Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Egy utazás, egy kaland, avagy a zene, mint ima, avagy a szabadság fokai" - Mohai Tamás interjú



Mohai Tamás 1965-ben született Székesfehérváron. Énekes, gitáros, zeneszerző, kétszeres Emerton-díjas. Első zenekara a Faxni volt, ezt követően is több zenekart alapított, pl. Háború, Tomistars, de csatlakozott a hazai rock-élet jelentős csapataihoz is, mint például a Török Ádám vezette R.A.B.B., a Besenyő Blues Band és a Boom-Boom. Saját ötleteit az utóbbi években Mohain név alatt valósította meg, ebből nőtt ki a közeljövőben bemutatkozó Mohaing produkció. Erről is beszélgettünk. 
 
Rockbook: Először az Almássy téri Szabadidő Központban láttalak játszani, még a 80-as évek végén, a Faxni zenekarban. Amire azonnal felkaptam a fejem, a zenei újdonságon túl, az volt, hogy egy pimasz, cinikusan-szatirikusan fogalmazó kölyök énekelt-gitározott ott a színpadon, aki valahogy pár sajátos szófordulattal minden dalában telibe talált valami számomra lényegeset. Hogy állsz ezzel a pimasz gyerekséggel ma, túl az ötvenen?
 
Mohai Tamás: Él még bennem ez a gyerek, csak úgy nézek ki, mint egy öreg hajléktalan…mindegy, tolom tovább. A most megjelenő új album is gyakorlatilag annak a hangnak a folytatása, ahogy elkezdtük a Faxnit, vagy később a Háborút, a Tomistars-t.
 
 
Rockbook: Soron következő koncerted november 10-én lesz az Analog Music Hallban. Ennek beharangozó anyagában olvastam, hogy dalaid egy részét “50 pluszos” dalként aposztrofáltad. Hogyan értsük ezt?
 
M.T.: Ez csak annyit jelent, hogy a műsorra kerülő dalok egy részét már 50 felett írtam. A Hunnia Records jóvoltából 50 éves koromban megjelenhetett egy 3 CD-ből (Francnak annyi, Végtelenben sem találkoznak, Mohain Fusion) álló, 50 számos, régi, és akkori új dalokból álló összegzés, ehhez képest egy életkori jelzés az 50 plusz, a legújabb nótáimra.
 
Egy ideje elkezdtem hozzányúlni bizonyos régi számokhoz, már most, november 10-én is játszunk Faxnit, a “Mellettem mögöttem”-et, a “Régi kéjek”-et például, de tervezzük, hogy a Háború zenekartól és a KFT-s korszakomból is leporolunk darabokat.  A most megjelenő új albumon is van egy nóta, a “Karnevál”, ami egy 1983-es Faxni szám. Ez volt az első Faxni-szám igazából, ekkor vettük fel a nevet.
 
Az a helyzet, hogy írok új számokat, de vannak olyan témák, amiket egyszerűen nem tudok jobban megírni, mint ahogy valaha megírtam, vagy valaki más megírt. Úgy éreztem, elő kell vegyük teszem azt a “Karnevál”-t, aminek a szövegét egyébként nem én, hanem még Réti Zoli írta, mert ahogy mondani szokták aktuális. Ha ma akarok írni egy úgynevezett aktuális korszakfikázó nótát, nem tudok jobbat írni, mint ami akkor volt. Ráadásul a korszak a dalban megírt szempontokból ugyanúgy fikázható.
 
Rockbook: Tehát Budapest felé ma is késnek a vonatok?
 
M.T.: Késnek, de ez már akkor sem csak a MÁV-ról szólt. Egyébként ennek a dalnak külön poénja, hogy Kremnitzky Gézával, aki annak idején a Faxniban basszusgitározott, csináltunk két akusztikus koncertet Székesfehérváron “Ketten a Faxniból” címmel. Megjelentek szép számmal a régi rajongók, nagy élmény volt. Énekeltük a régi dalokat, de itt a “Budapest felé késnek a vonatok”-nak már új versszakai is lettek, mert ma már Budapest felől is késnek a vonatok. 
 
