Terry Bozzio - 2015.11.15., Marczibányi téri Művelődési Központ

Mire gondolunk, amikor elindulunk egy koncertre, ahol egy, lett légyen bár világhírű dobos fog játszani szólóban, több mint másfél órán át? Mire is gondolunk egyáltalában a dobbal, mint hangszerrel, és magával a dobolással kapcsolatban?

Tökmindegy, mert előadásával Terry Bozzio felülírja bármely ilyen irányú gondolatunkat. Az ember 50 közelében elég kevés koncert után írhatja le, hogy „ilyet még életemben nem hallottam”, jelen esetben azonban nyugodt szívvel: Emberek, én ilyen zenét még életemben nem hallottam!

Persze azt, hogy a dob nem (csak) kísérő hangszer, már rég óta tudjuk. Nekem spéciel a progresszív rock oldaláról Michael Giles (King Crimson), Bill Bruford (Yes), Barriemore Barlow (Jethro Tull), a jazz-rock világából pedig Billy Cobham (Mahavishnu Orchestra és saját albumok), Alphonse Mouzon (Eleventh House) és Lenny White (Return to forever) játéka hallatán támadt rendszerint kedvem újra visszarakni az elejére a lemezt (kazettát), és meghallgatni újra az egészet, kizárólag a dobolás miatt.

Mondom, ekkorra már világossá volt, hogy a dob egyenrangú, önálló hangszer, nem korlátozódik arra, hogy a ritmust szolgáltassa, amíg a többi zenész szólót játszik. Na de mi van akkor, ha nincsen többi zenész, még mondjuk többi ütős sincsen, és nem öt-tíz percig nincsen, hanem egyáltalán? Ilyesmire én a magam, meglehet konzervatív zeneképével még csak gondolni se bírtam.

Aztán hallottam-láttam vasárnap este Terry Bozzio műsorát, és meg kell írjam, le voltam nyűgözve. Nem tudom másképpen szavakkal megközelíteni ezt az előadást: Terry Bozzio tulajdonképpen együttesre is elképzelhető, többhangszeres számokat játszik, dallammal, ritmussal, basszus-szólammal mindennel, de úgy, hogy minden hangszer dob. A lábdobok és a cinek adják az alapokat (nem mindig, de legtöbbször), a tamok pedig a dallamot. És az egész valami olyan csudavilágba visz el, amelyben felsejlik Afrika, Latin-Amerika, Ázsia ütős-zenéje, de jazzel, rockkal vegyesen – úgy nyúl vissza a ritmus segítségével ősi, közös emberi énünkhöz, hogy közben kifejezetten mély, mondhatni intellektuális, tehát fejben koncentrációt igénylő muzsikát hoz létre. Ráadásul az egész zene – ez talán Frank Zappa „örökség” – végtelenül szellemes, ötletes, Bozzio pedig nem mellékesen elképesztő virtuóz. És amikor a koncert csúcspontján „megjelent” a Baby Snakes c. Zappa-filmből ismert rockdobos Terry Bozzio…na akkor megérezhettünk valamit abból, mit jelent a megsemmisítő erejű tudás, mi a zenében az elementáris erő és dinamika.

Aki látta őt régebben a Trafó-ban, vagy most hétvégén a Marczibányi téren, az biztos, hogy visszavárja és elrángatja majd koncertjére ismerőseit is a felkiáltással: „ilyet még nem láttatok, emberek”! S az ismerősök arcán kételkedés jelenik majd meg…aztán koncert után másra se gondolnak két napig. Mint én most.

El Bandi

Fotók: Mayumi Bozzio