Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Dalriada nem tért le a kitaposott útról: 'Nyárutó' lemezkritika

Úgy gondolom, hogy a Dalriada-féle folkmetal – ami nem más, mint népzenei darabok a metal eszközrendszerével eljátszott változata – nem emeli, de nem is erodálja a népzene értékét. Persze lehetne ez a szimbiózis progresszív, ám határozottan tagadom, hogy lenne olyan destruktív eleme, mint a lakodalmas rocknak, ami egyébként sem a népzenéből, hanem a műzenéből táplálkozik. A népzene ugyanis nem egy elefántcsonttoronyba zárt fensőséges és érinthetetlen, formálhatatlan dolog: az alapvetően paraszti értékrendet és életképet visszasugárzó műfaj nem a néplélek "szentsége", tartalmában a felemelő mellett ott van az a hétköznapiság, esetleg vulgarizmus, amitől a "művészet" akadémista képviselői orrukat befogva menekülnek – az ihaj-csuhaj, lakodalmi érzés remekül együtt él a lélekábrázolás művészi kivetítésével, és köszönik szépen, nagyon is jól érzik magukat egymás társaságában. A Dalriada-féle rock tehát nem szegény rokon, amelyik lábszagával belerondít a vasárnapi ebédbe, hanem egy újabb eszköz arra, hogy olyanokat is megszólítson, akik a tradicionális formában nem fedezték fel a folklórban megbújó élvezetet.
 
Mert lehet, hogy zenei téren nem ért velem mindenki egyet, ám a dalok témájával és szövegével még azoknak sem lehet baja, akik talpig népviseletben mennek az operába, és a népzenét turulmadarak helyett művészeti diplomával rendelkező szirének éneklik az otthonukban, sőt. Jelen lemezen, ami zeneileg visszatért a korai idők kissé nyersebb megfogalmazásához, sikerült egy olyan "nagyepikai" művet – Thury György alakjának balladisztikus megfogalmazásában – alkotni, ami nem lóg ki a már feldolgozott Arany balladák sorából – és ez azt hiszem, önmagáért beszél. Persze nem azt mondom, hogy újabb nemzeti eposz született – arra egyébként is ott van a Zalán futása –, de mind tematikájában, mind a szöveg zeneiségében dicséretet érdemlőt hozott létre a csapat, nem beszélve arról, hogy a főhős Kinizsi mellett megfelelő hős-eszmény lehet a példaképektől elszegényedett ifjúság számára.
 
 
A végvári viadalok bajnokáról – aki a történetírók szerint több mint kétszáz párbajban győzedelmeskedett, és ha ennek csupán a tizede igaz, az már megsüvegelendő teljesítmény – szóló kéttételes szerzemény mellett a nyitó "Megöltek egy legényt" emelném ki, amely a Virrasztók "tollára" kínálkozó "dark ballada": egy olyan gyilkosság története, aminek megzenésítésében ott bújik egy-két remekül elrejtett doom riff, sőt, meghökkentő, kissé stílusidegen módon még a Hammondnak is szerep jut. Emellett a migrációt egy kissé más, történelmi szempontból vizsgáló, és a besenyők "keresztény integrációját" taglaló "Nyárutó" szolgál igazi meglepetésekkel az ügyes, autentikus hangminták és hangszerek használata miatt.
 
A csapat tagjai remekül érzik a magyar népdalok zenei alkotóelemeit, és igazából nem is tudom, hogy mi "kölcsönvett" dallam, és hol alkottak önálló "koreográfiát" a fiúk és a lány(ok). S ha már művészet: bevallom, nekem nagyon ínyemre vannak az egyébként agyonostorozott gyorsabb, esetleg gunyoros – Búsirató, Hollórege, Komámasszon –, táncolható darabok, melyeket lehet lakodalmasnak nevezni, csak hát az helytelen, maradjunk a legényes, a szapora, vagy a ropogtató kifejezéseknél.
 
Örülök, hogy a Dalriada nem tért le az önmaguk által kitaposott útról – miért is tették volna? – és nem próbáltak beleborulni valami erőltetett, progresszívebb világba: a népzenének ezt az oldalát is ki kell hangsúlyozni, a többire meg ott van mondjuk a Barbaro.
 
 
 
Garael