Azt gondolom, a régi számok, szövegek, amik tényleg felvetettek valamit valaha, adott esetben tovább írhatók, illetve tovább írják magukat. Újra felfedezek számokat, amikről azt hittem valamikor, hogy el tudom őket jól játszani, aztán a fenéket. Csak most fogom tudni ezeket jól eljátszani.
 
 
Rockbook: Frank Zappa egy interjújában olvastam, hogy ő az egész – igen gazdag – életművét egy nagy, egységes műnek tekinti. Te, aki a saját zenekaraid mellett rengeteg helyen játszottál hosszabb-rövidebb ideig, rengeteg különböző zenét felölelő projekt részese voltál, hogyan látod ezt, a saját életműved kapcsán?
 
M.T.: Ha lehetek ilyen nagyképű, ebben teljesen egy cipőben járok Frank Zappával. Bár az én működésem valóban, az övéhez képest annyiban másként alakult, hogy időről időre úgymond más zenekarban folytattam a zenélést, de ahol meghatározó tagja voltam az együttesnek, vagy a közösségnek, ahol írtam számokat, ott lényegében ugyanazt folytattam tovább. A nevek változtak, de a természetem, meg ami foglalkoztat, az maradt. 
 
A pandémia alatt majdnem elmentem dolgozni, de aztán számírással foglalkoztam inkább. Mert a zene az, amihez értek. Ezt eddig senki és semmi nem cáfolta. Sőt úgy tűnik vannak páran, akik szeretik a dalaimat…
 
Rockbook:  Lehet akkor ez alapján azt mondani, hogy a Mohai-vonal, az a Faxni-vonal?
 
M.T.: A zenei, szövegi témákat illetően igen. Ugyanakkor eltávoztak olyan zenészek, részben az együtteseimből, részben ebből a három dimenzióból, akik nélkül bizonyos dolgokat már nem tudok csinálni. Egyértelmű például, hogy öcsém nélkül, Győző nélkül nem tudok Faxnit csinálni. Ővele, mind a ketten, minden Faxni koncerten ott voltunk…(Mohai Győző, kiváló dobos, 2016-ban hunyt el.)
 
Amúgy is, a mi zenei fejlődésünk, zenésszé válásunk teljesen összekapcsolódik, egybeesik. Még egy példa: ugyanilyen nagy találkozása volt életemnek Szappanos Gyurival és Hirleman Bercivel a Háború. Aztán Winand Gábor. Aztán Farkas Misi. Aztán Füles. És sajnos hosszan tudnám még folytatni a sort…(Szappanos György basszusgitáros és Winand Gábor szaxofonos-énekes 2021-ben hunyt el, Farkas Mihály zeneszerző, zongorista 2015-ben vesztette életét máig tisztázatlan körülmények között, Kerékgyártó “Füles” István basszusgitáros 2005-ben hagyta el ezt a három dimenziót.) 
 
Rockbook: Beszéltünk a szövegeid aktualitásáról, tovább íródásáról – de van a munkásságodnak egy nagyon erős instrumentális, jazzrock vonala is. A nagyon magas színvonalú Videoton Jazz-Rock Band, alias Posthumus, vagy a Mohai-Vörös trió jut eszembe hirtelen. Ebben az irányban gondolkodsz még?
 
M.T.: Feltétlenül. Pláne, ha ehhez megfelelő partnerek kínálják magukat. Vagy, ha nem kínálják, akkor majd megkörnyékezzük őket. Nekem az instrumentális zene egy nagyon érdekes feladvány: ugyanis ebben is ugyanazt mondom. Ez benne az izgalmas, hogyan tudom szövegelés nélkül átadni mindazt, amit amúgy a szöveges számokban is megfogalmazok. 
 
Rockbook: Azért az instrumentális zenélés mai napig elég nehéz kenyér Magyarországon.
 
M.T.: Igen, ez tény. Ha nem világsztárok játszanak, akkor egy ilyen szöveg nélküli produkción sokkal kisebb a közönség.
 
Rockbook: A közönség? Aki igényes?
 
