„Ezek a németek tudják, hogy kell show-t csinálni” - Electric Callboy, Bury Tomorrow, Wargasm koncertbeszámoló - 2025.11.24., MVM Dome
Electric Callboy, Bury Tomorrow, Wargasm - 2025.11.24., MVM Dome
Az Electric Callboy az elmúlt öt évben nagyjából mindent elért, amit egy zenekar csak kívánhat magának. Szinte az összes fesztiválon headliner-ek, folyamatos sold-out bulik és világkörüli turnék. Emellett persze az online jelenlétük is nagyon erős, így már szinte nincs olyan ember, aki ne ismerné őket. Éppen ezért két Barba Negrás koncert (2022, 2023) és egy év kihagyás után idén már az MVM Dome-ban bizonyíthatták be a magyar rajongók számára is, hogy ők bizony nem csak azok a jópofa srácok Németországból, hanem vérbeli „A-listás” előadók.
Hogy az MVM Dome-ot megtölteni mennyire könnyű, azon lehetne vitatkozni. Az ország egyik legjobb koncert helyszínévé nőtte ki magát az évek során, és nagyobbnál nagyobb nevek – Santana, Slash, vagy épp Robbie Williams – tették le mellette a voksukat, de ha egy zenekar nem ebbe a kategóriába tartozik, akkor fel kell kötnie a gatyáját ahhoz, hogy sold-out bulit csináljon. De az időjárás és az időpont ellenére szép tömeg jött össze már a kapunyitásra.
Ahogy beléptem a dómba, mindenhol neonszínű „susogós melegítős”, vagy parókás embert láttam. A Hypa Hypa óta az Electric Callboy felépített egy olyan imázst, ami addig mindenhol gáznak számított, mostanra viszont szinte divat lett, főleg ilyen jeles esemény alkalmával. Egyébként a megszokottnál is nagyobb jófejség volt a pultokban, a zenekaros repoharakat hamar elkapkodták, de szerencsére találtam egy büfét ahol még volt, ráadásul válogathattam is – innen is köszi annak a srácnak aki segített beszerezni -, nem úgy mint a merch pultot, mert az első emeleten egyetlen Wargasm-pult volt, többet nem láttam, keresni pedig már nem volt időm. És, ha már Wargasm, ez a zenekar nagyobb színpadokra lett teremtve. Kezdjük ott, hogy a két frontember (Milkie Way és Sam Matlock) olyan energiabomba voltak, hogy mindenféle füst és pirotechnika nélkül is felrobbant a színpad. Jó volt látni, hogy ennyire élvezik, és hiába a korai időpont, sok embert mozgattak meg. A zenekar jól játszott mögöttük, de a hangosítás itt még nem volt a helyzet magaslatán. A rövid, de tömör szett alatt amolyan ars poetica-ként végig egy „Angry songs for sad people” felirat világított a kijelzőkön, amit –mondjuk ki- kicsit mindenki magára vehet.
A Wargasm setlist-je:
01. Bad Seed
02. Vigilantes
03. Pyro Pyro
04. Small World Syndrome
05. D.R.I.L.D.O
06. Spit.
07. Do It So Good
Rövid átszerelés után már jött is a következő előzenekar, a brit Bury Tomorrow. Ők azzal nyitották a koncertjüket, hogy felhívták a figyelmet az esetlegesen fájdalmas moshpit-ekre, majd egy „May Satan be with you” bemondással neki is láttak a pokoli darának. Nem is álltak messze az intro-ban elhangzottaktól, mert már a második dalnál kialakult a circle pit, amit az emberek láthatóan imádtak, mert a szórakozás eme kulturált formája visszatérő elem volt a közönség soraiban. A hangosítás itt kezdett helyreállni, végre értettem a gitárokat is, nem csak a dob és a basszus szúrta ki a fülemet. Energiából itt sem volt hiány, az immár 19 éve színpadon lévő banda mindent megtett, hogy spanolja a rajongókat. Volt egy kis beszéd is, amiben az énekes (Daniel Winter-Bates) elmondta, hogy többször is jártak már a Budapest Parkban, és szeretnek itt lenni. Kérte, hogy fogadjuk el egymást, mert első sorban emberek vagyunk, és nem számít, hogy ki milyen beállítottságú, mit képvisel, majd arra kért mindenkit, hogy fogjunk kezet a mellettünk lévő emberrel, szerezzünk új barátokat. Ezek után nagyon vicces volt hallani azt, hogy amikor arra bíztatott mindenkit, hogy beszálljon a moshpitbe, egy „kill each other” ordítással indult be az adott dal. Összességében egy jó koncertet kaptunk, bár nekem a Rockmaratonon jobban tetszettek, de nyilván a kettő összehasonlíthatatlan.
A Bury Tomorrow setlist-je:
01. Choke
02. Death (Ever Colder)
03. Cannibal
04. Boltcutter
05. Villain Arc
06. Let Go
07. What If I Burn
08. Black Flame
09. Abandon Us
Nagyjából 20:35 körül ért véget a koncert, szóval sok szünet nem maradt a két zenekar között, egy kényelmesen elszívott cigi után már mentem is vissza a helyemre. 20:59-kor kialudtak a fények, és kezdődött a turnénak is nevet adó Tanzneid intro-ja, és kezdetét vette a bő másfél órás őrület. Már a nyitódal alatt volt tűz, robbanás, szikra, és minden, ami egy hatalmas show-hoz kell. A második dal egy Sum41 feldolgozás, a Still Waiting volt, aminél pár másodpercre megadta magát a PA, és azért is volt különleges számomra, mert egy éve ezt az eredeti előadótól hallottam, ráadásul mindkét koncerten Frank Zummo dobolt. Az első három dal szó szerint berobbant, majd jött az első átöltözés, ami alatt a színpad mögötti kijelzőn egy hatalmas robot jelent meg, aki egy régi magnón kapcsolgatta a Hypa Hypa különböző feldolgozásait, amíg a zenekar bele nem kezdett az eredetibe. A két Barbás koncerten nekem ez a dal volt a leggyengébb, mindkétszer nagyon fáradtnak éreztem, itt viszont remekül működött.
