„Derült égből villám, csak más” - Rivers Ablaze: ’Blood Canvas’ lemezkritika
A hazai rock/metal színtér mindig tud váratlan meglepetéseket okozni, a földalatti mozgalom évek óta folyamatosan aktívan dolgozik, és ha szerencsénk van, jobbnál jobb kiadványokat fedezhet fel az emberfia. Műfajtól függetlenül találhatunk igazi csemegéket, a Rivers Ablaze a volt Special Providence gitáros, Kertész Márton vadonatúj formációja, a Blood Canvas pedig a bemutatkozó nagylemez.
Próbáltam többféleképpen nekifutni a recenziónak, de a Rivers Ablaze zenei rétegzettsége/komplexitása szinte megállás nélkül lebombázta a tudatomat. Minden egyes hallgatás során, mindig valami érdekfeszítő elem bukkant fel, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Látszik, hogy foglakoztak az anyaggal, rengeteg melót érzek benne, szerencsére Marci volt olyan kedves és készséges, hogy elhalmozott sok-sok fontos, háttér információval.
Szám szerint 9, az innováció jegyében fogant, progresszív black/death metal szerzeményt hallhatunk e debütön, melynek játékideje megközelíti az 50 percet, ami ilyen kiadványoknál full normálisnak mondható. Kertész Márton felelt az összes instrumentális rész megírásáért (zene, gitár és basszusgitár) illetve szövegekért, Nagy András (Sear Bliss, Arkhé) szerepe pedig a vokálok prezentálása volt. Dalonként fogunk haladni, ugyanis ennél optimálisabb megoldást most nem találtam.
Rebirth: Már a kezdésben felvonul szinte a teljes fegyverarzenál; blastbeat kontra ragadós groove-ok, harmonikusan kitekert gitárvirgák, black metal páncélzat (modern formatervezéssel) és András acsarkodó károgása. A formula működőképes, András relatíve változatosan és érthetően énekelte fel az albumot, karcos hangtónusa illik a zenéhez. A hangzásba nem tudok belekötni (egyetlen dolgot leszámítva, de erről majd később) nyugati színvonal, megdörren a cucc, ahogy kell. Dicséretes munka.
Genuine Delusion: Folytatódik az őrület, pörög a nordikus blastbeat, a Meshuggah-szerű dobtördelések után, úgy a felétől átmegyünk kicsit Opeth-be, itt András tisztán, dallamosan énekel, abszolút jól áll neki és a dalnak is. Olyan epikus gitárszólókat hallhatunk benne végig (!) amire nem találok szavakat, egyszerűen óriási. Itt jelenik meg az első vendég, méghozzá Cséry Zoltán (ex-Special Providence) személyében, aki hangulatos billentyűjátékával „továbbszínesíti” a Blood Canvas-t. Még két számban hallhatjuk őt.
A Dream Turned Black: Gyors és velős, klasszikus északi black metal alapú nóta, fenyegető atmoszférával rendelkezik, bizonyos részek a Keep Of Kalessin-t juttatják az eszembe. A gitármunka itt is félelmetesen szignifikáns.
Into Deepest Depths: A sok darálás után ez egy „lassabbnak mondható” tétel. A kezdő riff súlyos atmoszférával bír, a Keep Of Kalessin-érzés továbbra is tetten érhető, de ami miatt mégis a kedvencemmé avanzsálódott, az a fülbemászó refrén, meg a hihetetlen befejezés. Aki valamennyire jártas underground berkekben, az tudja, hogy a Special Providence egyik alappillére a bonyolult, jazzes dobtémák mellett, a precíz, összetett gitárjáték. Aki ilyen zenekarokban edződött, annak már nem okozhat gondot egy komolyabb téma kidolgozása. Szerencsére Marcink kezei alól csak úgy ömlenek a riffek és gitárszólók. Hallatszódik, hogy mestere hangszerének: a tracket záró, már-már „sírásra-késztető” ikerszólók alapján, az Into Deepest Depths toronymagasan kiemelkedik a többi közül. És ha ez nem lenne elég, Knapp Oszkár (Grizzly, Wrong Side Of The Wall) vendégénekes közreműködése teszi fel az i-re a pontot. A Gojira-t idéző refrén (Még ilyet!) nagyon el lett találva, a szám en bloc szenzációs, minden elismerésem érte.