M.T.: No igen. A mai napig megtalálnak ezzel a számmal kapcsolatban egyes internetes megfejtők, hogy én nem szeretem a közönségemet. Ha ez így lenne, már régen mással foglalkoznék. Ez, amit én is csinálok, közönség nélkül, nélkületek, nem megy. És amikor az ember alkot, tudja, hogy ez valakinek szólni fog, az tuti. Persze azt is tudom ma már, hogy a következő dalt, albumot, nagyjából hányan fogják szeretni, de hogy voltak időszakok, amikor kevesebben jöttek el a koncertjeimre, vagy kisebb volt az érdeklődés, az engem nem vetett vissza soha. Sokkal jobban izgat az a mai napig, hogy közöljek, létrehozzak valamit, annál, hogy ilyen dolgok miatt ne csináljam.
 
 
Rockbook: Kicsit más téma. A Wikipédián fellelhető életrajzodban olvastam, hogy nem túl régen átestél egy koszorúér műtéten. 
 
M.T.: Igen, ez nem hangzik jól, de valójában egy rutinműtét. Inkább az volt érdekes, utólag, ahogy ez a dolog jelentkezett. Korábban mindig tudtam, hogy ha rosszul vagyok, mitől vagyok rosszul, mondjuk, hogy másnapos vagyok. De ez nem ilyen volt, és hónapokig tartott. Ennyi kellett, hogy végül rendesen kivizsgáltassam magam. 
 
Rockbook: Ez a mondjuk így, élmény, hatott valamelyest a zenédre?
 
M.T.: Nem gondolom. Az élet behatárolt, ezt jól tudjuk. Senki még nem élte túl, mindenki belehalt egyszer. A “kijárathoz közel” az ember már nem kerget nem tudom milyen, hiábavaló vágyakat. Nem hiszem, hogy száz évig fogok élni, de még egy tíz-húsz évet szeretnék, és amíg élek, a zenélést csinálni fogom. Nyilván nem vagyok már olyan, mint húsz évesen voltam, de nem is akarok már olyan lenni. Igazából soha nem akartam olyan lenni, mint amilyen egy korábbi időszakomban voltam. Bízom benne, azaz tudom is, hogy mindenben amit a jelen időben csinálok, benne van mindaz, amit megelőzően csináltam. Nekem ez egy kaland, egy utazás, ami még nem ért véget. Egyszer véget ér, de erről akkor én már nem fogok tudni beszámolni.
 
De addig még csinálom. Nem értek máshoz. Bár lehet, hogy marhajó közmunkás lennék. Nincsenek számítógépes ismereteim, nem beszélek egy nyelvet se, talán a magyart, gondolom én, és nincs jogosítványom. Ezekkel a paraméterekkel gyakorlatilag…
 
Mohaing zenekar
 
Rockbook: Szóval akkor lényegében kényszerpályán vagy.
 
M.T.: Igen, igen, lehet, hogy majd a Keletinél, vagy a Kelenföldi pályaudvaron fogok ülni és kalapozok, ki tudja? Egyelőre itt még nem tartunk…De hát nekem ez ilyen: kezembe veszem reggel a hangszert, rossz kedvem van tegyük fel, valami miatt, ilyen is van, és két óra gitározás után úgy kelek fel, hogy na, mi is volt a probléma? A zene olyan, mint egy ima, egy tisztítás. Amikor visszarendezed magad a kiinduló helyzetedbe, alapállásodba.
 
Rockbook: Kezemben az új CD-d, albumod anyaga. “A szabadság foka” a címe és mindenféle mértékegységek, pénznemek jelei a borítón. Mit jelent mindez?
 
M.T.: Elsősorban azt, hogy sikerült magam köré szerveznem egy olyan csapatot, akik az agymenéseimet a lehető legjobban képesek megvalósítani, mind a stúdióban, mind élőben. A cím valahol önmagáért beszél. A szabadság alapvető kérdése mind az emberek közösségének, mind az egyénnek. Valahogy, ha nem is tudjuk, de erre vágyunk. Mondjuk én tudom, hogy erre vágyom.
 