És ha már fáradtság… Ez volt a 14. koncert, amit 25 nap alatt toltak le a srácok, és olyan volt, mintha itt kezdték volna. Egyáltalán nem látszott rajtuk a fáradtság, beuralták az egész színpadot, jó volt rájuk nézni. Nico (Sallach – énekes) hangja is szuperált, a Neont is ki tudta énekelni tisztán, pedig az egy igencsak embert próbáló feladat. De nem csak a hangjával tűnik ki ebből a zenekarból, hanem a karizmájával is. Sok metal énekes próbál minél szigorúbb arcot vágni, ő pedig pont az, aki még éneklés közben is végig mosolyog, majd egy hirtelen váltással komoly lesz, és úgy hergeli a tömeget, mintha parancsba kapta volna. Mellette Kevin (Ratajczak – screamer) is zseniális, de kettejük közül az ő szerepe az „aranyos srác”, hiába ő scream-el. Lehet, hogy ez egy tudatos szereposztás, de szerintem csak ösztönös, egy a biztos, totálisan működik. A Hurrika /Overkill /All the Small Things/Bodies/Song Request remixben Pascal (Schillo – gitáros) egy kitalált DJ, Electric Bassboy bőrébe bújva szórakoztatta a közönséget. Kevin éltette egy kicsit az előzenekarokat, majd arról kezdett el beszélni, hogy amikor indították a zenekart, akkor egy kis német városban összesen tízen voltak rájuk kíváncsiak, és abból öten a zenekarhoz tartoztak, most pedig itt vannak, többezer ember előtt. Nem felejtette el honnan indultak, ezért el is játszottak egy medley-t, amiben régi dalokból részletek követték egymást, és a háttérben ennek alapján változott a vizuál is, egészen a Crystals-ig.
A robot ismét feltűnt a kivetítőn, ezúttal már dobverőkkel, frank pedig a doboknál, ugyanazokkal az eszközökkel a kezében, és rittyentett nekünk egy egész korrekt dobszólót, amit egy akusztikus blokk követett a közönség közepén felállított zongorán és gitáron kísérve. Itt a Fuckboi és az Everytime We Touch került terítékre, utóbbit a breakdown-nál beindították, és ismét jött a zúzda, majd egy kamu elköszönés az Elevator Operator után. Ismét megkaptuk robot barátunkat, hogy fenntartsa a közönség érdeklődését a ráadásra. És még milyen ráadást kaptunk, te jó ég! A Ratatata alatt a Babymetal végig a kijelzőn volt, sőt, nagyon szépen és elegánsan elevenítették meg őket a kijelzőkön. Tényleg egy duettnek hatott, hiába volt Su-metal csak a kijelzőn. Aki ismeri az Electric Callboy-t, tudja, hogy We Got The Moves nélkül nincs koncert, szóval a legvégére meg is adták nekünk azt az örömöt, hogy együtt skandálhattuk velük, hogy Döp-Dö-Dö-Dö-Döp!
A dal után már szedtem is össze a cuccomat, és indultam, mert ment a vonatom, de azt még hallottam, hogy Kevin viccesen megjegyzi Nico-nak, hogy nem is jött el senki az estére, de persze bizonyítsák be az emberek, hogy nincs igazuk, és ordítsanak egy nagyot.. Jópofa volt ez a gesztus is, mint a koncert alatti összes megmozdulásuk.
Hazafelé a tömegközlekedésen csak az járt a fejemben, hogy ha én ennyire elfáradok a nap végére, akkor ezek a srácok hogyan bírják ezt a folyamatos nyomást, terhelést, és végtelen profizmust tartani napról-napra, estéről estére. Nyilván vannak azok a dolgok, amik segítenek ebben, de ilyen szintű produkcióhoz már az sem elég. Ez egy ízig vérig profi show, mindenféle sallang nélkül, viszont az is kiderült, hogy sajnos a magyar közönség nem tölti meg az MVM-et, ha az Electric Callboy-ról van szó, mert ugyan a küzdőtér fullon volt, a székek nagyrésze üresen maradt. Ezt egyrészről megértem, mert ez a banda az, amire bulizni kell, másrészről pedig érdemes őket ülve is megnézni, mert olyan show-t turnéztatnak, amit mindenkinek látnia kell, aki egy kicsit is szereti ezt a műfajt.
Az Electric Callboy setlist-je:
01. Tanzeid
02. Still Waiting (Sum 41 cover)
03. Tekkno Train
04. Hypa Hypa
05. MC Thunder
06. Neon
07. Pump It
08. Hurrikan / Overkill / All the Small Things / Bodies / Song Request
09. Revery
10. Hate/Love
11. Mindreader
12. Monsieur Moustache vs. Clitcat / Muffin Purper-Gurk / We Are the Mess / Crystals
13. Drum Solo
14. Fuckboi (Acoustic played in the crowd)
15. Everytime We Touch (Maggie Reilly cover) (Acoustic played in the crowd, ending on stage)
16. MC Thunder II (Dancing Like a Ninja)
17. Elevator Operator
Ráadás:
18. Ratatata (Babymetal × Electric Callboy song)
19. Spaceman
20. We Got the Moves
Konta László István
Fotk: Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
