Az Alice in Chains az egyik legnagyobb kedvencem 12 éves korom óta. Kb. akkoriban jelent meg a Dirt című alapművük. Ez az egyik olyan lemez, amit életemben legtöbbször hallgattam végig, de igazából bármit is csináltak Cantrellék az évek folyamán(beleértve a két szólóalbumot is), feltétel nélkül szerettem, szeretem. Van ennek a zenének egy olyan atmoszférája, olyan hangulata, ami semmihez sem hasonlítható. Sötét, melankolikus, depresszív, de valahogy mégis pozitív, egyfajta megtisztulás, feloldozás a rossz alól. A srácok keresztülmentek az évek során annyi, de annyi tragédián, aminek a fele is elég lett volna másnak, ahhoz hogy feladja a zenekart. De itt olyan szintű élni akarást láthatunk, ami szinte példátlan a rockzene történetében. 

 

Tudom, sokan savazzák őket a mai napig, sőt szentségtörésként élik meg, hogy folytatni merték William DuVall-lal, de én úgy gondolom, hogy nagyon is helyes döntés volt ez. Mennyivel szegényebbek lennénk, ha nem lenne ma AIC... A sok-sok egyforma, egyediség nélküli tucatbanda, a műmájer majmok, a kiégett, haknizó öregek és a semmi értéket nem képviselő valóságshow sztárok világában hatalmas áldás egy ilyen zenekar, ami a mai napig képes hiteles maradni, az elveihez hűen zenélni, és ami szintén nagyon fontos, megújulni. 

 

Jön az új lemez augusztusban, és ennek az előfutára ez a világ körüli turné. Nagyon vártuk őket, mert azért eltelt jó pár év a legutóbbi pesti buli óta.

 

Ez volt a harmadik alkalom, hogy láttam őket, és egy dolog elmondható. Az Alice In Chains egy nagyon erős koncertbanda. Nyilván van mögöttük kellő rutin, de alapból szólhat egy nagyon rutinos banda is töketlenül. Itt azonban erről véletlenül sincs szó. A ritmusszekció, a Mike Inez-Sean Kinney páros bivalyerős előadást produkál, és látványra sem utolsó, amit ez a két legendás zenész előhoz a koncerteken. Jerry Cantrell a 90-es-2000-es évek egyik legjobb dalszerzője. A hangja azonnal felismerhető ezer közül is, és a gitárjátéka igaz, hogy a minimalista, de ütős riffeken alapszik, de annyira jellegzetes és karakteres, hogy az ember csak ámul, amikor hallgatja. A szólójai pedig iszonyatosan ízlésesek, és érzelmekkel telítettek. Williamnél jobb frontembert pedig nehezen találhatott volna a banda. Együtt él a dalokkal, igazi showman, a hangja pedig fura mód nem igazán hajaz Layne-ére, viszont karakter, és simán hozza azt az életérzést, amit a tragikusan elhunyt ex-frontember hozott. Csak itt valahogy pozitívabb az összkép. 

 

 

Az előzenekar az oszták Mother’s Cake volt. Sajna túl sokat nem láttam belőlük, mivel annyi, de annyi régi cimborával találkoztam, hogy képtelen voltam a söröspultot és a jó társaságot otthagyni. De az biztos, hogy ígéretes, amit a srácok tolnak, és legközelebb ha erre játszanak, megnézem őket. 

 

Az AIC koncert a 20:10-re kiírt kezdés után 10 perccel indult a Bleed the Freak-kel. Egy elsőlemezes klasszikussal, amit úgy gondolom, hogy eddig a 2018-as turnéig így ebben a felállásban nem játszottak. Nagyon kellemes dal, és kellőképpen meghozta a hangulatot az estéhez, és az ezt követő Check my Brain-hez. Az elején amúgy eléggé halknak tűnt a koncert, kicsit meg is ijedtem, hogy nem lesz elég ütős, de szerencsére folyamatosan húzták fel a hangerőt, és szépen tisztult is a hangkép a koncert alatt, szóval a végén már zúgott a fülem rendesen. Bár ehhez hozzátartozik, hogy eléggé előre is nyomultam, szinte pár méterrel Cantrell mester elé. 

 

Játszottak tipikus koncertfavoritokat, például a Them Bones/Dam That River párost, amire brutál össznépi ugrálás, üvöltözés kerekedett, de én inkább olyan kicsit talán kevésbé játszott/ismert gyöngyszemeknek örültem, mint a Last of my Kind, vagy a számomra abszolút megelepő Heaven Beside You. Ezen a dalon, nyilván számos személyes kötődés, gimis emlék miatt eléggé el is érzékenyültem. Nagyon jól esett élőben hallani. 

 

 

A legnagyobb tombolás természetesen a Man in the Box-ra és a Would?-ra volt. Eljátszották a The One You Know-t is az új lemezről. Már most érződött, hogy egy nagyon erős koncertdalról van szó. Aztán a végén jött a Rooster, talán a legismertebb AIC nóta. Felemelő, elementáris erejű dal. Utána csak pislogtunk, hogy ennyi, vége... A srácok kaptak egy-egy csokor rózsát a közönség soraiból, ami úgy tűnt, hogy meglepi őket rendesen, bár úgy hallottam, hogy a bécsi állomáson is volt hasonló akció. Szép gesztus mindenesetre, és abszolút megérdemelt. Egy legendás zenekart láthattunk, atom formában. Egy újabb életre szóló élmény.

 

A koncerten elhangzott dalok:

 

01. Bleed the Freak

02. Check My Brain

03. Again

04. Them Bones

05. Dam That River

06. Hollow

07. Last of My Kind

08. Down in a Hole

09. No Excuses

10. Stone

11. We Die Young

12. Nutshell

13. Heaven Beside You

14. It Ain't Like That

15. Man in the Box

 

Ráadás:

 

16. The One You Know

17. Would?

18. Rooster

 

 

Fotók: MG, PM