 
Rockbook: Az értelmezés azért elég nehéz probléma: hogy ki, mit ért a szabadság alatt.
 
M.T.: Pontosan. A szabadságot ebben a materialista világban olyan dolgokkal akarjuk lemérni, amik legjobb esetben is csak részeredményeket adnak: köbméterben, mennyi gázt használsz, mennyi valutát tudsz költeni ha külföldön vagy, mennyi forintot ha itthon, hány négyzetméter van a neveden satöbbi. Nem folytatom, ezért néz ki a borító így, ezekkel a szimbólumokkal. Ugyanakkor a szabadságot nem lehet mérni, az egy érzés, és ez az érzés lenne, szerintem fontos. Törekedni kell rá, nem csak köbméterben.
 
Rockbook: Napjainkban úgy tűnik, hogy akár a kilencvenes évekhez, akár a kétezres évekhez képest a szabadság szempontjából beszűkülő világ közelít. 
 
M.T.: Ja, a kilencvenes évek! Hát az volt az én életemben, a mi generációnk életében a házibuli. Amikor minden lehetségesnek tűnt, mindenre azt lehetett hinni, hogy na, ebből lesz valami! Aztán lett is, csak egészen más, mint amire gondoltunk. És persze vége lett a házibulinak…
 
Rockbook:  Tehát egyfajta beszűkülés már akkor elkezdődött, ezt azt hiszem valóban mindannyian, mai negyvenesek, ötvenesek, átéltük. Most a 2020-as évtizedre még súlyosabbak az előrejelzések. Hogy a társadalom miként fogja ezt megélni, nem tudjuk. De hogyan mentheti át ebben a súlyosodó világban az egyén, azt a szabadságát, ha úgy tetszik szabadságfokát, amelyet ki tudott alakítani? Ha ki tudott.
 
M.T.: Hát igen, ha ki tudott…Minden nap jobb lesz. Ha ez a célod, ha ez vezérel. Azzal nem lehet foglalkozni egy percnél, egy másodpercnél sem többet, amit nem tudsz befolyásolni. A külső dolgokat, azokat mindenképpen módjával szívjuk mellre! Hogy mondjam neked, vannak úgynevezett szabályok, amiket betartunk, amelyek mindenkit befolyásolnak. Betartjuk. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré! Érted: legyen boldog a mindenkori császár! Persze kapja be! De legyen boldog…és kapja be! Én nem fogom magam felbosszantani már olyan dolgokon, amik mondjuk tíz-tizenöt éve érdekeltek. A bennünk szunnyadó életkedvet nem szabad elsorvasztani másodlagos dolgokkal. A mértékegységeknél sokkal fontosabb, hogy tudsz-e örülni valaminek? Tudsz-e szeretni valakit, anélkül hogy elkezdenéd magyarázni, hogy na, ennyit azért én már nem tudok szeretni? Nem szabad elfelejteni, hogy a szeretetnek nincsen mértékegysége. Mint ahogyan a szabadságnak sincs. Az, hogy te azt csinálhatod, amit szeretsz, amiben hiszel, az mindennél fontosabb. Nem lehet elvarratlan szálakat hagyni a tegnapból, és nem kell arra várni, attól szorongani, hogy mi lesz mondjuk egy hónap múlva. Miért, mi lesz? Mit tervezel egy évre, egy hónapra előre? Miközben egyik napról a másikra élünk. Tudni kell, hogy a nap is csak egy mértékegység. Tudni kell a dolgainkat, terveinket elengedni. Soha semmi nem úgy valósul meg, ahogy mi kitaláljuk, ahogy erőltetjük, hogy megvalósuljon. Na, de akkor emiatt kelljek fel rosszkedvűen? Nem. Ha nem úgy lett, akkor nem úgy lett. Akkor csinálunk valami mást! És amíg ez a lendület megvan, addig nagy baj nem lehet.
 
Mohai Tamás (Mohaing) lemezbemutató koncert 2022. november 10-én, az Analog Music Hall-ban.
 
 
El Bandi
 
Fotók: Hortobágyi Oros, Mohai Marietta