Így búcsúzott Cselőtei László gyermekkori barátjától, üzlettársától, a tegnap elhunyt Lénárd Lászlótól
Tegnap sajnálatos hír járta körbe a honi médiát, 58 éves korában elhunyt Lénárd László, a Hammerworld Magazin (korábban Metallica Hungarica, Metal Hammer Hungarica) társalapítója, főszerkesztője.
Gyermekkori barátja és kollégája, Cselőtei László a Facebook-on búcsúzott Lénárd Lacitól:
Nem találom a szavakat. Lénárd Laci elment. Gyerekkori barátom, rajongó-, munka- és üzlettársam, aki olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne. A Lénárd és a Cselő. Külön-külön talán nem is emlegettek minket. Vagy a The Laszlos, ahogy külföldön bekerültünk a szakmai köztudatba. Koncerteken gyakran jöttek oda hozzám, hogy „ugye, te vagy a Lénárd Laci a Hammertől? Vagy kérdezték őt, hogy „te Cselő, nem tudod merre van Lénárd Laci?”
1980 őszén találkoztunk először. Ő már másodikos volt a budai József Attila gimnáziumban, amikor én oda kerültem. Nem sokan rohangáltunk metal pólóban. Már hallottam Laci hírét, így alig vártam, hogy beszélhessek vele. Kissé azonban meg is voltam illetődve, mert hát, egy felsőbb évfolyamos gimnazista Iron Maiden pólóban nagyon komoly férfinak tűnt akkoriban. De talán két perc sem telt el és fellobbant közöttünk az a szikra, amely utána 42 éven át összetartott minket. Azt éreztem, hogy megtaláltam azt az embert, akit ugyanazok a dolgok érdekelnek, mint engem. Aki olyan lelkesedéssel, hittel beszélt a metalról, ahogy azelőtt soha senki. Onnantól kezdve sokat jártunk össze. Illetve ez nem elég pontos így: szinte mindig együtt voltunk. Legtöbbször a XI. kerületi Ibrahim utcában, Laciék lakásában, ahol volt egy kis szobája. Egy igazi metal szentély már a 80-as évek legelején. Szülei, Marika néni és Sanyi bácsi nagyon kedves emberek, egy idő után már úgy bántak velem, mint saját fiukkal. Sanya, az öccse is Lacihoz hasonló jó arc, vidám, közvetlen srác. Egyszóval jó volt ott lenni náluk.
A program mindig ugyanaz: beültünk Laci szobájába és elkezdtünk zenét hallgatni. Neki már akkor hihetetlen bakelit és kazetta gyűjteménye volt. Mint valami ereklyéket, félve vettem a kezembe az eredeti Iron Maiden, Saxon, Motörhead albumokat. És persze számtalan, nekem még ismeretlen banda lemezeit. Cirith Ungol, Heavy Load és olyan különlegességek, mint a francia H-Bomb vagy a spanyol Baron Rojo… Órákat tudtunk azzal eltölteni, hogy szólt a metal és mi az album borítókat böngésztük. Már a kezdeti időkben imádtuk a részleteket fejtegetni. Az elsőtől az utolsó betűig végigvettük a borítókat, minden dalt egyenként elemeztünk, miért tetszik, miért nem tetszik. Laci eleinte kazettákat másolt nekem. Lenyűgözött a gondosság, amivel a szalagokat feliratozta. Rendkívüli módon tetszett, ahogy a betűket rajzolta. El is kezdtem utánozni őt. Amikor én magam írtam rá egy-egy borítóra a lemez- és dalcímeket, akkor igyekeztem hasonló betűket formálni. A mai napig felfedezhető a nyomtatott nagybetűimben Lénárd Laci írásának hatása. Az különösen meghatott és a barátságunk egy következő szakaszát jelentette, amikor először elvihettem tőle albumokat, hogy otthon másoljam át őket. Utána rendszeresen hordtam el tőle bakeliteket, de már akkor olyan nagy volt a gyűjteménye, hogy igazából sosem értem a végére.
Miközben szólt a metal rengeteg képregényt nézegettünk. Laci ugyanis ezeket is gyűjtötte. A PIF sorozat különösen kedves volt neki. De, ami még inkább rabul ejtett, az a sok külföldi metal újság, amiből szintén szép kollekció állt már össze. Kerrang, Metal Forces, legendás angol lapok, amelyek annyira naprakészek voltak az underground mozgalom híreivel kapcsolatban és olyan elkötelezetten írtak a kedvenc zenéinkről, hogy ez minket is teljesen magával ragadott. Ezekben a lapokban külön rovatokban hívták fel magukra a figyelmet a levelezni, zenét cserélni vágyók a világ minden tájáról. Laci már egész korán nagy baráti kört épített ki a legkülönbözőbb országokból származó, hozzá hasonló fanatikusokkal. Küldték neki a fanzineket, a demo- és bootleg koncertkazettákat. Természetesen én is belevetettem magam a mozgalomba, így egy idő után már demókat és koncertfelvételeket is cserélgettünk, vagy hallgattunk közösen.
