Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Ha szeretnéd érezni a lánctalpakat a hallójáratodon" - Age Of Agony: Death Metal Artillery (2014) lemezkritika

Az Age Of Agony „szépen csendben” hazánk egyik legnagyobb death metal zenekarává nőtte ki magát. Az új nagylemezük már negyedik a sorban. A diszkográfiájukat pedig olyan elemek is színesítik, mint a három éve kiadott válogatás, ami kazettán!! jelent meg.

A Death Metal Artillery az előző albumhoz hasonlóan a Terranis kiadványa, amely szakosodott a hazai death/black szcéna jelentős részének istápolására.

A borító tőlük megszokottan háborús jellegű. A háttérben romos várfal. Egy ágyúval nézünk kvázi farkasszemet, ami a jelekből ítélve még használatban volt az imént. Legalábbis füstöl, de ez a füst lehetne szebben is odaillesztve, vagy odarajzolva. Ha szépiába van színezve a kép, akkor a füst nem maradhat szürke.

 


De lássuk, illetve halljuk a lényeget!

Bevallom elég nehezen született meg, ez az írás. Tapasztaltam már párszor, hogy vannak albumok, amelyeknél nem elég egy hallgatás, sőt három-négy is kevés. Mint amikor egy durva kődarabról tudja az ember, hogy valamit rejt, de hiába nézegeti, le kell bontani róla a külső rétegeket, hogy kiderüljön mi is az. Ez pedig időigényes.  Az egyik ilyen réteg, amit a legnehezebb volt lefejtenem az ének volt. Főleg úgy, hogy ha már death metal, akkor hozzám közelebb álnak azok a bandák, ahol nem statikus pincehörgés hallható… igen tudom, nem vagyok true. A death metalnál persze elég visszás pont erre hivatkozni, de az Age of Agony szövegei bőven megérdemlik a figyelmet. Itt volt a bökkenő. Bár tény, hogy nem vagyok egy szinkrontolmács, de alig értettem valamit szövegből, így bizony sokszor a booklettel kezemben hallgattam a cd-t, ami nem éppen ideális. Mintha rajta lenne az éneken valami effekt, vagy túl közel lett volna a mikrofon, mert megvan az ének durvasága, de néha masszát képez. Természetesen death metalt lehet hallgatni a szövegek ízlelgetése nélkül is, de ez több hallgatásnyi időre elvette a figyelmem a többi alkotó elemről. Ezért a szövegeknek szentelek egy külön bekezdést és utána a zenére helyezem a hangsúlyt.

A szövegek témája természetesen szorosan kötődik a háborús történésekhez. A második világháborús bombázás, huszárrohamok, a török elleni harc, Báthory, Kinizsi… Még magukban olvasva is érdekesek.

Miután kezdtem hozzászokni, már bújtak is elő a részletek, amiért éreztem, hogy érdemes időt szánni a lemezre. De lássuk tételenként a művet.

A The 6th Hussar Regiment magába olvasztotta az introt. Van egy kis tempóváltogatás, még egy nagyon rövid blastbeat is belefért. Jó a refrén énektémája

Az Immortals-ban találtam a legkevesebb ötletet, csak úgy elment mellettem, de semmi nem maradt meg sokadik hallgatásra sem.

The Last Chargemár jóval érdekesebb. Bólogatós-hentelős. Nyugisabb, mint a többi szám, de azért itt se menne a srácok középtempó alá sokkal. Persze a súly bőven megvan.A „svédes” hangulat jót tesz neki. Eszembe juttatta néhány régi kedvencemet.

Az Assault-ban sem túl változatos az ének, de a dal nagy részét a gitárok húzása uralja és ettől emlékezetesebb marad.

The War Begins kicsit szürkére sikerült, megy-megy aztán egyszer csak vége, pedig az kezdés bíztató. és van benne egy-két remek ötlet.

 


A The Punishment of God-ban a dob is próbál színesebb lenni, az ének-gitár összjáték is megvan a közepe táján. Elég pörgős lett, van egy – két súlyos riff benne. A vége felé pedig jön egy jó kis málházós rész, ami nekem jobban tetszett, mint a dal többi része.

Raven Blackben az eddig súlyos riffek mázsássá nehezülnek, az átlaghoz képest lassabban indul és egy árnyalatnyi sludge füstösség is rászáll, de azért csak módjával, mert ahol aprítani kell, ott aprít. Bár nem ilyen a csapat fő irány vonala, de ez lett a kedvencem a lemezről.

The Throne of Flames beröffen, mint egy dühös vadkan aztán ráül egy riffhullámra. Nem lett annyira izgalmas, mint amennyire a kezdés sejtette, de van benne dög és így is a jobb számok közé tartozik.

A Raiders-ben már megtaláltam azt, amit előbb hiányoltam. Bár itt is van egy „főriff”, de amellett van egy jó ritmikája a számnak. Van mire bólogatni.

A záró és egyben címadó Death Metal Artillery valahol a kettő között helyezkedik el, de szerintem túl hosszú lett. Nem volt elég téma benne a majd’ 5 perces hosszhoz, de a szóló kellemes.

 

Két számot tudnék kiemelni, a Raven Blacket és a Raiderst. Úgy érzem, ezek ötletesebbek voltak a többinél, amelyek amúgy szintén becsülettel összerakott szerzemények. De itt újfent jelezném, hogy én nem „régisuli” death metalos füllel hallgattam a lemezt, így aki azt keresi, annak ajánlom a másik nyolc számot is. Egyértelműen a legerősebb pontnak érzem a gitárszekciót. Nagy Lajos és Ferencz Gábor jól együtt tud működni. Mindkettőjük gitárja megkapta azt a füstös-sáros soundot amiért pl. az Entombed-et, Dismember-t, Bolt Thrower-t és társaikat megszerettem anno. És hogy ez a sound tudjon érvényesülni, nincsenek túlvirgázva a témák. Középtempós, vagy annál valamivel gyorsabb vezérdallamok, jó riffek, amik elviszik a hátukon a lemezt. A basszusnak nem sok tere maradt az önkifejezésre, de ahol kihallatszik, ott kellemesen duruzsol. Mintha kicsit elveszet volna a keverésben. A dob szépen tette a dolgát, de szinte semmi különlegesre nem emlékszem. Precíznek precíz volt. Sajnos az énekkel nem tudtam kibékülni sok hallgatás után sem. Mindig az járt a fejemben, hogy egy Karl Willettséhez hasonló éneklés móddal mennyivel nagyobbat szakítana ugyanez a zene. Ahol egy picit is változatosabb volt rögtön jobbnak éreztem a számot. Karcosságnak nincs hiányában Pápai Kálmán hangja, ez kétségtelen, de ahol nem volt valami ritmikája, vagy dallama ott elég egysíkú volt és a nehezen érthetőséggel együtt ez nem jó kombó. Egy lemeznyi hosszan pedig már unalmassá válik. Az összkép viszont elég erőteljesre sikerült. Ha szeretnéd érezni a lánctalpakat a hallójáratodon, akkor mindenképp javallott a Death Metal Artillery nagy hangerőn!

vtb
 

Címkék: 
Age of Agony