The Infinite Corridor: A kollaborációs munkának nincs vége, Marek Ashok Smerda (Cradle Of Filth) gitáros (!) precízen megírt szólóit hallhatjuk a The Infinite Corridor-ban, ha ezt nem tudom simán rávágtam volna, hogy csak Marcit hallom. Mondjuk, alapból olyan kvalitású gitármunka van végig a lemezen, ami abszolút a külföldi mezőnybe helyezi őt. A dal szerkezete okosan felépített, unalomnak hűlt helye.
An Altered Vision: Másik favorit a Blood Canvas-ról, tele van jobbnál-jobb témákkal, roppant erőteljes kompozíció. A feelinges bevezető után igazi black/death metal rombolásban részesülünk: a bólogatásra késztető középrésztől konkrétan ráz a hideg, ami aztán a kiállás után jön, szintén grandiózus. A dobgép jelenléte annyira nem zavaró, de a hangminták lehetnének, mondjuk életszerűbbek. Manapság olyan dob-soundok vannak, hogy egy laikus soha nem mondaná meg, hogy beírt patternöket hall, csak ha megmutatod neki a programban. Mindenesetre ehhez az emelkedett atmoszférához passzol ez a dobhangzás.
Spiraling Descent: Marci levelében kiemelte, hogy eredetileg élő dobossal lett volna feljátszva az anyag, de sajnos a járvány közbeszólt. Budai Béla (Wellhello, The Southern Oracle) ütősnek köszönhetjük az ügyesen beírt dobot, ötletes megoldások tarkítják a ritmusszekciót, sok a technikás rész, viszont az ebben a dalban található dobkiállást én totál feleslegesnek érzem. Nagyon kidomborodik a műviség, nem kell oda. Ezt leszámítva, minőségi kategória a track, van sodrása a gyors daráknak.
Crystal Tower: A szimfonikus él elég erőteljes formában jelenik meg a Blood Canvas-on, de nem a muzikális oldal kárára és nincs szerintem túltolva sem. Jó a balansz, s remélem, ez a jövőben megmarad. Amúgy a lemez nagy része blastbeat és grind sebességre íródott, aminek kifejezetten örülök, üresjárat nincs is, így a Crystal Tower sem gyenge szerzemény, sőt, Cséry Zoli apró díszítései különösen tetszenek.
The Bleeding Ghost: Elérkeztünk a debüt utolsó tételéhez, ami brutális, ám változatos black/death vágtához hasonlatos. Továbbra is szem előtt „lebeg” a zeneiség, logikusan felépített struktúra jellemzi. Mondanom sem kell a gitárok összjátéka makulátlan, a hangok, harmóniák, dallamvezetések a helyén vannak. Mondjuk csak akkor lepődtem volna meg, ha valami rendellenes dolgot találok.
Valójában egy messzemenően kimagasló anyagról beszélhetünk, de sajnos nem hibátlan. Az egyetlen negatívum, amit föl tudok hozni, az a basszushangzás. Pontosabban annak hangereje (formája) és elhelyezkedése a mixben. 3 különböző hangcuccon (és fülessel) is végigpörgettem a Blood Canvas-t, sajnos szinte mindenhol érezhetően előtérbe volt helyezve a basszus. Kilóg „előre” a hangképből, erős éle van, nem simul bele szépen, hangerőben mintha több lenne a gitároknál. Talán a gyors részeknél stabilizálódik a helyzet. Úgy vélem – és ez csak az én véleményem – hogy még mielőtt megjelenne fizikálisan, én biztos futnék vele egy kört a stúdióban. Nem azt mondom, hogy újra kell keverni/masterelni, hanem csak egy mozdulat hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen.
A Rivers Ablaze hazánk egyik zászlóvivője lehet, ha korrigálja „apró” malőrjeit, minden adott, hogy naggyá és elismertté váljon, csak oda kell rá icipicit jobban figyelni. Mint debüt rendkívül erős, még szépséghibája ellenére is.
Lupus Canis