Ha éppen nem tudtam átmenni hozzájuk, akkor esténként felhívtuk egymást. Órákig tudtunk dumálni. Nálunk egy nagyobb, hallszerű előszobában volt a telefon (természetesen, még igazi, oldschool, tárcsás, fekete bakelit készülék) és azt én órákra einstandoltam, elvágva édesapámat és a család többi tagját a külvilággal való kommunikációtól. Egész estéken át ott álltam a falnak támaszkodva vagy ültem a cipősszekényen, miközben Lacival eszmét cseréltünk. Nem múlt el nap, hogy ne csörögtünk volna egymásra.
Közösen jártunk koncertekre is. És persze végig beszéltük az egészet. Mit hallunk, mit látunk, tetszik-e vagy sem, rögtönítélő bíróságként még ott, helyben ízekre szedtük az adott bulit. Mivel öcsémmel, Péterrel már 1979 óta zenéltünk, mire Lacival megismerkedtem, viszonylag rendszeresen próbáltunk, sőt koncertjeink is voltak. Laci mindig eljött ezekre, ha tehette. Az első róla készült fotóm is a budai telkünkön készült, ahol a próbákat tartottuk. Sőt, részt vállalt a bulikból is. Többször is ő kezelte a fénypultot és persze a roadolásból is kivette a részét.
A nemzetközi levelezés, a sok fanzine megmozgatta a fantáziánkat. Az egyik újság lapozgatós, zenehallgatós szeánsz alkalmával ötlött fel bennünk, talán mi is csinálhatnánk egy magazint. Addigra rettenetes mennyiségű infót szívtunk magunkba és nagyon el akartuk mondani a világnak, amit gondoltunk. Nem tűnt nagy ördöngősségnek a feladat, hiszen addigra már sokat tanultunk az elődök munkájából. 1986 végére össze is hoztuk. És ahogy mondani szokták, a többi már történelem.
A legtöbbet talán a 90-es években voltunk együtt, amikor már a Metal Hammert csináltuk és az újság anyagát ki kellett vinnünk a dortmundi szerkesztőségbe, hogy ott készítsék elő nyomtatásra. Kiszabadultunk a hőn áhított Nyugatra… és alig akartunk visszajönni. Végre minden koncertre elmehettünk, amit csak megkívántunk és minden lemezboltot végigtúrhattunk, ahová csak eljutottunk. Bécstől Londonig nem nagyon volt zeneüzlet, ami megúszta volna a Lénárd/Cselő féle inváziót. Laci fanatizmusa nem ismert határokat. Én már rég elfáradtam és gyakran ki is fordultam az adott boltból, de ő még rendületlenül lapozta a bakelit- és CD tárlókat. Eszelős ritkaságokat tudott kibányászni a gigantikus kínálatból, amiket persze aztán még napokig nem tudtunk meghallgatni. De bejártuk Európát és faltuk a koncerteket. Volt olyan hónap, hogy két hétig is róttuk az országutakat. Laci mindenhol ott akart lenni az első sorban, így aztán volt, hogy Észak-Németországból egy szuszra levágtattunk a francia határig. Laci még Dortmundban rápillantott a térképre, majd pedig 10 óra múlva simán bekanyarodott a klub elé. Hihetetlen tájékozódási képességgel áldotta meg a sors. Nem volt mese, gyakran arra sem volt idő, hogy szállást keressünk, akár télvíz idején is képesek voltunk egy-egy klub vagy sportcsarnok parkolójában aludni, hogy másnap le ne maradjunk a buliról. És miközben ott fagyoskodtunk valahol az út mellett vagy éppen szeltük a végtelen sztrádákat nyilván állandóan hallgattuk a zenéket és közben vég nélkül beszélgettünk, nevettünk.
1992
Ott is voltunk minden koncerten és fesztiválon, amin csak lehetett. Néhány év alatt jelentős részt dolgozunk le a több évtizedes lemaradásunkból. Megnézhettük, meghallgathattuk a nagy bálványainkat, a kedvenc csapatainkat, sőt, sokukkal találkozhattunk is.
Mindig CD-kkel és újságokkal megrakodva tértünk haza és alig vártuk, hogy újra zenét hallgathassunk és leírhassuk, amit minderről gondolunk.
