyan, mint egy drog, természetes eufória. Nem félek a színpadtól, inkább tele vagyok energiával. Ha aggódom valami miatt a turnén, az a koncertek közti idő. A rengeteg utazás, hogy egészséges maradjak, hogy aludjak, hogy ne legyek magányos. Ezek a nehezek. De ha felkelek, és sétálok egy szép városban, vagy edzek, akkor jobban megy. Ha egész nap alszol és egész éjjel ébren vagy, az tönkreteszi a mentális egészséged. Ettől félek inkább.
Rockbook: Főleg, ha még bulizik is mellette az ember...
Neil Sanderson: Hát, pár sört szeretek meginni. De vannak zenekarok, akik állandóan buliznak — az tönkreteszi az agyad. Az alkohol depresszáns…
Rockbook: Ráadásul egy turné után visszatérni a normális életbe nehéz lehet.
Neil Sanderson: 20 éve még csak bulizás volt. Ma már nem. Persze, most is iszom néhány sört, de az ember felnő.
Rockbook: Ha visszanézel a 20 éves önmagadra, milyen tanácsot adnál neki a zenéről, sikerről és a káosszal való túlélésről?
Neil Sanderson: Azt, hogy tanulja meg a zeneelméletet. Ne hagyatkozzon arra, hogy a technológia csinálja meg helyette. Őszintén hiszem, hogy a legjobb mód a zeneelmélet megtanulására a zongora. Ott látod a mintázatokat, vizualizálod őket, és ezek a fejedben is összeállnak. A skálák, akkordok, hangnemek nevei. Szerintem ezt klasszikus módon kell megtanulni, nem a technológiára bízni.
Rockbook: Volt valaha olyan pillanatod Magyarországon, ami meglepett — akár a közönség, akár maga a város miatt?
Neil Sanderson: Igen, fent voltunk a Gellért-hegyen, és gyönyörű volt onnan a kilátás. A Lánchíd pedig semmihez sem fogható. Meg ott vannak a Cipők a Duna-parton - az az emlékmű nagyon mély és megrázó. Plusz egy gyönyörű szállodában szálltunk meg, elképesztő, rengetegen jöttek fotózni, olyan gyönyörű és történelmi az egész.
Rockbook: Van olyan projekt vagy ötlet, ami évek óta benned van, de még nem jött el az ideje?
Neil Sanderson: Igen, a lemezkiadóm. A covid alatt kezdtük el, és a partnerem Howard Benson hatalmas producer. Olyan nevekkel dolgozott együtt, mint a My Chemical Romance, P.O.D., Daughtry, Papa Roach, Three Days Grace... Sok nagy név. Ezt azért csinálom, mert szeretem az üzletet. Nem a pénz miatt — Howardnak sincs már szüksége arra, hogy a pénz miatt csinálja — hanem mert szeretünk építeni valamit, segíteni más művészeknek, aztán látni, hogy működik-e. A fiam 15 éves, most alapított zenekart. Nagyon inspirál, hogy segíthetek neki, jó érzés, hogy követ ezen az úton.
Rockbook: Van olyan mondat, dalszöveg vagy tanács, ami végigkísért a pályádon?
Neil Sanderson: Úgy gondolom, hogy néha a „negatív tér” a legerősebb a zenében. Egy lemezen könnyű minél több gitárt rápakolni — több és több és több. De ha meghallgatod a Tool-t, vagy akár a Sleep Token-t, rengeteg tér van a zenéjükben. És néha ez a tér nagyobbnak és erősebbnek hat, mintha telepakolnád információval.
Rockbook: Van olyan kérdés, amit soha senki nem tett fel neked, pedig mindig szerettél volna válaszolni rá?
Neil Sanderson: Igen, hogy hogy érzem magam.
Rockbook: És hogy érzed magad?
Neil Sanderson: Ma nagyon izgatott vagyok és hálás, hogy itt lehetek. De ez az első nap — egy hónap múlva lehet, hogy már mennék haza. De most nagyon lelkes vagyok, ez egy új fejezete a Three Days Grace-nek azzal, hogy Adam visszatért. Úgy érzem, most olyasmit adunk a rajongóknak, amit ők is akartak, és mi is. Olyan, mintha a sors hozta volna így. Boldog vagyok, hogy itt vagyok, és hogy a zenekar ennyire erős.
Rockbook: A legutóbbi koncertet, ami hivatalosan is felkerült a YouTube-ra többször is láttam. Nagyon jó volt a két enekessel. Hogy éltétek meg?
Neil Sanderson: Nagyon természetes volt. Az új lemez készítésénél sem gondolkodtunk túl, mindenki azt énekelte, amihez kedve volt. Olyan zenekarok inspiráltak, mint a Pink Floyd — ott is két énekes volt, és nem próbáltak hasonlítani egymásra. Mindkettőjük hangja egyedi volt, ettől lett mélyebb a dal. Nem harcoltak, hanem kiegészítették egymást. És amikor először hallottuk Adam-et és Matt-et együtt, csak mosolyogtam. Tudtam, hogy „na, megvan!”
Rockbook: Köszönjük az interjút!
Neil Sanderson egy szemtelenül laza, mégis hálás és nyitott személyiség. Látszik, hogy tele van olyan energiával, amit át tud vinni a színpadra, mert a koncertjeik is pontosan erről szólnak: valódi hangszerekről, valódi érzésekről és valódi kapcsolatról.
Neil Sanderson
Konta László István
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
