Egy furcsa este Kátai Tamás világában – Thy Catafalque a Dürer Kertben (koncertbeszámoló)
Thy Catafalque, Jozef Van Wissem, Oláh Annamária - 2025.03.14., Dürer Kert
Az a helyzet, hogy a Thy Catafalque talán az egyik legkülönösebb magyar exporttermék a honi könnyűzenében. Persze a rádiók nem játsszák – egyáltalán hallgat még valaki rádiót? –, arénákat nem tölt meg, és a legtöbben talán nem is hallottak róla. Mégis a világ minden pontján vannak hallgatói: Ecuadorban, Indiában, az Egyesült Államokban vagy épp Japánban. Ez önmagában is ritka jelenség egy magyar nyelvű, ráadásul ennyire nehezen kategorizálható zenekar esetében.
A projekt mögött álló Kátai Tamás pedig, vitathatatlanul az egyik legeredetibb alkotó, akit a magyar metál– sőt talán az egész hazai könnyűzene – valaha kitermelt. Zenéjét egyszerűen lehetetlen egyetlen műfajba beszorítani. A black metál legfeljebb az egyik alapréteg, a fundamentum, ha úgy tetszik. Mellette ugyanúgy jelen van a népzene, az elektronika, a progresszív rock, az ambient, de még a jazz is. Ezáltal egy olyan eklektikus világot épít, amelynek egyszerűen nehéz, sőt lehetetlen ellenállni. Amit Kátai csinál, az minden túlzás nélkül magasművészet. Az a fajta alkotói zsenialitás, amely esetében az embernek inkább a Pink Floyd vagy Peter Gabriel jut eszébe párhuzamként, mint egy hagyományos metálzenekar.
Ami igazán különlegessé teszi, hogy a metál nála pusztán eszköz, de nem végcél. Kátai Tamás zenéje tulajdonképpen arra tanít, hogy talán nincs is olyan, hogy különálló zenei világok léteznek egymás mellett. Inkább egyetlen zene van, amelynek különböző rétegei, árnyalatai és útjai vannak. Valahol ez olyan mint a vallási misztika tanítása is, hogy egyetlen isteni valóság létezik, amelyhez különböző utak vezetnek, és ezek az utak néha összeérnek, egymásba fonódnak. Valami ilyesmit tanít meg Kátai is a zenéről. Azt, hogy valójában egyetlen zene létezik, csak különböző irányokból közelítünk hozzá.
Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy az egész mélységesen – de a szó lehető legjobb értelmében – magyar. Nem valami gagyi folklórdíszletként használja a magyarságot, hanem épp ellenkezőleg: abból a nyelvi és kulturális közegből építkezik, amelyben megszületett. És ebben a világban nemcsak a folklór jelenik meg, hanem a modern magyar valóság is: a szocializmus világa, a budapesti éjszaka hangulata, a balatoni vidék sajátos érzete. Mintha ugyanabban a zenei univerzumban férne meg egy régi népdal árnya, egy lakótelepi hajnal és a Balaton fölött lebegő nyári este. Ettől válik ez az egész egyszerre nagyon ismerőssé és mégis különösen egyedivé.
De közben ez az egész világ elképesztően tág. Néha, mintha a hatvanas–hetvenes évek űrkorszakának hurráoptimizmusa szólna ki belőle, az az időszak, amikor az emberiség tényleg azt hitte, hogy hamarosan a csillagok közé költözik. Rakéták, kozmosz, technológiai eufória. Máskor viszont ott a pszichedélia lebegő, álomszerű hangulata, majd hirtelen jön a nyers erő. Egy vasgyár, ipari ritmusokkal és fémes súllyal. Egyik pillanatban bodobácsokról szól a dal, a következőben már az energiamegmaradás törvényéről.
És mindez valahogy mégis működik együtt. Nem eklektikus káosz, hanem egy különös, saját törvények szerint működő zenei univerzum. Talán éppen ezért olyan nehéz pontosan leírni, mit csinál Kátai Tamás: mert a Thy Catafalque zenéje egyszerre gyökerezik nagyon mélyen ebben a magyar kulturális talajban, miközben közben valahogy mégis az egész világra – sőt néha mintha az egész kozmoszra – nyitott.
Na, térjünk is át a duplakoncert első napjára, amelynek az első estéjén volt szerencsém jelen lenni. Első alkalommal láttam élőben a Thy Catafalque-ot, és nem túlzok, ha azt mondom: évek óta vártam ezt a pillanatot. És itt érdemes egy fontos dolgot megjegyezni: a színpadon látható Thy Catafalque valójában Kátai Tamás víziójának manifesztuma. Egy zenekar, egy precízen működő gépezet, amelynek minden alkatrésze azt szolgálja, hogy Kátai zenei világát életre keltse. Nem klasszikus értelemben vett zenekarról van szó, hanem egy alkotói univerzum élő formájáról, amely mögött fantasztikus zenészek sora áll. Az agy, a főnök, a szív az Kátai Tamás. Kicsit inkább olyan ő a sztoriban, mint egy zenei vezető, egy rendező, egy producer, aki mellesleg színpadra is áll.
A düreres este felvezetése két előprodukcióval történt. Elsőként Oláh Annamari lépett színpadra, akiről röviden csak annyit tudok mondani: egy csoda. Fantasztikus énekesnő, különleges hanggal, amelyben van valami fantasztikus éteriség. Csodálatos. Engem az ő világa rögtön beszippant, mindig jó látni és hallani.
Utána következett Jozef Van Wissem. Nos… itt kicsit zavarban vagyok. Biztos vagyok benne, hogy kiváló művész, én viszont ezúttal nem tudtam igazán ráhangolódni. Számomra őszintén szólva meglehetősen unalmas volt. Persze az is lehet, hogy nem a megfelelő szert választottam a zene élvezetéhez. Mondjuk csak teát ittam, de a lényeg talán így is érthető.