Laci híréhsége tényleg nem ismert határokat. Mivel az egyetem mellett egy pénzváltóban dolgozott, amivel egész jól keresett, neki már akkor sok megtakarított pénze volt, amikor én még javában a szüleimtől kapott zsebpénzből próbáltam előre jutni. Miután több évig apám Wartburgjával vagy Laci szakadt Daciájával próbáltuk teljesíteni a lehetetlent, körbejárni Európát, Laci végül besétált az akkortájt megnyílt Óbudai Autójavítóhoz és megvásárolt egy vadonatúj Volkswagen Golfot. Amit persze sosem adott oda nekem, hogy vezethessem. Így aztán ha esett, ha fújt, mindig ő ült a volánnál. Ha éppen Münchenben vagy a bécsi pályaudvaron betankoltunk friss metal magazinokból, akkor egy percet sem várhatott, hogy belelapozzon. A legsúlyosabb eset az volt, amikor a német autópályán, a szakadó hóban százas tempónál úgy lapozgatta a legújabb Rock Hard magazint, hogy a szélvédőn belül vastagon állt a pára, konkrétan semmit sem lehetett látni. Hiába mondtam neki, hogy figyeljen az útra, mert könnyen meghalhatunk, megnyugtatott, ne aggódjak, ura a helyzetnek, de mindenképpen látnia kell, mít írt Götz Kühnemund a Motörheadről. Nem mellesleg az iskolában választott angol nyelv mellett megtanult franciául, németül és hollandul is, hogy el tudja olvasni, mit írnak a nemzeti metal magazinok.
Hát, ilyen volt Lénárd Laci, akivel egy hihetetlen kalandokkal teli négy évtizedet nyomtunk végig. Mindig az volt a célunk, hogy megismerjünk mindent, ami a metalllal kapcsolatos és mindezt elmeséljük, átadjuk az itthoni rajongóknak. Végül szinte majdnem mindent láttunk és hallottunk, amire annyira vágytunk gyerekkorunkban. A zenei álmaink nagyon nagy részben megvalósultak. Lacival mindig öröm volt együtt lenni a jó természete, jó humora miatt. Nyilván nem volt egy egyszerű eset, a zene iránti fanatizmusa sokszor a mindennapi élete rovására ment, de ha átlagos figura lett volna, akkor biztosan nem jutunk odáig, ahová eljutottunk. Laci élete végéig megmaradt annak a jólelkű, kedves tinédzsernek, aminek 1980-ban megismertem. Azt csinálhatta felnőttként, amit annyira szeretett, ami a hobbija és a szenvedélye volt. De akkor is túl korán ment el. Teljességgel hihetetlen belegondolni, hogy többet már nem hívhatom fel, nem beszélhetjük meg, mit gondolunk egy-egy új albumról vagy egy koncertről, amit közösen láttunk.
Még annyi mindent el kellett volna mondania, konkrétan az élete történetét is. Mert ő sokkal jobban emlékezett a dolgokra, mint én. Mindig arra gondoltam, ha majd egyszer megírjuk a történetünket, milyen jó lesz, hogy egy-egy sztorival kapcsolatban megkérdezhetem, mert akkor biztosan úgy lesz leírva, ahogy megtörtént.
Még sokat, nagyon sokat írhatnék róla, a kalandjainkról, az együtt töltött több, mint négy évtizedről. Lehet, egyszer nekifogok és megpróbálom papírra vetni. De nem most. Most csak emlékezni szeretnék rá, azt gondolni, hogy továbbra is itt van, hogy holnap felhívhatom és beszélhetünk.
Biztos vagyok benne, mostanra már egy hangulatos klubban együtt üldögél Bon Scottal, Ronnie James Dioval, Randy Rhoadsszal, Dimebag Darrellel, Cliff Burtonnel és Clive Burrel. Söröznek, beszélgetnek és sokat nevetnek. És amikor a srácok felmennek a színpadra, akkor jó szokásához híven Laci beáll az első sorba és együtt énekli a bandával a régi, nagy nótákat és olyan, új dalokat hall, amiket mi még nem ismerünk. Aztán leül a gépéhez és leírja, amit a zenészek mondtak, beszámol az élményeiről, azokról az általunk sosem hallott, zseniális témákról. Közben pörgeti az új albumokat, a háttérben reggeltől estig szól a fémzene. Csak nem tudom majd felhívni, hogy mindezt jó alaposan megbeszéljük. Már most hiányzik és hiányozni fog életem végéig. De akkor újra találkozunk és elmesél mindent, ami azóta történt vele.
Mindörökké metal! Mindörökké Lénárd Laci!
Fotók: Cselőtei László Facebook oldala, Hammerworld Facebook, Lékó Tamás, Grungery.hu
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
