Iron Maiden: 'Senjutsu' lemezkritika

Search & Filters

Koncertnaptár

április

h	k	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30

Iron Maiden: 'Senjutsu' lemezkritika

Az Iron Maiden a 80-as évek eleje óta, vagyis immár több mint négy évtizede a maga útját és nem próbál megfelelni semmiféle elvárásoknak. Az új évezredet már ismét Bruce Dickinson-nal és Adrian Smith-szel kezdte meg a banda a találó című Brave New World albummal, és ettől kezdve talán még a korábbinál is nagyobb zenei szabadság uralkodik a csapatban, amely mondhatni rutinszerűen „termeli ki” magából a 7-8-9 perces dalokat.

Akik a heavy metal mellett a progresszív rockért is rajonganak, és az 1988-as Seventh Son Of A Seventh Son-t tartják a Maiden egyik csúcsalkotásának, bizonyára örülnek a jelenlegi csapásiránynak, azonban örök igazság, hogy nem lehet mindig mindenki kedvére tenni, így természetesen akadtak olyanok is, akik a 2015-ös dupla album, a The Book Of Souls ’Empire Of The Clouds’ című 18 perces szerzeményének láttán és hallatán csak elkerekedett szemmel néztek, főleg ha az olyan, jóval „hallgatóbarátabb” hosszúságú nótákon nevelkedtek, mint a The Trooper, a Run To The Hills, vagy éppen a Flight Of Icarus.

A japán tematika köré épülő új lemez, a Senjutsu elsőként közzétett dala, a The Writing On The Wall azonban azoknak is elnyerhette a tetszését, akik az imént említett csoportba tartoznak, így gyakorlatilag a teljes Maiden-tábor bizakodva várta a The Book of Souls hat év után érkező folytatását.

Elődjéhez hasonlóan a Senjutsu is dupla album lett, összesen több mint 80 percnyi játékidővel, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a legrövidebb dal is négyperces, a második korongra pedig mindössze négy nóta fért fel, amelyek közül az utolsó három, a Death Of The Celts, a The Parchment és a Hell On Earth 10, 12, illetve 11 percesek, vagyis a lemeze második fele egyértelműen a progresszívebb dolgokra vevő rajongóknak kedvez.

Ami a produceri munkát illeti, sokan továbbra is Martin Birch tevékenységét tartják etalonnak – aki sajnos tavaly augusztusban elhunyt – de Kevin Shirley neve is összeforrt már a bandával az új évezredben, noha sokan még mindig nem békéltek meg az általa összerakott hangzással, mivel nem olyan precíz és letisztult, mint a Birch-csel készült albumoké. Azonban ezen valószínűleg mindenki túlteszi magát, ugyanis az album azonnal beszippantja és magával ragadja a hallgatókat a nyolcperces címadó dallal, amelyben Bruce Dickinson zseniális és összetéveszthetetlen hangja mellett a dörgő dobok és a többgitáros megoldások gondoskodnak a hamisítatlan Maiden-hangulatról.

Az Iron Maiden a Senjutsu-val megmutatta, hogy még mindig bőven van mondanivalója és létjogosultsága. Egy izgalmas, sokszínű, minőségi album, amely legjobb pillanataiban – például az abszolút csúcspontnak számító Death Of The Celts-ben – egyenesen lenyűgöző, és összességében sem sok választja el attól, hogy igazi klasszikus legyen.