Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Heavy metal reneszánsz” – Trivium: ’In The Court Of The Dragon’ lemezkritika



A Mastodon mellett a Trivium sem tétlenkedik, borzasztóan termékenyek: 10. nagylemezéhez érkezett a Matt Heafy (gitár, ének), Corey Beaulieu (gitár, háttér vokálok), Paolo Gregoletto (basszus, háttér vokálok) és Alex Bent (dobos) alkotta Trivium zenekar.
 
 
Nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyet. A nosztalgia talán nem a megfelelő szó erre. A hangulatos bevezető után a címadó refrénjénél kezdek el éledezni - ébredezni, hogy mi is történik valójában és aztán a Like A Sword Over Damocles után nincs megállás. Úgy szippant be a Trivium legújabb anyaga, mint egy böhöm - nagy feketelyuk. Iszonyatos húzása van a lemeznek, egyszerre repít vissza a 2000 évek eleji érintetlen, fiatalkori territóriumokra, felszínre hozván bizonyos emlékeket miközben egyszerre modern és előremutató. Nehéz ezt szavakba önteni, de valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy a millennium környékén még inkább beindult az underground rock - metal élet. Virágzásba borult minden és egy végtelenül produktív korszak vette kezdetét. Sorra alakultak meg olyan zenekarok, akik máig ontják magukból a lemezeket miközben megreformálták a műfajt és évről évre képesek voltak megújulni, illetve szintet ugrani. Lásd a már említett Mastodon-t, de a német The Ocean vagy akár Belgium ékköve, az Amenra szintén ebbe a volumenbe sorolható, és ugye a Trivium is.
 
Nekem nagyon valóságos, őszinte érzésekkel teli, amit hallok. Helyenként egészen lélegzetelállító hatása van. Elképesztően monumentális. Aztán persze a booklet alapos átnyálazása során kiderül, hogy a szimfonikus norvég black metal legenda, az Emperor zenei agya, Ihsahn felelt ezekért a részekért. Régi románc ez; ha jók az emlékeim még közös black metal projekten (Mrityu) is dolgozott anno együtt Heafy és Ihsahn, így nem véletlen, hogy a két zenész könnyen megtalálta a közös hangot. Mindenesetre ezek az orkesztrális témák óriásit hozzátesznek az amúgy sem gyenge összképhez. Annyira 100 százalék metal az In The Court Of The Dragon amennyire csak lehet: színtiszta epikus fémzene ez kérem szépen. Néha technikás thrash bandákat megszégyenítő módon tekernek, néhol Iron Maiden-t idéző kórusokkal szedik szét az arcodat. Néha úgy pumpál a groove, hogy szinte elönt az endorfin, néhol pedig húzós grind dobtémákkal nyomják beléd az adrenalint. Breakdown is akad, aki akar, az tud répát szedni karate pörgőrúgásokkal egybekötve. Mehet a hajazás, a sörlocsoló headbang, körpogó és a vadállat circle pit. Mindenki megtalálja a számára kedves részeket, ráadásul, ha minden elemet szeretsz, akkor totál nyert ügyed van. A kifinomult metal ízlelőbimbókkal rendelkező egyének is nyugodtan hátra dőlhetnek, jut nekik is a jóból. Fenomenálisan felépített dalok jellemzik az albumot, a refrének azonnal hatnak. Mindez hibátlan hangzással, üresjáratok nélkül.
 
 
Az egységesen izmos anyagból, mely szinte lerohanja és magáévá teszti a gyanútlan hallgatót, pár számot mindenképp ki kell emelnem. Az egyik, A Crisis Of Revelation maga a megtestesült tökély, olyan hidegrázós részek vannak benne, amire csak a legnagyobbak képesek. Végig szögelős aggro-thrash vágtázás, amit dinamikailag blastbeat-ek és jellegzetes Trivium melódiák, refrének törnek meg, de ami igazán odaver az a közepe után lévő rész. És fokozzák! A basszusgitár! Úristen miket játszanak! Libabőr végig. A másik, a From Dawn To Decandence, na igen, itt is megkapjuk a magunkét. Gyönyörűen kimunkált ikergitáros témák, a refrén ismét grandiózus, Heafy torka pedig tuti aranyból van, olyan hangokat kiénekel a csávó, hogy még most sem hiszem el. Kibaszott géniusz! 
 
Ami érdekesség, hogy sokkal több féktelen energiát, lángoló dühöt látok most bennük, igaz sokkal kristályosabb formában. Persze az évek és a rutin is érződik ebben, de még véletlenül sem csap át egy szimpla stílusgyakorlatba, még a gitáriskolákat megszégyenítő gitárvirgák ellenére sem. Minden egyes dalban van valami olyan téma, ami megérint, ami belenyúl a lelkedbe, amely beszél hozzád, megszólít. Mint mondtam, ezt tényleg nehéz szavakba önteni, ezt hallani kell. Nem véletlenül lett ott rengeteg 2021-es nagylemezes szerkesztői listán dobogós helyen… Az In The Court Of The Dragon-t záró, nyomokban Metallica-t idéző The Phalanx is megér egy misét, méltó módon teszi fel a koronát a mesterműre. Fontos megemlítenem, hogy Matt Heafy mögött egy fikarcnyit sem maradnak el a többiek zenei teljesítmény terén, az összhangjukat már-már földöntúlinak érzem. Csodálatosan megírt és komplex csapatjátékot hallhatunk az első perctől az utolsóig.
 
 
Régen úgy hallgattunk még a hőskorban lemezt, hogyha van benne grind, akkor az jó. Nos, ebben van grind és megannyi más is, de nem emiatt kiugró ez az album, hanem végtelenül egységes és kikezdhetetlen mivolta miatt. Próbálkoztam pedig: túl nyálas lesz, túlságosan átesik majd a ló másik oldalára, öncélú művészkedésbe megy át, stb.stb. De végül nem ez lett és minél többet hallgatom, annál jobban tudom, hogy ez egy minden tekintetben hibátlan alkotás. Talán az egyetlen gyengepont, a fantasy kliséket pufogtató lemezborító (tessék már megnézni egy Eliran Kantor-t vagy mondjuk egy Denis Forkas Kostromitin-t!) és a szerény lay-out (a betűfont nem a legtutibb, mindegy) de ez már legyen az én bajom. 
 
A Trivium - In The Court Of The Dragon dallistája:
 
01. X
02. In The Court Of The Dragon
03. Like A Sword Over Damocles
04. Feast Of Fire
05. A Crisis Of Reveleation
06. The Shadow Of The Abbatoir
07. No Way Back Just Through
08. Fall Into Your Hands
09. From Dawn To Decadence
10. The Phalanx
 
 
Lupus Canis