A Black Stone Cherry idén 13 éves, azonban a srácok nem babonásak, hiszen a 2011-es ”Between theDevil and the Deep Blue Sea” után idén új lemezzel jelentkeztek, mely a keresztségben a ”Magic Mountain” nevet kapta.

Az első lemezükre viszonylag sokat kellett várni, hiszen 5 évvel a megalakulásuk után érkezett csak, azonban azt gondolom, hogy a srácok zenei pályája az óta szépen ível felfelé, hiszen a Roadrunner Records karolta fel őket.

A ”Magic Mountain” 13 lenyűgöző nótát tartalmaz az atom zúzástól a lágy érzelmes balladákig. A ’Holdingon… To Letting Go’ című dallal indul a lemez. Ha valakinek ismerős a Wo Fat nevű dallasi stoner brigád, őt nem éri meglepetés ennél a dalnál, hiszen nagyon hasonlít a stílus. Azt egyébként az egész lemeznél elmondhatom, hogy a korábbi számomra, inkább hard-rock-osriffek, ezen a lemezen kaptak egy kisebb stoner fűszert, ami szerintem elég jó ötlet volt. Nem is meglepő ez a dolog, ha megfigyeljük, hogy a srácok Joe Baressi producerrel készítették a korongot, aki dolgozott többek között a Kyuss-szel és a Queens of the Stone Age-dzsel is.

A ’PeacePipe’ tempóját tekintve inkább a lazább, szaggatottabb darabok közé sorolható, de a főtémába tuszkoltak dögöt rendesen. A ’Bad Luck & Hard Love’ a személyes kedvencem. Talán az előző lemezen hallható ’White Trash Millionaire’ hangulatát, hozza vissza egy kicsit funkysra sikerült introval, de a wah effekt intézi a dolgokat rendesen. Majd az egész átcsapódik egy rettenet zúzásba, ami a refrénnél egy kicsit eltűnik és a felszabadultság érzete lép előtérbe.

A következő, ’Me and Mary Jane’ a csapat első kislemeze, melyhez valamikor tavasz elején érkezett videoklip. Már itt is érezhető volt a stoner hatás, de ebben a dalban rendesen megtaláljuk a Black Stone Cherry zenei sajátosságait.

A hullámzó tendenciát követve zúzós nóta után egy lágyabb balladát hallhatunk, mely nem hagyja ellustulni a hallgatót. A ’Runaway’ is egy érzelem dús dal, melyben leginkább a gitárszóló fogott meg. Zseniális lett. Nagyon közel áll hozzám a ’70-es évek zenéje, amit a srácok belecsempésztek a lemez címadó dalába. Persze a hangzásvilág az újabb kort idézi, de nagyon tökös lett ez a nóta is. A ’Never Surrender’ igazi pörgős bulizós darab, A ’Blow My Mind’-től pedig magam is eldobtam az agyam. A ’Sometimes’ „érmetélős” akusztikus anyag. Olyan „egymagadbanpiálós” nóta. Kell ilyen is.

A Fiesta Del Fuego-ba rögtön, első hallásra beleszerettem. Pörgős darab, beindít rendesen. A ’Dance Girl’-ről sem tudok többet mondani, hasonló érzéseim voltak, mint az azt megelőző számnál. A ’Hollywoodin Kentucky’ zseniális déli hangulatú dal, amit a csapat szülőföldjéről írt. A ’RememberMe’ miatt nem adok maximális pontot a lemeznek. Nagyon jó dal, a gitárszólótól meg majdnem összekakáltam magam, de valamiért van egy olyan beidegződésem, hogy lassú, érzelmes, szerelmes dalokkal nem fejezünk be lemezt. Mint ahogy koncertet sem. Nálam elvárás, hogy a végén utoljára még pörögjek egyet.

9.5-öt kap a korong, mert az imént elhangzottak mellett semmi negatív dolgot nem tudok elmondani róla. És nem is akarok, mert csípem a srácok zenéjét, és rendesen odatették magukat.

Mocsok