Aztán következett a Thy Catafalque. A nagy kedvenc, akit végre először láthattam a színpadon. És őszintén szólva: imádni akartam ezt a koncertet. Amikor jelentkeztem arra, hogy tudósítsak róla, a fejemben már szinte készen volt a szöveg. A dicsérő jelzők, a lelkes mondatok. Aztán úgy estem pofára, mint elég ritkán.
És ezt most nagyon fontos pontosítani: nem a zenekar hibájából. Legalábbis minden jel arra utal, hogy a zenészek továbbra is fantasztikusak. Éppen ezért volt az egész különösen frusztráló.
Nem akarok kertelni: ez az egyik leggyengébben hangosított koncert volt, amin valaha jártam. És ez különösen fájó annak fényében, hogy mindez a Dürer Kertben történt, amelyet sokan – köztük én is – az egyik legjobban szóló hazai koncerthelyszínnek tartanak. Éppen ezért az ember eleve magasabb elvárásokkal érkezik ide: tudja, hogy itt általában rendben van a hangzás, kiegyensúlyozott, tiszta, élvezhető. Ehhez képest most valami egészen más fogadott. A probléma nem egyetlen apró hibában volt tetten érhető, hanem szinte végigkísérte az egész koncertet. A hangkép sokszor aránytalan volt: bizonyos hangszerek teljesen elvesztek, míg mások indokolatlanul domináltak. Időnként a vokál szinte eltűnt a masszában, máskor pedig torzan, túlvezérelten szólt.
Az egész élmény emiatt sajnos jelentősen csorbult. Nem arról van szó, hogy egy-egy dalnál becsúszott volna valami technikai hiba – ilyen bárhol előfordulhat –, hanem inkább arról, hogy az este nagy részében nem sikerült összeállnia a hangzásnak. Ez különösen azért volt csalódás, mert maga a zenekar láthatóan energiát tett a produkcióba, és sokkal többet érdemelt volna egy ilyen szintű megszólalásnál. És itt még egy dolgot muszáj megjegyeznem: benne van a pakliban, hogy egyszerűen nem a legjobb helyen álltam a nézőtéren. Bár őszintén szólva nem éreztem úgy, hogy kirívóan rossz pozícióban lennék, egy koncerten a hangzás sokszor helyfüggő. Ugyanakkor összességében mégis az volt az élményem, hogy valami alapvetően nem működött – mert amit hallottam, az egyszerűen nem szólt jól.
Nem tudom, pontosan mi vezetett ehhez – lehetett technikai probléma, rossz beállítás, vagy egyszerűen egy kevésbé sikerült keverés –, de az biztos, hogy ez az este nem a Dürer Kert megszokott színvonalát tükrözte. És talán éppen ezért marad meg ennyire erősen: mert tudjuk, hogy ennél sokkal jobb is lehetett volna.
És ezért vagyok most óriási gondban. Mert hogyan ír az ember kritikát egy olyan koncertről, amit valójában alig hallott? Írjak a színpadi jelenlétről? Mert az egyébként fantasztikus volt. Őszintén szólva imádtam nézni ezt a zenekart a színpadon: a dinamizmus, a mozgás: az egésznek volt egy sodró ereje. Csakhogy az éneket és a hangszereket alig lehetett hallani.
A gitárok élesen, már-már fájdalmasan szóltak, a dob elképesztően bántó volt, az egész hangzás pedig egy nagy, zavaros kásává állt össze. Azok a dalok, amelyek a lemezeken olyan csodálatosan működnek – gyönyörű, fantasztikus kompozíciók –, ezen az estén leginkább csak árnyékai maradtak önmaguknak. Időnként, egy-egy pillanatra persze átszűrődött valami a zajon keresztül: egy dallamfoszlány, egy énektéma. És akkor azonnal hallatszott, mennyire jó is ez a zene valójában. Éppen ezért gondolom, hogy mindez aligha lehetett a zenekar hibája.
És mielőtt a károgók megszólalnának: igen, laikus zenehallgató vagyok. Nincs hangmérnöki képzettségem, és gitározni is legfeljebb nagyon szerény szinten tudok. De a fülemben és az ízlésemben azért bízom. És amit ezen az estén hallottunk – vagy inkább nem hallottunk –, az bizony nem volt jó. Pedig a Thy Catafalque fantasztikus setlisttel készült. Szinte egymás után jöttek a kedvenc dalaim. Már a nyitány is katartikus volt: az Embersólyom indította az estét, de elhangzott a Napút, a Csillagkohó, a Vasgyár is, majd jött az este különlegessége: teljes egészében eljátszották a Geometria anyagát.
Szóval papíron minden adott volt egy egészen kivételes koncerthez. A dalválasztás alapján Kátaiék tényleg a lehető legerősebb repertoárral érkeztek. Éppen ezért volt különösen fájó, hogy mindezt végül mennyire nehéz volt igazán élvezni.
Szarul érzem magam egyébként, mert őszintén invesztálva vagyok érzelmileg ebbe az egészbe. Abba is, hogy most valami olyat nem élveztem igazán, amit nagyon szerettem volna. De nem tudok másról írni, mert ez történt. Miközben ezeket a sorokat írom, egyébként éppen Thy Catafalque-ot hallgatok. És talán ez mond el mindent: továbbra is elképesztően szeretem ezt a zenét. Elmondhatatlanul várom, hogy újra láthassam és hallhassam őket élőben, csak legközelebb remélhetőleg olyan hangzással, amely méltó ezekhez a dalokhoz.
Hiába, a Gyönyörű álmok ezután jönnek…
Varga Máté
Hunyás Katalin / @visualsofkata
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
